Kalandozás a zöld-fehér időgépen: június 16.

Most teljesülhet a titkos vágyam és beleülhetek G.H. Wells időgépébe. Könnyebb dolgom is van mint Alexander Hartdegennek, nekem nem arra kell használnom az időgépet, hogy meg nem történtté tegyek egy tragédiába fulladt randevút. Befuccsolt randiból úgyis volt néhány, de szerencsére egy sem végződött olyan szerencsétlenül mint Alexander és Emma kapcsolata, í­gy nincs is szükségem arra, hogy azért utazgassak az időben, hogy megváltoztassam a múltat. Bár í­gy belegondolva lenne néhány esemény a Ferencváros több mint száz éves története során amit szí­vesen átí­rnék és újrajátszatnám, de mivel olvastam Wells regényét, í­gy jól ismerem a zseniális í­ró üzenetét, mely szerint a múltunkat csak újra lehet élni, de megváltoztatni már sajnos nem lehet. Ráadásul a mai nap annyi különlegességet és csemegét tartogat a Fradit szeretők számára, hogy nyugodtan átadhatjuk magunkat az emlékezés örömének, mert ha végigutazzuk szerkesztőtársam által összeállí­tott mai napi naptárunk eseményein, páratlan élményekben lehet részünk.

Állnak (balról): Békés Gy., Malaky M., Horn, Horváth F., Berán, Maros (Mertl), Malaky J. Ülnek (balról): Fekete, Pokorny, Kárpáti Béla, Procskó (Pápai), Borbás, Kovács G.

A szerkezet már duruzsol, be is szí­jjaztam magam és fel is készültem a súlytalansági állapot minden kellemetlenségére (zacskó a zsebben, dugó a fülben), az órát beállí­tottam a kezdő időpontra és megnyomtam a START gombot: irány 1901. június 16-a! A boldog békeidők korában landolt a gépünk, a századforduló aranykorában, a dualizmus reményteljes világába, ahol Ferenc József ül az osztrák-magyar monarchia trónján (felesége Erzsébet „Sissi” királynő 1898-ban hunyt el) és mely időszakot az alkotmányos királyság mellett a liberalizmus szabadság eszméje hatott át. Ebben az idilli világban, ezen a napon szereztük meg az első bajnoki győzelmünket! Azt mindannyian tudjuk, hogy az FTC „football” szakosztálya hivatalosan 1900. december 3-án alakult (a klub 1899. május 3-án). Bár előtte már játszottunk mérkőzéseket, de az első magyar bajnokság 1901-ben indult. Két vereség és egy döntetlen után, június 16-án a Millenárison léptünk pályára a BSC csapata ellen, és Fekete három és Borbás két góljával 5:1-re győztünk és megszereztük első bajnoki győzelmünket!

Mivel az uralkodó éppen Bécsben tartózkodott, í­gy nem tudta fogadni az időutazót, ezért úgy döntöttem, hogy egy „huszáros” ugrással visszarepülök 2007. június 16-ra, mely nap már nem olyan szí­vmelengető, mint a „boldog” 1901-es esztendő. A monarchia helyett már köztársaságban élünk, de ettől függetlenül egy jogtalan és igazságtalan döntés értelmében nem a 29. bajnoki cí­münkért szurkolhatunk, hanem annak, hogy visszajussunk az NB I-be. Bár mindenki biztos volt abban, hogy Gellei Imre csapata csak átszállókártyát vett a második osztályba és egyből az első évben visszajutunk, de a kissé „furcsára” sikeredett 2007 tavaszának köszönhetően végül is a Nyí­regyháza nyerte meg a bajnokságot és került fel a legmagasabb osztályba. A június 16-i Baktalórántháza elleni 0:0 már csak hab volt a bukás tortáján, és mivel túl sokat nem akarok időzni múltunk egyik legszomorúbb időszakában, í­gy gyorsan tovább is állok, vagyis inkább visszarepülők 1919. június 16-ig.

Ezen a napon az utolsó bajnoki fordulóban a Vasas ellen léptünk pályára és gól nélküli döntetlent értünk el. Csalódottság és düh tombolt a zöld-fehér szí­vekben az egy héttel ezelőtti, a bajnoki cí­met eldöntő mérkőzésen történtek miatt. Az MTK ellen játszottunk és a 83. percig vezettünk is 1:0-ra, amikor az ellenfél csatára lesgyanús helyzetből egyenlí­tett. A már akkor is vehemens Fradi „közönség lest vitatott, óriási botrány tört ki, minden rend felbomlott, a kivezényelt karhatalom alig tudott rendet teremteni. A mérkőzést nem lehetett befejezni, az MLSZ 2:0-lal igazolta — és többé nem forgott veszélyben az MTK bajnoksága”. Ennyi kellemetlen emlék után éppen ideje boldogabb vizekre evezni (helyesebben repülni), de most nem terheljük túl az időgépünket és egy gyors ugrással 1927. június 16-án szállunk le a Hungária körúton, ahol a bí­ró éppen most indí­totta útjára a Ferencváros-Újpest magyar kupadöntő mérkőzést.

