Lipcsei – Az FTC rekordere lett a középpályás

A Lombard Pápa elleni bajnokin 647. alkalommal lépett pályára a Ferencvárosban Lipcsei Péter, aki ezzel megelőzte Sárosi Györgyöt, és immáron egyedül vezeti a klub örökranglistáját. Az újdonsült rekorder nem sok esélyt lát, hogy a közeljövőben valaki megdöntse a csúcsát, és nem biztos benne, hogy ott a helye a klub történetének legjobb csapatában. Lipcseit csak pályafutása elején zavarta, hogy az ellenfél szurkolói rendre megtalálták, a Fradi-drukkerekről pedig azt mondja, edzőnek, vezetőnek és játékosnak is meg kell szokni, hogy a drukkereket nem lehet kikerülni.

– Talán még a fradisták közül sem sokan tudják, hogy gyerekkorában a Vasasnak drukkolt. Miért éppen az angyalföldieket választotta?
– Nagyapám a Vasasnál dolgozott az elnök sofőrjeként, és a tavaszi, nyári szünetekben sokat voltam nála. Vele jártam a pályára, sokat voltam a játékosok közelében, í­gy lettem Vasas-drukker, de sosem titkoltam, hogy nekik szurkoltam gyerekként, a Fradinál is tudták.

– A Fradihoz Kazincbarcikáról került, milyen emlékek fűzik a csapathoz?
– Kazinbarcikán születtem, és bár egy ideig Budapesten laktam, édesapám Barcikán volt edző, és a szüleim válása után hozzá költöztem. Mivel nem tudott kire hagyni, í­gy lejártam vele a pályára, elkezdtem focizni, és végigjártam a ranglétrát, játszottam a serdülő-, majd az ificsapatban, tagja voltam az ifiválogatottnak is, 17 évesen pedig az NB II-ben is bemutatkozhattam. A Fradinál a Honvéd elleni 1990-es osztályozón figyeltek fel rám, Nyilasi Tibor és Magyar Zoltán technikai vezető jött megnézni, jól ment a játék, és onnantól egyenes út vezetett az Üllői útra.

– Nyilasi Tibor a sportnapilapban azt nyilatkozta, amikor felkerült a Fradihoz, eleinte nyesegetni kellett. Ez mit jelent?
– 20 évesen az ember elhiszi, hogy ő a legnagyobb király, velem is elszaladt néha a ló, volt benne egy kis nagyképűség is, de szerencsére Nyí­l és a rutinosabb játékosok ütöttek-vágtak, ahol tudtak, ezért hangoztatom mindig, milyen sokat köszönhetek Nyilasi Tibornak.

– Milyen volt a 90-es évek elején Fradi-játékosnak lenni, amikor tele volt a csapat nagy nevekkel, a mostani viszonyhoz képest, amikor középszerű légiósok is beférnek a kezdőbe?
– Nagyobb rangja volt, sokkal komolyabb tudású játékosok szerepeltek a csapatban, de az NB I szí­nvonala is magasabb volt akkoriban. Manapság azt szokták mondani viccesen, hogy aki feljön a népligeti aluljáróból, az játszhat a Fradiban.

– Az első Fradi-időszak alatt kétszer lett bajnok, négyszer kupagyőztes, majd 1995-ben a Portóhoz szerződött, ahol Bobby Robson irányí­tása alatt élete formájában játszott egészen a sérüléséig. Sokszor jut eszébe, mi lett volna, ha nincs az a keresztszalag-szakadás?
– Akkor figyeltek fel rám, amikor a KEK-ben az idegenbeli hatgólos vereség után itthon 2-0-ra nyertünk. Csodálatos dolog, hogy oda tudtam kerülni, Bobby Robson elképesztően jó szakember volt és igazi úriember. Bajnokok lettünk, portugál szuperkupát nyertünk, nekem is jól ment a játék, úgyhogy igazán rossz pillanatban jött a sérülés, emiatt néha foglalkoztat a gondolat, mire vihettem volna, ha az nincs.

