Interjú a visszavonuló Lipcsei Péterrel

„A jelenlegi csapatban nincsenek igazi futballisták már. Csak Lipcsei Peti. ő egy igazi vezéregyéniség” – magyarázta bőszen a Hetek munkatársának az Üllői úti Fradi-pálya előtti aluljáróban egy FTC-szurkoló. Nem vitatkozhattunk vele, inkább elindultunk az FTC-pálya bejárata felé. A székházban ugyanis egy „igazi futballista” várt ránk, a vezéregyéniség: Lipcsei Péterrel beszélgettünk.

Az elmúlt napokban jelent meg a sportnapilap hasábjain, hogy a visszavonulásodat tervezed, mintegy húsz profi év után. Ez már egy kiérlelt, komoly döntés?

– Igen, ez valóban komoly. Egyszerűen úgy érzem, ennyi elég volt. Harmincnyolc éves leszek március 28-án, és az igazság az, hogy érzem az izomzatomon, a testemen az eltelt éveket. Az edzéseken fáj egy picit a derekam, a térdem és a bokám is. Úgyhogy a döntést már közöltem a vezetőkkel: abbahagyom. Május 31-én lesz az utolsó fordulója ennek a szezonnak, de egyben a pályafutásomnak is.

Hogyan lehet egy ilyen döntést meghozni? Hiszen húsz év nem kis idő, a mérkőzések, az öltöző hangulata hozzánő az ember lelkéhez, itt a Fradi-pályán például minden fűszálat ismersz…

– Ha őszinte akarok lenni, most még nem tudok és nem is akarok belegondolni ebbe. Régi játékosokkal, edzőkkel is beszéltem, ők tanácsolták, hogy próbáljak találni magamnak valamilyen elfoglaltságot. Hozzátették, hogy nem lesz könnyű, amikor az embernek elkezdenek hiányozni az edzések, a viccelődések a játékostársakkal, vagy éppen, ahogy otthonról a Fradi-pályára indulok. A futball nekem az egész életemet végigkí­sérte, hiszen édesapámmal, aki maga is focista volt, már öt-hat éves koromtól kezdve kijártam a pályákra. De van egy pont, amikor az embernek meg kell értenie, hogy mindig jönnek új embe­rek, a régieknek pedig menniük kell. Én ezt most értettem meg.

Melyek azok a pillanatok a pályafutásodban, amelyekre a legszí­vesebben emlékszel?

– Rögtön már az első évem a Fradinál varázslatos volt. Aztán ott volt az 1992-es évünk is, amit talán soha nem felejtek el. Előtte a Ferencváros tizenegy éve, 1981 óta nem nyert bajnokságot, s nekünk akkor, abban a szezonban ismét sikerült. Emlékszem, az utolsó, döntő mérkőzésünk a Diósgyőr ellen volt, ahol harmincháromezer szurkoló előtt játszottunk. A győzelem után pedig, amikor még autópálya hiányában kisebb városokon, falvakon utaztunk vissza Budapestre, emberek ezrei kint az utcákon integettek nekünk, üdvözöltek minket. Idős nénik és bácsik, de sok apró kisgyerek is. Amikor pedig visszaérkeztünk a fővárosba, az Üllői úton harminc-negyven­ezer emberrel együtt tartottunk egy nagy fiesztát, az is csodálatos volt. A nagy fájdalmam viszont az, hogy az FTC azután jutott be a Bajnokok Ligájába 1995-ben, miután én pont Portugáliába igazoltam.

Kikerültél akkor egy nemzetközileg ismert csapathoz, az FC Portóhoz, ahol az első évben nagyszerűen játszottál, utána azonban mintha elvágták volna. Mi történt?

– Igen, sajnos volt egy térdsérülésem. Az egyik edzésen csak egy reccsenést hallottam, és az orvos néhány perc múlva megállapí­totta azt, ami minden sportoló rémálma: a keresztszalagom elszakadt. Az operáció után mintegy fél évet kellett kihagynom, nagyon kemény időszak volt az számomra. Ráadásul volt is egy edzőváltás, a néhány hónappal ezelőtt elhunyt legendás edző, Sir Bobby Robson Barcelonába ment, ami nekem nem jött túl jól. Nem tudtam visszaverekedni magamat, igaz, türelmetlen voltam, és túl korán el is jöttem onnan, sajnos.

