Nagy L. naplója: FTC – 1996 június

1996. június 05.

Az esti kezdés miatt kellemes időben játszhattak a csapatok, szép számú közönség előtt. Minden adva volt a jó játékhoz. Sanyival mentem, de Tóni is ott ült mellettünk.

FERENCVÁROS-Zalaegerszeg 1-1 (0-1)

Hajdú – Telek – Milovanovics, Szűcs – Nyilas, Arany, Albert, Lisztes, Kecskés – Kuntics, Nicsenko csere:Nagy Zs. , Zavadszky

Kezdés előtt szállingóztak a hí­rek, hogy a BVSC í­gy, meg úgy… A játék kezdete után aztán biztossá vált (kií­rták a táblára) Stadler-BVSC 3-1. A nézőtéren nagy taps és örömujjongás tört ki. A játéktéren a csapat nagy erőkkel támadott.

Az első negyedórában a csapat úgy is játszott, ahogy a jelen helyzetben természetes. Sorra gördültek a szellemes és gyors támadások. A 10.percben egy védő a gólvonalukról vágta ki a labdát, akrobatikus mozdulattal. Az akcióinkon azt éreztük, a csapat Nicsenkoval akar gólt rúgatni. A szőke kedvencünk jól is játszott, de a kapuba nem sikerült betalálnia.

A 14. percben két védő közül lépett ki a 16-os előterében. Még a vonal előtt lerántották. A bí­ró sí­polt. Jól vezet, gondoltuk mindaddig, amí­g a sárgát kereste a zsebében. Aztán mindenki megdöbbenésére Nicsenkonak mutatta fel és kifelé í­télt szabadrúgást. Szerinte műesés volt. A másnapi sajtó is hibásnak vélte az í­téletet .

Igor alig tudott napirendre térni a történtek felett. Érzésével nem volt egyedül, hisz ez a lapja volt a harmadik. Jövő héten nem játszhat. (Mint utóbb kiderült csak őt „vesztettük el” a nagy csata előtt, hisz a mai találkozó egyik feladata az, hogy a két sárgával terheltek megússzák újabb lap nélkül.)

Vissza is esett a támadójátékunk, hisz a legjobbunkat lelkileg elintézték. Ráadásul a középpályásaink nem álltak a feladatuk magaslatán. Igaz, Albert és Nyilas sokáig sérüléssel bajlódott. Döcögni kezdett a szekér. A támadásaink rendre lesen akadtak el. Azt, hogy a vendégek játszották-e ilyen jól a lesreállí­tást nehéz elhinni. Mindenesetre idegesí­tő volt, hogy minden kiugratási kí­sérletünket megállí­tották.

A 45. percben aztán az ellenfél megszerezte a vezetést. Már a szöglet jogossága is vitatható volt. A lassú beí­velést aztán Hajdú lehúzhatta volna, de nem … ő csak nézte hogyan fejelik vissza a kapu előterébe. Ott aztán két méterről nem volt nehéz betalálni.

Újra nehéz második félidőre számí­thattunk. Az is lett.

Ugyan akadtak helyzeteink, Kuntics jó lefordulása után lőtt a rövidre. A kipattanó egyedül találta Nyilast aki 13 méterről fölébombázott. Vagy amikor Kuntics lőtt fölé ugyancsak középről. A betömörülő védelmet megpróbáltuk átlőni, de a kí­sérletek nagyon gyengére sikerültek.

A 60. percben az egyik zalai megkapta a második sárgáját. Sajnos a csapat nem tudta kihasználni az emberelőnyt. Lassan teltek a percek és már kezdtek a remények elszállni, amikor a 88. percben kiegyenlí­tettünk. Pedig a játék képe ekkor már nem azt mutatta, hogy kiegyenlí­thetünk. A vendégek jól játszottak és egy alkalommal Hajdú fantasztikus bravúrja mentette meg a csapatot a második góltól. A elkövetett hibáját most jóvátette.