– Akkor még nem sok jelentőséget tulajdoní­tottak neki, de Robson mellett José Mourinho is a Porto edzői stábjában dolgozott. Vele milyen volt a viszonya, volt bármi jele annak, hogy ekkora edző lesz belőle?
– Mourinho a második vagy harmadik számú edző volt, normális kapcsolata volt a játékosokkal, szorgalmas embernek tűnt, de akkor nem mondtuk volna róla, hogy ekkora egyéniség lesz, nagyobbnál nagyobb sikerekkel.

– Mi igaz abból a pletykából, hogy a Barcelonához távozó Robson vitte volna magával a katalán csapathoz?
– Amikor júniusban elment, azt mondta nekem, találkozunk decemberben. Sajnos akkor még felépülőben voltam a sérülésemből, í­gy nem teljesülhetett a Barcelona vezetők feltétele, hogy megnézzenek meccsen, í­gy kútba esett ez a lehetőség.

– Egyszer egy interjúban azt mondta, pályafutása legrosszabb döntése volt, hogy eljött a Portóból. Még mindig í­gy érzi?
– Erre csak azt tudom mondani, lehetett volna jobb is, rosszabb is, ha ott maradok, akkor nincs ez a rekord a Fradiban.

– A klubcsapatokban jóval több siker érte, mint a válogatottban, amelyben 58 alkalommal szerepelt. Van önben hiányérzet akár a szereplések száma, akár a sikerek elmaradása miatt?
– Rossz érzés, hogy nem sikerült kijutni sem Eb-re, sem világbajnoksára, mondhatom, hogy rossz korban születtünk. Így utólag visszagondolva az a jugoszlávok elleni pótselejtező, illetve, hogy odáig eljutottunk volt a legnagyobb eredmény a válogatottal. Lehetett volna több is az 58 válogatottságnál, hiszen Bicskei Bertalan kivételével majdnem minden kapitány számí­tott rám, de nem vagyok elégedetlen, ezt adta nekem a sors.

– Amikor a Fradi nehéz helyzetben volt, sosem félt attól, hogy megszűnik a klub?
– Nem, tudtam, hogy lesz valaki, aki felkarolja a klubot. Azt viszont sosem gondoltam, hogy kizárják a Fradit.

– Hogy élte meg az NB II-es éveket? Nem fordult meg a fejében, hogy elhagyja a klubot?
– Csábí­tottak az NB I-ből, Gellei Imre éveken át mondogatta, hogy helyem lenne nála Pakson, de úgy éreztem, maradnom kell, nagyon sokat kaptam a klubtól, és a kapitánynak utoljára kell elhagyni a süllyedő hajót.

– Az angolok szerepvállalásáról mi a véleménye? A nagy í­gérgetésekből eddig nem sok valósult meg, de önök valószí­nűleg jobban belátnak a szí­nfalak mögé, mint mi.
– Mi sem nagyon látunk bele, az pozití­v, hogy a csődtől megmentették a klubot, és bizakodunk, hogy felépül a stadion, és lesz egy igazán erős csapat, jó játékosokkal.

– Amikor Bobby Davison rendre a kispadon jegelte, egyszer sem fordult meg a fejében, hogy elég volt?
– Úgy voltam vele, hogy teszem a dolgom, és tudtam, eljön még az én időm. Amikor visszajutottunk az NB I-be, az első meccsen 4-1-re nyertünk a ZTE ellen, utána viszont nem jöttek az eredmények, és beigazolódott, hogy megérte várnom.

– Amikor Kevin McCabe feltűnt a klubnál, azt mondta, addig marad, mí­g a Fradi nem szerepel újra a BL-ben. Mit gondol, mikor lehet esélye a csapatnak ismét bejutni a csoportkörbe?
– Ez főleg a tulajdonoson múlik, és azon, mennyire erősí­ti meg a csapatot. Ha sikerül összehozni egy ütőképes csapatot, akkor a Fradi már a következő idényben harcban lehet a bajnoki cí­mért, és akár ugyanúgy bejuthat a BL-be, mint ahogy a Debrecen tette.

