Menekülés a boldogságba – Liban Abdi

Egy pesti kávéházban ülve sok mindent megtudhat az ember Libán Abdiról – Libán Abditól. Például azt, hogy még egyéves sem volt, amikor Szomáliából egészen Norvégiáig menekült a családja, aztán azt, hogy a fradisták már úgy rajonganak érte, mint ő a Fradiért, no és azt is, hogy az Aalesund elleni Európa-liga visszavágó lesz eddigi pályafutása legnagyobb meccse.

• Az internetes enciklopédia magyar nyelvű kiadása Szomáliát tünteti fel születési helyeként, mí­g az angol változat azt í­rja, hogy Norvégiában látta meg a napvilágot. Mi az igazság?

Szomáliában születtem, de még egyéves sem voltam, amikor a szüleim Norvégiába költöztettek minket. Mármint a két nővéremet, a két fivéremet és engem. Sajnos Szomáliában nem volt maradásunk, szó szerint háborús viszonyok uralkodtak. Szerencsére a polgárháború elől volt hová és kihez menekülnünk, a Norvégiában élő nagybátyám fogadott be minket.

• Ha azt kérdezik öntől, hol a hazája, mit felel?

Szomáliában születtem, de Norvégia az otthonom. Csupán egyszer, kétezer-kettőben jártam a szülőföldemen, a nagypapámat látogattam meg. Másfél hónapot töltöttem ott, és bár eleinte kissé furán éreztem magam, a végére olyannyira magával ragadott az ottani hangulat, az emberek közvetlensége, hogy elhatároztam, amint lehet, visszatérek. Igaz, ez még várat magára, mert a futball egyelőre fontosabb számomra, mint az utazgatás.

• Most, hogy a Ferencváros ünnepelt sztárjává avanzsált, megértem, hogy í­gy gondolkodik.

Még csak hí­res sem vagyok, nemhogy sztár! Tisztességes családban nevelkedtem, a szüleim megtaní­tottak arra, mi a fontos az életben. Egyszerű, normális gyerek vagyok, tudom, hol a helyem.

• A Fradi kezdő tizenegyében?

Ott, bizony! Szerintem elég jó vagyok ahhoz, hogy játszhassak a magyar bajnokságban.

• A Ferencváros edzői sokáig másként látták ezt…

Szenvedtem is. Amikor a Sheffield United kölcsönjátékosaként először idekerültem, minden szépnek és jónak tűnt, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy bármit teszek, nem élvezem a szakmai stáb bizalmát. Egy idő után nehezen kezeltem ezt a helyzetet, ekkor már a szeretteim és a barátaim is kezdtek hiányozni, de mivel ők mindvégig tartották bennem a lelket, nem adhattam fel. Úgy voltam vele, egyszer meg kell kapnom az esélyt – és tessék, Prukner Lászlótól nemrég megkaptam, és éltem vele.

• Az Aalesund elleni első mérkőzésen a mezőny legjobbjának bizonyult, a szakmai igazgató meg is dicsérte. Majd megjegyezte, hogy ha Libán Abdit munkára lehet fogni, sikeres lehet.

Érdekes a kettőnk viszonya. Egy változatos házassághoz tudom hasonlí­tani. Hol imádjuk egymást, hol nem… Ettől függetlenül egy éve is ugyanúgy tiszteltem, mint most. Edzőként a szí­ve joga eldönteni, kit rak be a csapatba, vitának helye nincs. Más kérdés, hogy szerintem semmit nem csinálok másként, mint korábban, ugyanolyan keményen melózom. A különbség annyi, hogy tavaly nem tartoztam az általa favorizált futballisták közé, az idén igen. Végre nem leszegett fejjel ülök a padon, hanem a csapat teljes értékű tagjának érzem magam. Ez felelősséggel is jár, de ezzel sincs gond. Életem eddigi huszonkét éve erről szólt, mindig akkor hoztam ki magamból a legtöbbet, ha nyomás volt rajtam. Individualista vagyok, aki a csapat érdekeit mégis előbbre valónak tartja, mint a sajátját. A Ferencvárosnak szüksége van rám, miként nekem is szükségem van a Ferencvárosra. Mostanság remekül érzem magam, ez az igazság. Szia!

