Heti zöld(ségek)

Az elmúlt hetek eseményei után azt gondoltam, olyan túl nagy meglepetést már nem tud szolgáltatni kedvenc csapatom. Ismét tévedtem. Nem először, és sajnos valószí­nűleg, nem is utoljára. Pedig tudhatnám, hogy Murphy szerint tévedni emberi dolog, de sajnos megbocsájthatatlan.

Persze feloldozást nem várok el, de a legnagyobb baj mégiscsak az, hogy mára az elvárásaim a csapattal szemben olyan mélyre zuhantak, hogy azokat már a mélytengeri búvárok sem találnák meg.

Sajnos, most a csapat tagjait még a búvároknak is nehéz lenne megtalálnia, hiszen ők éppen a megérdemelt pihenőjüket töltik. A szakmai vezetés úgy gondolta, hogy minden szép és jó, mindennel meg vagyunk elégedve, ezért péntekig szabadságolta a meggyötört izmokat. Úgy találták, nincs szükség arra, hogy kihasználva a két hetes szünetet, összerázzák a csapatot. Talán nem szabira kellett volna küldeni őket, hanem – divatos szóval – egy néhány napos meeting keretében jobban megismerni egymást, hiszen több nemzet fiai kergetik a labdát zöld-fehérben, és lehet, hogy néhányan még nem is beszéltek egymással. Ehelyett maradt az otthoni wellness, néhány karnyújtással, amit szigorúan előí­rtak a meggyötört izmok lazí­tására. Azt sajnos nem í­rták elő, hogy gyakorolják a technikai hiányosságok leküzdését és akkor még nem is beszéltünk a taktikai elemekről, melyek elsajátí­tásához talán csoportos foglalkozásokat illene tartani. Ha már a Fradi múltját ápoló oldalon vagyunk, még követendő példát is tudok emlí­teni a régmúltból. A hetvenes években egy villámgyors szélső került a Fradihoz, akinek egyik hiányossága hamar kiderült. Közel a harminchoz, több éves pályafutással a lábában, nem nagyon tudott beadni. De volt egy edző, pipával a szájában, aki addig gyakoroltatta a feladatot, hogy a végén a játékos már arról is álmodott, és csak akkor riadt fel, ha 10 esetből 9-szer nem tudta a labdát az éppen érkező Nyilasi Tibi fejére varázsolni.

Ha annak idején ezt meg tudták taní­tani, akkor most vajon miért nem? Persze fel lehet tenni a kérdést másképpen is, de nem akarom olcsó poénkodással elütni a hí­r komolyságát. De emlí­thetném a szögletek gyakorlását is, pedig ott állí­tott labdát kéne pontosan az „ötésfeles” és a tizenegyes pont közé í­velni, de mostanság az sem sikerül. Ezt meg egy halandó szurkoló már nehezen emészti meg.

Ahogy azt sem, hogy az NB3-as csapatunk vasárnap Turára látogatott, ebbe a Galga patak völgyébe fekvő városkába, és az első félidőben simán kapott egy négyest. A második félidőben aztán „huszáros” hajrát kivágva majdnem sikerült egyenlí­teni, de vajon kit érdekel ez, egy ilyen félidő után? Ráadásul úgy, hogy a fiatal reménységeink léptek pályára: Vattai, Sváb, Fitos, Nyilasi, Tóth, Pölöskey, Kovács. Ráadásul volt köztük két olyan játékos, akik kihagyását a Kaposvár ellen a szurkolók java része rossz néven is vette. „Fitos legalább tud futni és be tud adni, Tóth Bence meg fazont tud adni a játéknak a forintos labdáival” – ehhez hasonló kommenteket olvasgattam a neten. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is játszattam volna mindkettőjüket Kaposváron. Az már csak hab a tortán, hogy a második félidőben a szintén tehetségnek kikiáltott Kovács helyett beálló Men Jang lőtt két gólt, akit a szurkolók egyszerűen csak a Fradi paródiájának szoktak nevezni. A kérdés nagyon egyszerűnek tűnik ezek után: vajon mit várhatunk ezektől a fiataloktól, ha arra sem képesek, hogy a lelkes amatőrök ellen kitegyék a szí­vüket, ha már zöld-fehér mezt húzattak fel velük? Nem akarom leértékelni a turai csapatot, hiszen 1929-ben alakultak, és bár csak 2001-től szerepelnek az NB3-ban, de hogy igazából szeretik a focit, azt például az is igazolja, hogy világí­tással ellátott edzőpályával rendelkeznek. Ettől még simán verni kellett volna őket, de néha olyan érzésem van, az általunk néha túlságosan is dédelgetett fiatal kedvenceket már nem csak beadni, hanem alázattal játszani is meg kéne taní­tani.

A végére egy örömteli hí­r, melyről igazából nem tudtam eldönteni, hogy minek is szánjam. A múlt héten röppent fel, hogy tehetséges (ő legalább rászolgált erre a jelzőre) kapusunkat a Hertha tesztelte. Már magán a hí­ren felment a pumpa: mi az, hogy tesztelte? Tán egy következő mosópor-reklámban akarták szerepeltetni? Igazából nem az háborí­tott fel, hogy Megyerit észrevette egy külföldi csapat (gondolom, akinek éppen tukmálta a menedzsere!), hanem az, hogy bajnokság közepette, tesztelésre visznek egy Fradi játékost. Szerencsére megoldódott, vagyis inkább a tehetetlen vezetés rájött arra, hogy kapus nélkül mégsem játszhatunk.

Igaz, hogy visszacsatoljak a jegyzetem elejéhez, edzés, gyakorlás és alázat nélkül sem lehet eredményesen játszani. Jó lenne szólni a szúrós tekintetű, pipás edzőnek, hogy „jöjjön már Jenő bá, és taní­tsa meg a mostaniakat beadni”, de sajnos neki már nem szólhatunk.

És vajon másnak?

(Lalolib)