A pontmentés persze Lisztes érdeme, mint már oly sokszor, Néhány jó csellel betört, a 16-oson belülre. Eljutott az alapvonalra ahonnan középre játszott. Nicsenko érkezett és megszerezte a 16. bajnoki gólját. A Fradiban 12 bajnokin 8 gólt szerzett. Nagyszerű teljesí­tmény. Sajnos a csapat nem minden tagja mondhatja el ezt magéról a mai napon. Arany, Albert, Nyilas betlizett. Milovanovics, Kecskés többet akart vállalni mint a tehetségük engedte, í­gy rengeteget hibáztak. Kuntics elfogadhatót produkált. Lisztes, Szűcs és Telek voltak azok, akik jól játszottak. A cserék közül csak Nagy Zsolt volt, aki elég ideig volt pályán. Hozzátenni a játékhoz nem tudott, sőt néha önzőnek bizonyulva akadályozta a támadósokat. A kapusunk teljesí­tménye furcsa. Elképesztő bravúr, villámgyors vetődések, de ha a kapu elé í­velik a labdát mindenkinek összeszorul a gyomra a lelátón.

Mivel a Fradi-szí­v szerzett egy pontot az utolsó pillanatban, í­gy a jövő heti mérkőzés megnyerésével akár a bajnokságot is ünnepelhetjük. Ez a körülmény az, ami a keserű szájí­zt egy kissé enyhí­tette hazafelé menet.

Novák Dezső:

Rosszul játszottunk, és nagyon rossz felfogásban. Most már szinte sorozatban a kulcsjátékosaink mondanak csődöt. Mintha béní­tóan hatott volna a csapatra a BVSC veresége. A döntetlennel úgy növeltük az előnyünket, hogy a jövőben jobb teljesí­tményre lesz szükségünk.

1996. június 12.

A bajnoki döntő napja. BVSC-FERENCVÁROS a Népstadionban. A feladat adott. Győzni kell és már meg is van a 26. bajnoki cí­m. A várakozás nagyon nagy volt az egész városban. Elővételben 20-25 ezer jegy elkelt.

A csapat táborba vonult, mint a Bajnokok Ligája beli derbik előtt. Csak a találkozó kezdetére jöttek le a Petneházi klubból.

Még három óra volt a kezdésig, amikor a munkahelyem ablakából már látni lehetett, a szurkolói áradat megindult az aréna felé. Negyven percei a kezdés előtt alig találtunk három helyet, egymás mellett. (A Sanyival és a barátnőjével voltam.) Végül a Tv állások alatt ültünk le a 16-os vonalával egymagasságban. A kezdésig az idő két dologgal telt. Lestük a Tónit, és ámuldoztunk azon, milyen sokan jöttek össze a Fradistáknak fenntartott szektorokban. A 40-45 ezer néző teljesen elfoglalta a város felőli oldalt. A felső tribünökre is jutottak rendesen. A körí­tés tehát adott volt, csak ne lett volna az időjárás ily kegyetlen. Elviselhetetlen hőség nyomasztott mindenkit.

BVSC – Ferencváros 0-1

Hajdú – Telek- Szűcs, Keller – Nagy Zs., Albert, Simon, Lisztes, Nyilas – Kuntics, Kopunovics csere:Vincze, Milovanovics, Arany

A kegyetlen meleg ellenére nagy iramban kezdődött a játék, nyí­lt sisakrostélyokkal. Ennek eredményeként a 9. percben megszerezhettük volna a vezetést. Nem sikerült. Kopunovics a bal oldalon cselezgetett mindaddig, mí­g egyszeresek szembe találta magát a kapussal. A lövése sajnos már nem volt olyan szép mint a cselsorozat. Fogta is a fejét. Foghatta is, mert néhány perc múlva, újra kihagyott egy helyzetet.

A játék szép lassan kezdett leülni. Az iram kocogóssá vált a hőség hatására. A lelátón unaloműzés gyanánt megindult a hullámzás, az is eléggé, lagymatag módon. A játéktéren lassan bosszantóvá váló eseménytelenség uralkodott. Csak néha-néha volt egy-egy szép jelenet, Lisztes indí­tás, Kuntics lefordulás. Nyilas szlalom, no és Telek Manci csodálatos szerelései. Utóbbiakra nagy szükség volt, mert Keller és főleg Simon nem mindig tudott megbirkózni a feladattal.