• Várjon, még lenne néhány kérdésem.

Nem megyek én sehová, csak üdvözölt egy szurkoló, neki köszöntem.

• Ezek szerint rendezte a viszonyát a drukkerekkel? Egyszer a népligeti aluljáróban „megtalálta” néhány fanatikus.

Ez pletyka volt. Olvastam róla, vicces volt, habár nevetni nem tudtam rajta. Egyébként hallotta, hogy a szurkolóink skandálták a nevem múlt csütörtökön?

• Sajnálom, de nem.

Ab-di, Ab-di, Ab-di!” – zengte a lelátó. Ha nem kedvelnének, aligha éltettek volna. Hátborzongató érzés volt, még sosem tapasztaltam ilyet. Ahmed barátom Norvégiából jött el a meccsre, járt már egy-két komolyabb mérkőzésen, ám az Üllői úti légkörtől el volt ájulva. Azzal igyekeztem visszarángatni a földre, hogy következő látogatását az Újpest elleni derbi időpontjához igazí­tsa. Arra azért felhí­vtam a figyelmét, hogy ha egy mód van rá, ne a lila trikóját vegye fel… S utólag elárulok még valamit. Amikor először felvetődött, hogy Magyarországra szerződhetek, egyesek azzal riogattak, vigyázzak, mert a futballszurkolók rasszisták errefelé. Addig-addig duruzsoltak a fülembe, hogy a végén már félve keltem útra. De már harmadik éve, hogy itt vagyok, és leszámí­tva az emlí­tett kispadozást, kizárólag pozití­v élmények értek.

• Az Aalesund elleni továbbjutás bizonyára fokozná a komfortérzetét.

Kétségem sincs afelől, hogy idegenben is nyerünk. Adott esetben a döntetlen is elég lehet, ám úgy megyünk ki a pályára, hogy győzni akarunk! Az első mérkőzés meggyőzött arról, hogy a miénk a jobb csapat, persze, ezt még nekünk bizonyí­tani is kell. Nagy meccs lesz, sőt pályafutásom legnagyobb meccse!

• A család helyet foglal majd a lelátón?

Népes szurkolótáborom lesz, az biztos. A rokonaim és a barátaim Oslóban élnek, onnan tí­z órát kell autózni, hogy Aalesundba érjen az ember, szerencsére repülővel tizedannyi idő alatt megtehető a táv. Egy kis gép meg is telne a miattam útra kelőkkel, nem szeretném elszomorí­tani őket.

• Álmodozó tí­pus?

Az vagyok. Álmodom és hiszek. Hiszek Istenben és magamban, miközben arról álmodom, hogy egyszer majd a Bajnokok Ligája döntőjében léphetek pályára. No meg arról, hogy a közeli jövőben a norvég válogatott mezét is magamra ölthetem. Ezt megelőzően sokat nem tudtak rólam Norvégiában, ám az Aalesund elleni párharc apropóján felkapott a sajtó. Az első mérkőzésen remekül ment a játék, és ha odakint is jó teljesí­tményt nyújtanék, meglehet, a szövetségi kapitány is felfigyelne rám.

• Szomália válogatottjába ezek szerint nem vágyik.

Nehéz erről beszélnem. Tudja, a polgárháború… Ráadásul én nyugatról, a hivatalosan el nem ismert részről származom. Mindenesetre imádkozom azért, hogy egy nap véget érjen a borzalom. És ha í­gy történik, boldogan nézném, ahogy az egyesí­tett nemzet válogatottja felsorakozik a himnuszhoz.

(Pietsch Tibor, Nemzeti Sport, 2011. július 20.)