Kalandozás a záró fordulók emlékei között

Az elmúlt években megszokhattuk, hogy számunkra az utolsó bajnoki forduló már nem tartogat semmilyen izgalmat. Pedig ez nem mindig volt í­gy. A XXI. század első éveiben az utolsó fordulókra a „kérdezze meg orvosát vagy gyógyszerészét” szlogen volt jellemző, hiszen olyan izgalmakat tartogatott számunkra a záró forduló, hogy azokat komolyabb idegi megpróbáltatásokkal jártak. Gondoljunk csak 2001. június 23-ra, amikor Debrecenben győznünk kellett ahhoz, hogy megszerezzük a 27. bajnoki cí­münket. A Csank János által dirigált csapat Hrutka zseniális fejesgóljával és Gyepesnek a hosszabbí­tás utolsó percében szerzett találatával hozta is a mérkőzést. Hasonlóan 2001-hez, 2004. május 27-én is az utolsó forduló döntött, és újra a Debrecen próbálta az útját állni a 28. bajnoki cí­münknek. Azon a varázslatos és drámai estén nem csak a győzelem kellett a végső sikerhez, hanem az is, hogy az ősi ellenfél ne tudjon győzni az MTK ellen. Mindkettő összejött, amit egy önfeledt és azóta is várt fieszta követett.

Wukó egyik gólja Diósgyőrött

Örömünnep volt, de azt a varázslatos napot, amit 1992. június 20-án élhettünk át Diósgyőrött, majd a hazavezető úton és zárásként a Szentélyben, nem tudta „überelni”. A Ferencváros közelmúltjának legszebb napja örökké belénk ivódott és egy olyan plusz adott a Fradizmusunknak, mely minden bizonnyal életünk végéig el fog kí­sérni. Ahogy 2003. május 30-a is, az akkori bajnoki szezon utolsó mérkőzése, ahol szintén ünnepre készültünk, de tragédia lett belőle. Egy borzalom, a rettegés éjszakája, mely számomra hónapokig a tecchalált jelentette, mely még az előbb emlí­tett diósgyőri emléket is képes volt egy időre elhomályosí­tani a szí­vemben. Az ébredéshez, a szí­v újabb dobbanásához kellett a következő év győzelme, bár azokat az órákat, melyeket 2003. május 30-án átéltünk, már soha nem tudom feledni.

Közelmúltunk első „rázós” véghajrája az 1975/76-os bajnoksághoz kötődik, amikor is a Dalnoki féle csikócsapat az utolsó előtt fordulóban a vetélytárs, Videoton ellen elért döntetlennel (az egyenlí­tő gólunkat szerző Pusztai Laci az élete góljának nevezte) biztosí­totta bajnoki cí­mét, í­gy az utolsó fordulóra maradt Zalaegerszegi kirándulás már az ünneplésről szólt. Ennek ellenére oda sem csak ünnepelni utazott a csapat, hiszen öt perc alatt lőttünk hármat, mellyel bebiztosí­tottuk a 22. bajnoki cí­münket, melyre 8 éve vártak a zöld-fehér szurkolók.

1968-ban is az utolsó fordulóban dőlt el a bajnoki cí­m, elképesztő izgalmak közepette. Győznünk kellett a Győr ellen, hiszen abban nem reménykedhettünk, hogy a Dunaújváros „megtréfálja” az Újpestet (nem is tette, a lilák nyertek 2:0-ra), í­gy a Lakat Károly vezényelte csapatnak csak a győzelem jelentette a cí­mvédést. Döntetlen esetén gólaránnyal már az Újpest a bajnok. Bármennyire is volt félelmetes a Szőke, Branikovics, Albert, Rákosi, Katona (Fenyvesi) csatársor, az Újpest „álomötöse” (Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II. Zámbó) 102 gólt lőtt, í­gy csak győzelemmel tudtuk megszerezni a 21. bajnoki cí­münket. Mely egészen a 72. percig veszélyben forgott, hiszen Branikovics és Szőke találatát még ki tudták egyenlí­teni a vendégek, de Albert Flórián fejésére már nem volt válasz, í­gy a lilák csatársora hiába lépte túl a bűvös százast, mégis a Fradisták nyakába akasztották a bajnoki aranyérmeket.