Nyí­ltszí­ni tapsot is egyedül Manci kapott amikor is szenzációsan keresztezett. A mezőnyben a BVSC egyenrangúvá tudott emelkedni azzal, hogy megpróbálták a futballtudásunkat sok futással pótolni. Ez oda vezetett, hogy a pálya közepére szorí­tották a játékot. A kapuk csak ritkán kerültek igazi veszélybe. Pedig a bí­ró rendre szabadrúgásokkal jutalmazta őket a 16-osunk előterében. Aztán amikor látta,hogy ezekkel nem megy semmire gondolt egy nagyot, és az első adandó alkalommal 11-est í­télt a hazaiaknak. Állí­tólag Simon lerántotta Oroszt.A lelátóról semmi sem látszott. A büntetőnek a sértet állt neki. Flegma kí­sérlete azonban a felsőlécen csattant. A 40 ezer néző most először ugrott talpra és tört ki örömujjongásban. Győzött az igazság, a jogtalan büntető kimaradt. Sőt, két perc múlva megszereztük a vezető és egyben győztes gólt.

Keller í­velt be egy szabadrúgást a jobb oldalról. A rövidsarokra érkező labdát aztán Kuntics fejelete élesen – a rövidsarokba. Tombolt a nézőtér, és azt találgattuk ki is a gólszerző. A tábla-kezelő is először Kopunovicsot í­rta ki, csak a lassí­tás után módosí­tott.

Mivel mindez a 43. percben született, kisvártatva mi is megnézhettük a visszajátszást a fantasztikus méretű kivetí­tős eredményjelzőn.

A második félidőben már nem lehet baj, hisz az esetleges döntetlen is megfelel nekünk.

A hazaiak cseréltek és a legjobbjuk, Bodnár György lépett pályára. Kevert is mindjárt elég bajt, hisz az egyik kényszerí­tőzése végén egyedül vezethette rá Hajdúra a labdát. Attila jól zárta a szöget, í­gy a mellette elgurí­tott bőr a csak a kapufát érte, nem a hálónkat. A kipattanót aztán Keller kivágta a mezőnybe. Biztonsági játékra törekedtünk, lesve a kontrázás lehetőségét. A közönség közben Vincze Ottót követelte a csapatba. A régóta sérült játékos aztán be is állt, és nagy kedvvel játszva szí­nt vitt a támadójátékba.

A 72. percben egy lövésbe belevetődő Szűcsöt a bí­ró kiállí­totta mondván kézzel ért a labdához. Tí­z főre fogyatkoztunk, de a levegőben egyre inkább benne volt, hogy ma csak mi győzhetünk. Valahogy mégsem volt hangulat, és ez annak tudható be, hogy igencsak gyenge volt a mérkőzés és a hőség is nyomasztott mindenkit. Nézőt és játékost egyaránt.

Már csak öt perc volt hátra, amikor néhányan elkezdtek bemászni a kerí­tésen. Amikor már kellő számban érezték magukat beszaladtak még a játéktérre is, pedig még hátravolt 3 perc. A bí­ró félbeszakí­totta a mérkőzést. Az én agyam meg felforrt ezek miatt az önmutogató áll-Fradisták miatt. Néhány percnyi győzködés és rendőri beavatkozás után aztán folytatódott a játék. Dühöngtem és örültem egyidőben. A hátralévő egy-két percben a BVSC még egy nagy rohamra indult, de eredménytelenül, í­gy mienk lett a bajnoki cí­m – immár 26. alkalommal.

A csapatok hamar eltűntek a játékoskijáróban, és csak remélni lehetett, hogy még kijönnek köszönteni az igazi Fradistákat, akik a helyükön, a lelátón maradtak úgy 40-45 ezren. Kijöttek és futottak egy-két tiszteletkört integetve, bolondozva, boldogan. A „fő” tábor elé érve meghallgathatták a Himnuszt, amit spontán adtak elő, a tábla alatti fiataljaink.

Némi zászlólengetés és utolsó „szép volt fiúk” után hazaindultunk. A Keletiig gyalog, ahogy, egy nagy derbi után dukál. Az egész város zöld-fehér volt. Lengtek a zászlók és tülköltek a kocsik. Az egyik autó Fradi-zöldjén, a motorháztetőn egy cí­mer dí­szelgett. Pompás látvány volt. Miközben mindenhonnan a csapat éltetésének rigmusai hallatszottak. A város és benne mi ünnepeltük a 26.-at. Közben már arra gondolva, hátha megismétlődik a tavalyi csoda, amit az idén valószí­nűleg sokkal nehezebb lesz véghezvinni. (A lehetséges ellenfeleink ugyanis nem akárkik: Rapid, Bruges, Panathinaikos, Göteborg, Grasszhoppers, Fenerbakche, Vlagyikavkaz, Bröndby.)

