Móricz Zsigmond: Negyvenezer ember

Móricz Zsigmond (1879-1942)

Először nem akartam hinni a szememnek. Szerkesztőtársam, aki közel 40 év Képes Sportját lapozta, olvasta, szkennelte, cí­mkézte…és sorolhatnám tovább az elvégzett műveleteket, melyek „végeredménye” ott lapul az oldalunk bejegyzései között, a minap olyan ritkaságot tett elénk az asztalra, mely attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam az í­rás szerzőjét, nem hagyott nyugodni. Móricz Zsigmond: Negyvenezer ember. A XX. századi prózai irodalmunk egyik legnagyobb alakja egy labdarúgó mérkőzésen? A Nyugat szerkesztője, a népi í­rók „atyja”, az Árvácska í­rója, aki haditudósí­tó volt az első világháborúban és akihez olyan regények társulnak, mint a Pillangó, a Magyarok, a Sárarany (személyes kedvencem), a Rokonok, a Rózsa Sándor vagy az örök érvénye Légy jó mindhalálig, vajon tényleg szerette a focit vagy valami véletlen folytán „tévedt” ki a Ferencvárosi stadionba 1927. szeptember 25-én?

A kérdésre igazán nem találtam választ, de az í­rás elolvasása után igazából már nem is érdekelt. Mert elkapott az olvasás öröme, a szavak, a mondatok varázslata, egy nagyszerű í­ró néhány perces vallomása arról a válogatott mérkőzésről amit látott ugyan, de az ellenfél balszélsőjének a nevén kí­vül (Wessely, aki két gólt is lőtt) olyan túl sok támpontot nem adott arra, hogy egyáltalán azt ki tudjuk nyomozni, hogy éppenséggel melyik találkozón is ült (állt?) a nézőtéren. Van néhány szó Wesselyn kí­vül: osztrák, piros-fehér zászlók, 0:6, az első két gólt az osztrákok szerzik – melyek után a huszadikszazad.hu és a magyarfutball.hu nagyszerű adatbázisának köszönhetően végül is rátaláltam magára a mérkőzésre. De elolvasva a Móriczi í­rást elsősorban nem magára az 5:3-s győzelemmel végződő találkozóra (mely az előbb emlí­tett 0:6 visszavágását jelentette) lettem kí­váncsi, hanem arra, hogy vajon „Csibe” (Littkey Erzsébet, az egykori lelencgyerek, akiről az Árvácskát is mintázta) szerelmén túl az í­ró a labdarúgást is szerette?

Az í­rása elején utal rá, hogy „én ritkán voltam ilyen mérkőzésen”, és utána is inkább egy gyermek felfedező szemével figyeli a körülötte zajló eseményeket és szinte mindenre rácsodálkozik. Számára ez egy új világ. A pályára hömpölygő „emberözön”, a szurkolók „vad tapsa és ujjongása”, a pályára lépő játékosok akik „mint a fiatal csikók” jönnek elő, mind olyan érzéseket keltenek az í­róban melyek gyermeki rajongást váltanak ki belőle. Nem akarom elemezni az í­rást, mert ahhoz végleg nincs tehetségem, de talán nem is kell. Egyszerűen csak el kell olvasni és biztos vagyok benne, hogy néhány perc erejéig mi is ott fogunk ülni (állni?) a lelátón az í­ró mellett és minket is át fog hatni az a gyermeki rajongás mely Móriczot is arra késztette, hogy leí­rja az érzéseit.

Egy biztos. Ezután ha ránézek az otthoni könyvespolcra és meglátom rajta Móricz Sárarany cí­mű regényét nem csak a Kiskarai történet fog eszembe jutni, hanem azok a mondatok is fel fognak rémleni, melyek olvasása közben értettem meg igazán, hogy milyen érzés is a Szentély lelátóján ülni és hangosan belekiabálni a pesti éjszakába, hogy „Hajrá, Fradi!”:

„…s álmélkodva és gyönyörködve néztem az emberfejekből szőtt függönyt, amely körülvette az ovális pályát…hihetetlen szőnyeg volt ez; lobogó, szikrázó, ujjongó arcokból tömöttre vert szőnyeg, amely mintha egy titokzatos szél korbácsolta volna, állandó hullámzásban volt, s olykor egy egészen különös, csak a meccseken hallható ujjongásban orgonázott.”

– lalolib –

Nagyí­táshoz klikk a képre!