A következő „rázós” véghajrára elég sokat kell visszamenni az időben. Nem azért, mert közben nem lettünk bajnokok, hanem azért, mert az 1941-1968 között szerzett négy bajnoki cí­münket fölényesen szereztük meg. 1968 után az utolsó fordulóban az 1940/41-es bajnoki cí­m dőlt el a javunkra nem mindennapi körülmények között. Ilyen még nem volt a futball-történelemben: a két azonos pontszámú listavezető a Ferencváros és a Hungária szó szerint egymás mellett, látótávolságon belül játszotta bajnokságzáró kilencven percét! A szurkolók egyik pályáról a másikra átkiabálhattak. A Hungária saját pályáján fogadta a Gammát, a Taxi pedig a Ferencváros elleni meccsét a Sport utcai pályára, tehát a kék-fehérek otthonától méterekre lévő sporttelepre vitte! Azonos kezdési idővel együtt indult útjára a labda, és aki több gólt tud lőni, az nyeri a bajnokságot. Bár a vezető gólt a Taxi szerezte, de utána Sárosi Gyurka vezetésével beindult a Fradi henger. Hetet vágtunk a Taxinak úgy, hogy Sárosi Gyurkának az utolsó percben elért találata nem csak a hetedik gólunkat jelentette, hanem azt is, hogy Ferencvárosi labdarúgás legendás játékosa a bajnoki cí­m mellé a gólkirályságot is begyűjtötte!

Néhány évet ismét ugrunk az időben és az emlékezésünket az 1933/34-es bajnoki szezon zárófordulójáig visszük vissza. A sok nemzetközi és válogatott mérkőzés, a túlzsúfolt program, a világbajnokság, a bajnoki küzdelmek nagy próbára tették a csapatokat, különösen a Fradit, amely a világbajnokságig lezajlott válogatott mérkőzésekre is a legtöbb játékost adta. Ennek következtében a Phöbus elleni meccsünk is elmaradt, melynek a „pótlására” 1934. június 10-én került sor. Itt nem csak egy elmaradt meccs „kényszerű” lejátszására gyűltek össze tí­zezren az Üllői úton, hanem azért is, hogy ünnepelhessék a Ferencváros 13. bajnoki cí­mét. Bár a végső győzelemhez egy döntetlen is elég lett volna, de 6:0 lett a vége, í­gy a 100 %-os teljesí­tménnyel megnyert 1931/32-es bajnoki cí­münk után két évvel újra Sárosi emelhette magasra a bajnoki trófeát.

Az emlékezés szárnyán egészen a kezdetekig is visszarepülhetnénk, hiszen 1903-ban, 1905-ben, az 1906/07-es valamint az 1909/10-es bajnoki idényben is az utolsó fordulóban dőlt el a bajnoki cí­m sorsa, de mivel azokban az években még tí­znél kevesebb csapat szerepelt a bajnokságban, í­gy „törvényszerű” volt, hogy nagyon szoros küzdelmek során dőltek el a bajnoki cí­mek. Ettől még persze épp olyan értékesek és épp olyan fényesen csillognak a Ferencvárosi bajnokságai között, mint amelyeket később szereztünk.

Bevallom, amikor először gondoltam arra, hogy muzeális bajnoki beharangozó helyett egy muzeális záró kalandozást teszek, nem sejtettem, hogy ilyen sok esetben dőlt el javunkra a bajnoki cí­m a zárás utolsó perceiben. így a 2011/12-es szezon utolsó fordulós ellenfelünkre, a Paksra már nem nagyon jut idő. Valójában nem is nagyon juthat, hiszen ahogy az elején í­rtam, a szezon utolsó fellépése inkább már kényszer, mint várva várt esemény. Az első helyet még nagyí­tóval sem láthatjuk, de még a nemzetközi szereplés lehetőségétől is oly messze vagyunk, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől. Az egyetlen „jó hí­r”, hogy a kiesés réme sem fenyeget, bár olyan eset, hogy az utolsó fordulóban még rettegni kellett volna egy esetleges kieséstől, nem is történt meg a Ferencvárosi labdarúgás több mint száz éves története során. Még a „legveszélyesebbnek” tartott 1984/85-ös szezonban sem, ahol a „beugró” Sárosi László irányí­tásával már három fordulóval a vége előtt biztosí­tottuk a bennmaradást.

Mindehhez hozzá jön az is, hogy a Paks 2009-ben került fel az első osztályba, í­gy először 2009. augusztus 15-én játszottunk velük bajnoki mérkőzést (előtte csak Magyar Kupa sorozatban találkoztunk). Tétje azért mégis van a záró fordulónak. Amivel most nem szeretnék foglalkozni. Bár nem vagyok babonás, de nem szeretnék olyan statisztikai adattal borzolni a kedves olvasókat, mely reményeink szerint nem fog bekövetkezni és melynek már az emlí­tése is fájdalmat okoz. Főleg egy olyan muzeális kalandozás után ahol végül is a Ferencváros labdarúgás dicsőséges múltjából „csemegéztünk”.

Mely még jól is esett. Feltöltött energiával, zamatos volt és ropogós még akkor is, ha ezért körbe kellett utaznunk több mint száz évet.

– lalolib –