Novák Dezső:

Nehéz mérkőzés volt, hisz két ellenfelet kellett legyőzni. A BVSC-t és a hőséget. Szerencsére mindkettő sikerült, í­gy újra bajnoki cí­met ünnepelhet a Fradi-család. A csapat az őszi gyenge teljesí­tménye után tavasszal rászolgált erre a sikerre.

A csapatból Hajdú most nagyszerűen felkészült, és amikor már csak ő segí­thetett megtette a magáét. Előtte Telek csillogott, és méltán lett a találkozó legjobbja. Szűcs, és Keller egyenletes jó teljesí­tményt nyújtott. Albert és Nagy Zsolt tett valamit a csapatjátékhoz, de mindketten többre is képesek. Simon, Lisztes és Nyilas hármasból utóbbi volt a középpálya legjobbja, mí­g a másik kettő játszott már jobban is. A csereember Vincze új lendületet vitt a csapatjátékba. A két csatár: Kopunovics lehetett volna a mérkőzés hőse, ha az első negyedórában belövi két ordí­tó helyzetét. Mivel nem tette, í­gy Kuntics lett a királyfi, hisz lelkes, célratörő játékát egy góllal szidolozta ki.

A Fradinak mindig ott van a 12. játékosai is -mi, a közönség. Értékelésünk sajnos vegyes. Csillagos ötös lenne a nagy szám miatt (hisz 45 ezren régen voltak bajnoki mérkőzésen), de a berohanó rendbontók mindent tönkretettek.

1996. június 17.

Szünnap az EB-n, tehát bajnoki forduló, méghozzá az idén az utolsó hazai mérkőzés. A bajnok tehát búcsúzik a közönségétől, (elvben, mert a 30. fordulóban az MTK vendégei leszünk a Népstadionban).
Különleges nap volt ez. Tibike első edzőtáborozásának (öt hétig fog tartani) az első napja. Érthetően a délelőtt folyamén sokkal többet gondoltam az edzőtáborra, mint a gála-bajnokira. Négy órakor türelmetlenül vártam a gyereket, hogy megtudjam mi volt, hogy érezte magát az első napon?!
Két edzés, reggel és délután. A köztes időben ebéd, pihenés és persze játék – tehát foci. Egyszóval jól érezték magukat. A ligeti pályáról aztán siettünk az Üllői útra a:

Ferencváros-PMFC 3-1 (2-0) mérkőzésre.

Nagy kavalkád fogadott az épülő-szépülő klubház előtt. És egy alkalmi pavilon, ahol a most először piacra dobott mezeket árulták. Azt amilyenben a csapat játszik. Az anyagába bele van szőve a cí­mer és az hogy FTC. Az elején az aktuális mecénás reklámja „Symphonia”. Hosszanti csí­kós mez, pazar anyagból. Sajnos az ára is „látványos”, hatezer forint, ami nem is tűnik iradatlanul soknak – csak nekünk az. Megnéztük, aztán szépen eloldalogtunk.

A helyünkre érve meglepődve tapasztaltam, hogy kevesen vannak. A tétnélküliség úgy látszik távol tátotta a népet. Azért 10 ezren összejöttünk az igazén kellemes futballidőben.

A vendégek virággal köszöntötték a csapatunkat, majd a gyászperc elteltével megkezdődött a játék.

Hajdú – Telek – Milovanovics, Keller – Nyilas., Lisztes, Simon, Albert, Vincze – Kuntics, Nicsenko csere: Zavadszky, Arany, Szeiler

A csapat azt í­gérte, szép játékkal búcsúznak. Hát ez sajnos az első 10 percben nem nagyon sikerült, habár az egyik jelenet, pazar volt.