Mennyire igaz az a legenda, hogy kis hí­ján az FC Barcelonához kerültél?

– Ez nem legenda, tényleg í­gy volt. Sir Bobby Robson, miután Barcelonába ment az FC Portótól, mindenképpen szeretett volna elvinni magával, hogy a csapatában játszhassak. A segéd­edzője, egy bizonyos José Mourinho (ma világhí­rű szakember – a szerk.) hí­vott fel a sérülésem után mintegy fél évvel, 1996 decemberében. A telefonba azt mondta nekem, hogy „figyelj, te mindenképpen jössz Barcelonába, mert az edző akar téged”. Emlékszem, a feleségemmel ültünk a szobában együtt, s azt mondtam neki, hogy ezt nem tudom elhinni. Négy napon keresztül í­gy is nézett ki ez a történet, ez alatt az idő alatt volt, hogy egyik éjszaka például egy percet sem aludtam, csak a plafont bámultam. Később aztán maga Robson mondta el nekem, hogy az igazolás végül azon múlott, hogy a sérülésem miatt már egy ideje nem játszottam. Helyettem végül Fernando Coutót igazolták le.

Miért van az szerinted, hogy sok kiemelkedő magyar tehetség – mint például Illés Béla, Lisztes Krisztián vagy éppenséggel te – nem tudta befutni a pályáját igazán a képességeihez mérten? És egyáltalán, miért topog még most is egy helyben a hazai futball?

– Szerintem ebben nagy szerepe van annak, hogy évtizedek óta nem sikerült kijutni a válogatottal egy nagy tornára, ami rányomja a futballunkra a bélyegét. A megí­télésére és az atmoszférájára is. De a körülményeket sem lehet összehasonlí­tani azzal, amit külföldön tapasztalhat az ember. Amikor kint játszottam, soha nem volt semmi problémám, csak a futballra összpontosí­thattam. De a gyerekeknek sem jelent problémát sok más országban, hogy pályát találjanak ahhoz, hogy tudjanak focizni, vagy akár, hogy legyen egy normális labdájuk. És persze a közeg is más kint. Nálunk, ha megnyerjük a bajnokságot, akkor is azt kérdezik a szurkolók, hogy miért nem nagyobb fölénnyel nyertük meg? De egy kicsit ez a hozzáállás jellemzi most az egész országot is jelenleg. A gazdasági válság és még sok más miatt is a magyar emberek kissé meg vannak keseredve. Ez látszik egyébként a szurkolókon is, amikor kijönnek a stadionba.

Helyben vagyunk. A szurkolói rendbontásokról mi a véleményed? Van helye a politikának vagy bármiféle társadalmi állásfoglalás kinyilvání­tásának a stadionokban?

– Ez nehéz kérdés. A szurkolói kártyák bevezetése majd megoldást hozhat, és akkor nem lesznek balhézások. Szerintem a politikának nincsen helye a lelátókon, de azt se felejtsük el, hogy az emberek Magyarországon rossz állapotban vannak, és ez néha kiütközik a stadionokban is. Nem akarok egyébként negatí­vat mondani rájuk, mert rám egy alkalommal mondtak rosszat csak, egyébként mindig nagyon jó volt velük a kapcsolatom. És hálás is vagyok nekik ezért.

Mi volt az az egy alkalom?

– Egyszer, még néhány évvel ezelőtt rám akasztották a „Tipmix Peti” gúnynevet egy rossz mérkőzésem miatt. Ez fájt nekem egy picit. Soha az éle-­­temben nem töltöttem ki egy fogadási szelvényt sem, és mindig becsületesen játszottam. A mostani bundabotrányokról amúgy az a véleményem, hogy lehet, hogy néhány játékosnak – pont a honi focit körülvevő pénztelenség miatt – szüksége volt pénzre a megélhetése miatt. Persze ez nem mentség, ezt nem csinálhatják meg a szurkolókkal és a futballal szemben sem. Remélem, hogy ha bebizonyosodnak a vádak, és az elkövetőket is megtalálják, akkor elnyerik a méltó büntetésüket.

