Majd a kissrác megmondja…

…a tutit.

Amikor az ember nagyon megfertőződik kiskorában valamivel, akkor a memória csodás dolgokra képes. Van, aki fejből elmond 200 verset, mások megtanulják a telefonkönyvet, jómagam meg a Fradi futball-történelmét bifláztam be. Annyit foglalkoztam az FTC naplók olvasásával, hogy tán nagyobb „bravúr” lett volna nem megtanulni az eseményeket, eredményeket, mint igen.

Ezzel persze itt-ott komoly sikerem is volt. Létezett például akkoriban (’80-as évek elején járunk…) a Kosztolányi tér közelében, az Edömér utca sarkán egy „fradi-hentes”, Horváth Ernő Úr.

„Ernő bá’-nál” pazar felvágottak és húsáru mellett vékonypénzű kissrácoknak komoly kedvezmény járt akkor, ha fejből elsorolták az FTC bajnokcsapatát. A derék kölök akkor ingyen juthatott egy „zsí­ros mustáros” elnevezésű, kellemes szendvicshez. Annyira belejöttem ekkorra már a megveszekedett „fradizmusomba”, hogy a falra aggatott „FTC bajnokcsapata, 1980-81” feliratú fotón fejből mondtam fel a keretet, balról-jobbra, előröl hátra, edzőstül, gyúróstul, mindenestül.

Ernő bácsi többször látott ezen alkalmakkor vendégül nagy fradistákat.

Egy í­zben Gregor József operaénekes, máskor Deák Bill Gyula szórakoztatására „vetett be engem”.

„Figyeld a srácot Jóska! Lacikám, mondd fel szépen a leckét!”

Én meg soroltam, hibátlanul. Tapsolt Gregor, vidáman vágott hátba Bill Kapitány.

Eme tudásom persze akkor sem jött rosszul, mikor vártuk a Fradi felkészülési meccseit a klubház faliújságja mellett. Igen. A hí­res nyugdí­jas szurkolókkal, a „nagy öregekkel”, akik szinte egész nap ott csevegtek és vitatták meg az aktuális zöld-fehér hí­reket. Beálltam közéjük és –jobb hí­ján – hallgatóztam… Először tudomást sem vettek rólam, a kis bikficről.

Aztán -tisztelettel- belekotyogtam néha. Tetszhetett nekik a produkcióm, bár én féltem, nehogy elzavarjanak, mondván, minek okoskodik és „kibickedik” itt ez a törpe…

Egy idő után már megkérdezték, hogy hol voltam, mert rég nem láttak…

Aztán következett a Népstadion lelátóján, (ez 1983 tavaszán történt…) a Fradi-Újpest előtt egy, kis hí­ján vérre menő balhé. Ne gondoljátok, hogy az ellenfél szurkolóival, dehogy… Két öregúr kapott hajba azon, hogy az 1931-32-es bajnokcsapat 100, avagy épp 140 gólt szerzett-e.

Úgy tűnt, eme, akkor épp nem világrengetőnek tetsző vitatéma értelmetlen tragédiába torkollik, amikor egy szintén bérletes, joviális öregúr közbeszólt:

„Hagyjátok már abba! Majd a kissrác megmondja, majd ő eldönti! Hogy is volt az, Lackó?”

Pirultam, de unszolására kénytelen voltam elmesélni (14 évesen…) szurkolótársaimnak, hogy egyiküknek sincs teljesen igaza, mert a ’31-32-es bajnokságot az FTC 105:18-as gólaránnyal zárta, mí­g volt ugyan 140 rúgott góllal nyert bajnoki cí­m is, 1948-49-ben a Budai, Kocsis , Deák, Mészáros, Czibor ötösfogat és persze Lakat Tanár Úr főszereplésével. Mikor elsoroltam a felajzott feleknek a T-betűs csatársort is, hittek nekem végre, gratuláltak, majd megölelték egymást.

Szerencsére nem nekem volt akkor a legnagyobb sikerem, hanem a csapatnak, akik Pogány és Jancsika góljaival 2-1-re verték a Dózsát… 55 ezer szurkoló előtt…

(becefix)