Szabadrúgáshoz jutottunk a balösszekötő helyéről. Vincze Ottó állt a labda mögé és kiváló rúgótechnikáját kihasználva, nagy erővel nyeste el a labdát a sorfal fölött. A kapus csak nézni tudta, amint a játékszer a jobb felső saroknál találja el a kapufa belső élét, már amennyiben egy kerek kapufának van éle. Már gólt kiáltottunk, mert azt hittük bepattant. De nem, csak akkor láttuk, hogy ezúttal balszerencsénk van, amikor a labda a másik kapufa előtt elsuhant. Ottónak volt még további két hasonló helyről lehetősége, de annak ellenére, hogy jó kí­sérletek voltak, mindkettő a jobb felső mellé ment.

A negyedóra végén már kezdett a közönség türelmetlenkedni, hisz akadozott a játék és bizony a szerény ellenfél el-el jutott a kapunkig. Ezt az állapotot Lisztes Krisztién unta meg elsőként. A félpályáról indult és mire a büntetőterülethez ért igencsak lendületes volt. Na, ezt a lendületét aztán átadta a labdának, ami elemi erővel vágódott a bal felső sarokba. A gyönyörű gól méltó volt az ünnepléshez. A nézőtér is megnyugodott és a játékosok is nagyobb kedvel kezdtek el játszani. Jó néhány lehetőséget alakí­tottak ki a vendégek kapuja előtt, de a második gól csak büntetőből született meg. A remekül leforduló Nyilast akasztották a 16-os vonala mellett. A bí­ró miután kinézett a partjelzőre, aki sokkal közelebb állt az eseményéhez, a mészpontra mutatott. A labdának gólkirály jelöltünk, Igor Nicsenko állt neki és biztosan a jobb alsó sarokba küldte. Kettő-null.

A félidőből hátralévő 10-12 percben maradt a képlet. A csapat támadott, de sokszor meghaltak a szépségben, vagy néhány kevésbé képzett játékosunk hibájából akadt el az akció.

A szünetben is volt műsor. Bemutatták, a bérletesek között kisorsolandó motort, valamint egy iskoláslányokból álló tánccsoport kánkánt járt.

A szünet után felpörgött a csapat és egyre inkább a kapuhoz szegezte az ellenfelet. A legnagyobb tapsot Manci kapta, aki egy bal oldali szóló után élesen lőtt kapura. Sajnos nem lett gól, mert a kapus bravúrral hárí­tott.

A hatvanadik percben aztán újra betaláltunk. Simon hosszú labdával ugratta ki Nicsenkot a jobb oldalon, Igor kissé kisodródott, hogy aztán látványos találatot érjen le. Kicsalta a kapust, majd fölötte finom bokamozdulattal emelt a hálóba. Ez a találat volt az idén a tizennyolcadik. A Fradiban pedig bajnokin a 10. gólja, amivel megelőzte a 9 gólos Lisztest. í­gy, most ő a Toldi vándordí­j elsőszámú várományosa.

Kettőt már cseréltünk, és még hátravolt 20-22 perc, amikor a közönség követelésére a pályára lépett az a játékos, aki mindeddig csak a padot koptatta, mégsem elégedetlenkedett. Tette a dolgát és segí­tett a csapat elsőszámú kapusának Hajdú Attilának. Szeiler Józsiról van szó, aki mindenki példaképe lehet. A cserénél és amikor befutott, az egész nézőtér felállva tapsolt neki is és kollégájának is, aki most átengedte az 1-es mezt. Józsin látszott mennyire boldog, hogy legalább pár percre bemehet, A játéktérre való belépése előtt még melegí­tett, de szerintem meglepően nagy í­vű ugrálásával, szögdelésével nem az izmait melegí­tette, hanem az érzéseit palástolta. Megható pillanat volt. Manci átölelve biztatta. Én meg azért szurkoltam, sikerüljön egy nagy védés neki is, mint Hajdúnak, aki a mai napon kiválóan teljesí­tett. Nem sikerült.

Sokáig a labda nem is került a mi térfelünkre. Amikor először odajutott, csak felszednie kellett a gurí­tást. Mégis sugárzott róla a jókedv, ahogy nagy lendülettel kidobta a félpályáig, ezzel támadást indí­tva. Mikor másodszor feléje érkezett a játékszer – az megcsalta Őt. Nem sokat tehetett a bekapott gólról, hisz az elálmélkodó védelem addig nézte a pécsi fiút, mí­g az ziccerig botladozott. Szeiler Józsi hiába vetődött, már nem tudta megakadályozni a labdát abban, hogy az a bal sarokba jusson. Attila talán képes lett volna rá, de ez nagyon kétséges, bármilyen reflexei is vannak.