Olvastam egy nyilatkozatodat, amelyben azt mondtad, hogy nem vagy oda a mostani „számí­tógép-generációért”. Látsz különbséget hozzáállásban a jelenlegi fiatalság és a te korosztályod között?

– Igen, egyértelműen, és ezt kétgyermekes apaként tapasztalom is. Úgy gondolom, hogy a mostani gyerekek nagyon le vannak terhelve, több okból is. Tanulniuk például jóval többet kell, mint nekünk kellett régen. Nagyon nehéz összeegyeztetniük a tanulást a sporttal. A legfontosabbnak azt tartom, hogy a gyerekek döntsék el magukban, hogy tényleg sportolók szeretnének-e lenni, vagy sem! Ezt el kell határozni. Sok tizennyolc éves forma srácot ismerek a Fradi utánpótlásában, akik csak úgy elvannak. Megvan a kis baráti körük, mellette pedig elfocizgatnak. Pedig egy fiatalembernek mindig fontos, hogy elhatározza magát, és célokat tűzzön ki. Nem nagyzolásból mondom, de nekem mindig voltak céljaim. Előbb például szerettem volna a Fradiba bekerülni, majd válogatottá válni. Most, harmincnyolc évesen is az a célom, hogy megdöntsem a Ferencváros rekordját a pályára lépések számának tekintetében, amit Sárosi György tart hatszáznegyvenhat meccsel. Ez engem még most is motivál, és csak tizenkilenc meccs hiányzik hozzá.

Utaltál már a feleségedre és a gyermekeidre is. A karrieredben milyen szerepet játszott a családod?

– Hatalmasat. Én annak idején tizennyolc évesen kerültem fel Budapestre a Fradihoz. Tizenkilenc évesen ismertem meg a páromat, húszévesen pedig már el is vettem feleségül. Ő végigkí­sérte a pályafutásomat, és rengeteget köszönhetek neki. Ha ő nem lett volna, akkor nem tudom, hogy bí­rtam volna ki az elmúlt éveket. Nekem otthon semmi dolgom nincsen, mikor hazaérek, el van készí­tve a főtt étel, tiszta ruhák várnak rám. És ez óriási dolog számomra. Szoktuk viccesen mondani a feleségemnek, hogy reggelente felveszi mindig a „taxis sapkáját”, s hozza-viszi a gyerekeket mindenhova, iskolába, aztán edzésre is. A sérülésem idején is ő volt a támaszom. Legutóbb 2008-ban szenvedtem komoly sérülést, akkor ismét a térdemben szakadtak el a szalagok. Harminchat évesen úgy gondoltam, nekem akkor ennyi volt, én még egyszer nem tudok felállni innen. De akkor a feleségem azt mondta, hogy „Nem, Peti, neked ezt folytatnod kell!”. Szóval nagyon megbecsülöm őt. És persze a két fiamat is. A nagyobbiknak sajnos problémája volt a térdével, én pedig fontosabbnak tartottam az egészségét, mint azt, hogy a focit erőltessem. Ezért abbahagyta a játékot, és most szakácsnak tanul. Nagyon szeret főzni, és hiszem, hogy megtalálja majd a számí­tásait. A kisebbik fiam ellenben hatalmas fradista, mostanában labdaszedőként tevékenykedik a meccseken. És persze focizik is.

Amikor ugyanennyi idős voltál, vagy csak egy kicsit idősebb, hogyan hordoztad el a sikereket? Jöttek a pozití­v visszajelzések, itthon szinte rögtön sztárrá váltál már húszévesen.