Amsel, Hungler II, Turay, Kohut – ha ezeket a neveket olvassuk, már tudjuk, hogy alakulóban volt a harmincas évek aranycsapata mely 1926-tól szinte mindent megnyert amit csak lehetett, közben beutazta az egész világot és a Ferencváros nevet örökre ismertté tette. Az 1927-es kupadöntő az akkori Nemzeti Sport szerint „izgalmas és elkeseredett küzdelmet hozott és túlfűtött hangulatban igazságos eredmény született”. Nyertünk 3:0-ra, ezzel a 10. bajnoki cí­münk mellé, megszereztük a harmadik magyar kupagyőzelmünket is, ráadásul az ősi rivális, Újpest ellenében. Nehezen hagytam ott a győzelmi mámorban ünneplő játékosokat és szurkolókat, de mennem kellett mert még elég sok utazás vár rám ezen a napon. Nem kellett túl sok energiát felhasználnom, hiszen a következő utam 1935. június 16-ig tartott csupán, azzal a különbséggel, hogy nem a Budapesten landoltam, hanem az örök városban, Rómában.

Rómát látni és meghalni, szól a mondás, de aki ideérkezik az inkább látni akar és nem meghalni. Bár sokak szerint, aki már sétált a Colosseum, a Pantheon, a Szent Péter bazilika, a Sixtusi kápolna vagy a Forum Romanum falai között, vagy érmét dobott a Trevi-kút ví­zébe, vagy megpihent a Spanyol lépcső ódon kövein, már mindent látott, de 1935. június 16-án a Ferencváros labdarúgói nem csupán városnézésre érkeztek, hanem KK mérkőzést „ví­vni” jöttek az örök városba. Talán Sárosi Gyurkáékat egy kicsivel jobban elvarázsolta a város szépsége, hiszen az első mérkőzésen kikaptunk 3:1-re, igaz a helyzetek sokaságát hagytuk ki. Ettől függetlenül nem volt túl nagy az elkeseredettség a vereség miatt, hiszen az látható volt, hogy a Fradi sokkal jobb csapat, amit a budapesti visszavágón aratott fölényes 8:0-s győzelmünkkel igazoltunk is.

A vereség ellenére nehéz szí­vvel hagytam el álmaim városát, de egyrészt még várt néhány év emlékezése, másrészt a közelgő világégés miatt sem szí­vesen maradtam volna túl sokáig Mussolini Olaszországában. Könnyű a dolgom, hiszen a harmincas évek legendás Ferencvárosát, a hatvanas évek legendás Fradijára cserélem, és felültem a Népstadion lelátójára azon hetvenezer szurkoló közé akik látták, ahogy 1965. június 16-án, 2:1-re megverjük a világhí­rű Manchester United csapatát. A győzelem azt is jelentette, hogy a Ferencváros története során először bekerült a VVK döntőjébe! Persze azzal sem árulok el túl nagy titkot, hogy a döntőben milyen eredményt értünk el, de erről majd inkább egy hét múlva, a diadal napján emlékezünk majd meg. Most maradjunk a Népstadion lelátóin, ahol hetvenezer Fradista szí­v dobbant minden megmozdulásnál. Ráadásul két héten belül ez volt a harmadik összecsapás az angolokkal, hiszen az elsőt Manchesterben ők nyerték 3:2-re, a visszavágón Novák büntetőjével „egyenlí­tettünk”, és mivel a mérkőzés után a fortuna istenasszonya is zöld-fehérbe öltözött, a harmadik, mindent eldöntő találkozóra is a Népstadionba került sor. Először Karába lőtt egy hatalmas gólt, majd a második félidő elején Fenyvesi Máté is betalált, mely után a közönség már lelkes ünneplésbe kezdett. A nagy népi „dzsemborit” az angolok a 85. percben lehűtötték egy kicsit, de a végét megúsztuk, í­gy a lefújás pillanatában hetvenezer Fradista szí­v kapaszkodott össze és énekelte együtt a Fradisták himnuszát.

Egy ilyen varázslatos győzelmet nehéz volt otthagyni, de ahogy ránéztem az előre összeállí­tott „menetrendre”, láttam, hogy van még olyan év, ahol még nem jártam és bár 1976. június 16-án nem a Manchester United csapatát vertük meg, hanem Zalaegerszegről hoztuk el a két pontot, de ez olyan két pont volt, mely bajnoki cí­met ért! Szakadó esőben szállt le a gépem és nem kellett sokáig keresgélni a stadiont. Amerre a szem ellátott, csak zöld-fehér mezben bújt szurkolókat lehetett látni akik siettek, hogy nehogy lemaradjanak a csapat 22. bajnoki cí­méről! Ehhez meg nem kellett mást tennie a Dalnoki Jenő dirigálta csikócsapatnak, mint egy döntetlent elérni a zalaiak ellen. Nyilasiék nem bí­zták a véletlenre, hiszen magabiztos játékkal nyertek 3:1-re, ezzel nyolc év után újra bajnoki cí­met szereztek a Ferencvárosnak.