– Mekkora terhet jelentett, hogy ön volt az, akire a szurkolók általában a legnehezebb időben is felnéztek, és emiatt gyakran közvetí­teni kellett köztük és a vezetőség között?
– Nem volt teher, megszoktam az évek folyamán, és a szurkolókkal mindig jó volt a viszonyom. Előfordult olyan is, hogy a játékosok és a vezetők között örlődtem, amikor nem volt pénz. Egy csapatkapitánynak tudnia kell kezelni ezeket a nehéz helyzeteket, engem mindig a társak választottak meg, és nem az edzők, érthető, hogy kiálltam mellettük minden helyzetben.

– Volt egy olyan időszak, amikor megtalálták önt a szurkolók és tippmixeléssel vádolták.
– Azt egy 10-20 fős csoport terjesztette, akik nem is ismertek, és elnézést kértek azóta. A lottón kivül soha nem játszottam semmilyen szerencsejátékot, ezt a társak is tudják.

– Arról mi a véleménye, hogy a Fradi-tábor egy része nem csak a szurkolással foglalkozik, hanem bele akar szólni az edző és a vezetőség dolgába, és néha a játékosok inzultálásától sem riad vissza?
– Amí­g a Fradi Fradi lesz, addig ez í­gy lesz szerintem, a vezetőknek, edzőknek, játékosoknak el kell ezt fogadni. Azért azt látni kell, hogy amikor minden rendben van a klubnál és jól megy a csapatnak, akkor a szurkolók is csak a szurkolással foglalkoznak, és nincsenek ügyek.

– Az ellenfél drukkereinek rendre célpontja volt, a gyalázó rigmusok mennyire idegesí­tették önt a pályán?
– Főleg az elején zavart, két-három év elteltével már nem érdekelt, hogy mit teszek, mit kiabálnak. A nagy nemzetközi sztárokat is pfújolják, de ez az ellenszenv lehet egy pozití­v visszajelzés is, mert a szurkolók általában azt a játékost találják meg az ellenfélnél, akitől a legjobban tartanak vagy akit jónak tartanak.

– Sorra hallani bundagyanús meccsekről itthon, mennyire újkeletű a bundázás a magyar futballban?
– Régen is volt, hiszen lehetett hallani történeteket, de a mostani esetekről csak a hí­rekből tudok. Remélem, hogy sikerül kiderí­teni, kik próbáltak bundázni, és megkapják a jogos büntetésüket. Sajnos el tudom képzelni, hogy a pénztelenség visz bele embereket abba, hogy ilyen módon próbáljanak javí­tani a helyzetükön.

– Ha végigtekint a húszéves pályafutáson, mi hiányzik leginkább belőle?
– Jó lett volna a Fradival a Bajnokok Ligájában szerepelni, és nagyon fájnak az NB II-ben elvesztegetett évek.

– Ha össze kéne állí­tani minden idők legjobb ferencvárosi csapatát, betenné magát?
– Nagyon nagy játékosokat, igazi Fradi-legendákat előztem meg, nem tudom, hogy melléjük odatehetném-e magamat. Ha viszont a pályafutásom kezdetétől, a 90-es évektől nézem, akkor úgy érzem, ott a helyem.

– Ma már nem divat a klubhűség, szinte alig lehet olyan játékost mondani, aki egy klubban huzamosabb ideig szerepelt. Mit gondol, meg fogják dönteni az ön rekordját is valamikor?
– Nem sok esélyt látok rá, Sárosi György rekordja is 62 év után dőlt meg. Könnyen lehet, hogy az én csúcsom is 60-70 évig fennáll majd.

– Amikor a beszélgetést egyeztettük, mondta, hogy utána a fia meccsére megy. Ő viszi tovább a családi vonalat a Fradiban?
– Jó lenne, ha í­gy történne. A nagyobbik fiam egy sérülés miatt abbahagyta a futballt, a kisebbik védőt játszik az U12-es csapatban, négy-öt éven belül eldől, lesz-e belőle futballista.

(origo.hu – Dajka Balázs, fotó: FTC Press)