– Igen, valójában voltak nekem is problémáim ezzel. Szerencsémre a második apámként tisztelt Nyilasi Tibor sokszor leállí­tott. Azt is szerencsémként értékelem, hogy korán megnősültem, és a gyermekeim is viszonylag korán születtek. így tudtam azt, hogy én valakihez már tartozom, s valakikért felelnem kell. Ez kihatott a pályán mutatott viselkedésemre is, mert azt akartam, hogy amikor majd a gyermekeim felnőnek, akkor ne a botrányokról, a tisztességtelen megmozdulásokról maradjak meg az emlékezetükben.

Gondolom, akkor van is véleményed sportolók mostanában kitudódott botrányairól. Például a világhí­rű hátvéd, John Terry botrányáról, aki nős férfiként és apaként kezdett viszonyt csapattársának – korábbi barátjának – élettársával.

– Nem tudjuk, hogy pontosan mi történhetett, és mi igaz, mi nem. Azt azonban mindenképpen elí­télem, hogy pont a csapattársának, ráadásul a barátjának párját csábí­totta el. Nem tudom, hogyan fordulhatott elő olyan, hogy egy labdarúgó erre gondolni mer egyáltalán.

Akkor ezek szerint hiszel a sporterkölcsben?

– Abszolút! Elég csak ránézni a Ferencváros cí­merére, amelynek szinte a közepén látható három E betű. Ezek jelképezik az Erőt, az Erkölcsöt és az Egyetértést. Én fontosnak tartottam ezeket az elveket.

Melyik Ferencváros áll a legközelebb a szí­vedhez azok közül, amelyekben játszottál?

– Ott van a 2003-2004-es csapat Gera Zolival, Tököli Attilával, Dragóner Atival. Velük nyertem bajnokságot utoljára. De talán leginkább az 1992-es, amelyről már esett szó az előbb. Sajnos, vannak ezzel a csapattal kapcsolatosan szomorú pillanatok is az emlékezetemben, hiszen nincsen már közöttünk abból a gárdából Fodor Imi és Simon Tibi sem. Eddigi életem egyik megrázó pillanata volt, amikor Tibit megláttam a kórházban. Azt nem fogom elfelejteni egyhamar. Sajnos volt még néhány más barátom is, akik elég hamar elmentek. Elég csak Fehér Mikit, Nagy Norbit emlí­tenem. De inkább próbálok a szép dolgokra emlékezni.

Hiszel egyébként Istenben?

– Mielőtt Portugáliába kerültem, nem nagyon foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Nem vallottam magam hí­vőnek. Aztán láttam ott, hogy ezeknek a déli embereknek a mentalitása teljesen más. Amikor a meccsek előtt elmentek a játékostársaim egy templom, egy sí­r vagy egy szobor előtt, mindig keresztet vetettek, és engem is unszoltak rá. De én mindig visszaválaszoltam, hogy figyeljetek, miért csináljam, ha nem szí­vből jön. Aztán néhány évvel később, amikor a Fradiban Gera Zoli lett a szobatársam, ő sokat mesélt nekem Istenről. Úgyhogy ma már kezdek arra felé fordulni, hogy igen, hihetek benne.

Azért kérdeztem ezt, mert kí­váncsi vagyok, hogy ha egy napon találkoznál Istennel, mi az, amit az eddigi pályafutásodból, életedből megköszönnél neki? Miért vagy a leginkább hálás?

– Talán a leginkább az egészségem miatt vagyok az. Azért, hogy harmincnyolc évesen egészséges embernek mondhatom magamat, a feleségemet és a gyermekeimet is. Ez manapság nagy szó. Aztán hálás vagyok a feleségemért is, azért, hogy egy boldog házasságban élek, és van két gyermekem. A pályafutásommal kapcsolatosan talán a bajnoki cí­meknek örülök a legjobban, annak például, hogy Portugáliában is bajnokságot nyertem az FC Portóval. És persze azért is hálás vagyok, hogy a Fradiban játszhattam. Igen, azt hiszem, ha találkoznék Istennel, akkor ezeket mind megköszönném Neki.

(Hegedős Soma – hetek.hu / Fotó: Oszlányi Gyöngyvér)