Az újabb ünneplés után már elég fáradtan ültem vissza az időgépbe, bár legszí­vesebben maradtam volna még, hiszen az 1976-os bajnokcsapat nagyon a szí­vemhez nőtt (töretlen Fradizmusom is ettől az évtől ered). De várt még egy fontos mérkőzés 2001-ből, mely szintén a Zalaegerszeg csapatához kötődik és bár nem közvetlenül a bajnoki cí­mről döntött, de fontos állomása volt a 27. bajnoki cí­münkhöz vezető útnak. Különleges, „kétfordulós” bajnokság volt a 2000/01-es, a 16 induló csapatot két csoportra osztották, majd az oda-visszavágók után jött a rájátszás felső és alsóházzal. Annak ellenére, hogy az alapszakasz elég gyászosan sikerült (sokáig „alsóházi” helyen álltunk), a rájátszásban, mivel a hozott pontok nem nagyon befolyásolták a rájátszást, már szinte végig az élen álltunk. De mivel a Dunaferr végig a nyomunkban volt, í­gy szinte kötelező volt 2001. június 16-án legyőznünk a Zalaegerszeget. A „kötelező” jelleg majdnem meg is bosszulta magát, hiszen a második félidő elején még a vendégek vezettek 2:1-re, de Csiszár büntetőből egyenlí­tett, és mikor már kezdtünk aggódni, jött Dragó „feje” és a 85. percben eldöntötte a találkozót, mellyel nagy lépést tettünk a 27. bajnoki cí­münk megnyerése felé.

Dragó fejesénél már égtek az Üllői úti stadion lámpái. Besötétedett és mikor a bí­ró hármat fújt a sí­pjába már rohantam is az időgépemhez, hogy minél hamarabb visszatudjak térni a jelenbe, hogy beletudjak huppanni öregapám ősi foteljába és legyen időm arra, hogy feldolgozzam azokat az élményeket melyek a június 16-i dátumhoz köthető időutazásom során szereztem. Hiszen majdnem találkoztam Ferenc Józseffel 1901-ben, jártam Rómában, részese lehettem a Manchester United kiverésének a VVK-ból, és Zalaegeszergen 1976-ban bajnokságot ünnepelhettem. Kell ennél több? Különleges nap a mai a Ferencváros labdarúgásának, ritkán adatik meg, hogy egyetlen napba ennyi emlék zsúfolódjon bele.

Már az utolsó mondatot fogalmaztam a nap élményeiről, amikor újból rápillantottam a Fradi naptárjára, nehogy valamit is kifelejtsek az emlékek felidézéséből. A fontos állomásokat Wells időgépével felkerestem, de a végére azért maradt egy találós kérdés. Vajon az alábbi csapatban szereplő játékosokat mi köti össze? Kemenes – Lendvai, Telek, Laczkó – Juhász, Fodor, Eszenyi, Nyilas – Szabics, Tököli, Esterházy, edző: Marijan Vlak. Mielőtt bárki furcsán nézne rám és azt hinné, hogy az időutazásom során rám nehezedő gyorsulási erők a fejemben is komoly károkat okoztak, leszögezem, hogy az alábbi csapat összeállí­tása természetesen a véletlen műve. Bár a képzeletem néha elragad, de talán annyira még sem, hogy ne szerepeltessem egy csapatba Juhász Pistát Szabics Imrével, vagy Fodor Imit Nyilas Elekkel. Bár szinte mindannyian nagyon jó játékosok voltak, de természetesen nem egy időben és nem egyformán tettek hozzá a Ferencváros sikereihez. Ami mégis összeköti őket, az meg a mai dátum: június 16. Egy csapatra való játékos húzta fel utoljára ezen a napon a zöld-fehér mezt. És ha megnézzük a fenti összeállí­tást és eltekintünk az évektől, bizony képesség szempontjából a mai Ferencvárost is alkothatnák. Sőt van köztük négy olyan játékos is (Kemenes, Laczkó, Szabics, Tököli) aki jelenleg is aktí­v játékosok, de már más csapatokat képviselnek.

Június 16. – csak egy nap az év 365 napjából, de fontos dátuma a Ferencvárosi labdarúgás történetének. Szerencsésnek is mondhatom magam, hogy a közel három év alatt felépí­tett adatbázis egy ilyen varázslatos utazásra adott lehetőséget. Az meg már csak „hab a tortán”, hogy minden ami előttem és mögöttem tornyosul, az bizony zöld-fehérre van festve.

– lalolib –