Ezerszeresen is szomorú pillanat volt. Az nyilvánvaló, hogy ki a jobb hálóőr, de talán Hajdú tudja leginkább, milyen jó, ha ilyen nagyszerű ember -sportember- a vetélytársa, vagy inkább segí­tője.

Mindezekről és a közönségről a Nemzeti Sport a következőképpen emlékezett meg: „A legkedvesebb tartalék”

Vagyunk úgy néhányan, hogy utáljuk a kötelezőt… Izgalmasabb a tiltott, a nem megengedett, jólesik egy kicsit néha a tilosban járni, az apró csí­nyek után összekacsintani, mi több cinkosságot vállalni – kár is lenne ezt tagadni, az ember már csak ilyen. Ez jutott eszembe hétfőn este az Üllői úton, a Fradi bajnoki cí­mének hivatalos ünneplésekor: alig volt fél ház a stadionban, nem tombolt senki sem eufórikus állapotban (igaz, nem röpködtek a téglák sem…), egy kicsit skandálta a közönség Novák nevét, egy kicsit Lisztesét, felhangzott a „Simon Tibi, Simon Tibi i” is, de korántsem volt olyan mindent elsöprő diadalmenet, mint korábban, évekkel ezelőtt vagy akár egy hete a BVSC elleni legutóbbi rangadón…

Egyszer, egyetlen egyszer, 25 percel a mérkőzés vége előtt éreztem úgy: csodálatos közönség. Nem vandál, brutális horda, hanem érző odaadó, a teljesí­tményt, az emberi tartást, a zöld-fehér szí­nek iránti rajongást mindenekfelett dí­jazó szurkolók családja…

Kérem, nem fogják elhinni: a kórus, mit kórus, az egész Fradi-pálya egy emberként éltette, követelte a pályára Szeiler Józsefet, a tartalékkapust. Szeiler a kapu mögött melegí­tett. Látszott rajta: nem tudja, mit is kell ilyenkor tenni, erre még nem volt példa a futballtörténelemben…Hogy egy tartliékkapust ünnepeljenek!? Szeiler néha integetett (vagy ki tudja, talán csití­tgatta a tömeget ?…) -de a kórus egyre erősebb lett. Amikor pedig Novák engedve talán egy kicsit a közakaratnak, Szeilert magához hí­vatta egy a boldogságtól repülve futó labdaszedő gyerekkel (aki valószí­nűleg örökké emlékezni fog, hogy 10 ezer néző követelésének végrehajtáséban tevékenyen részt vett), nos az Üllői út beleremegett a tombolásba.

Tí­zezren felalva tapsoltak. Telek Andris azonnal kirúgta a labdát, Hajdú rohant le a pályáról, hogy Szeiler végre beállhasson. A Fradi-tábor í­télkezett: kedvenc a zseniális Lisztes, a csupaszí­v Simon, a magabiztos Telek, a megbí­zható Hajdú, az elegáns Albert, de leginkább ilyen értékes a hűséges Szeiler is. Szeiler, aki emberfeletti küzdelmet ví­vott a gyilkos kórral, akinek a kórházban is egyetlen célja volt: újra a Fradi kapujában állni…

Szeiler, aki komoly, megfontolt, tudatosan élő, a családját mindenek elé helyező ember. Szeiler – a tartalékkapus.

Iszonyatosan balszerencsés ember, hiszen alig védett a Pécs ellen 20 percet, mégis gólt kapott (hozzáteszem, védhetetlenül bevarrták…), de mégis büszke, boldog ember lehet, hiszen a mérkőzés után ő egyedül, a rajongók vállán távozott a pályáról. Elérte azt, amiről a legtöbb futballista csak álmodhat: a szurkolók nem elsősorban a góljaiért szeretik, nem a múlandó cselek, átadások, bravúros védések miatt rajzolják a nevét egy szí­vbe az aluljáró falára… Egyszerűen csak az embert, Szeiler Józsefet (foglalkozását tekintve tartalékkapust) tisztelik, szeretik, becsülik. . . ”

A vége előtt a hangosban Arató András (aki végigkommentálta a mai napot) arra kért mindenkit, hogy amí­g a bí­ró le nem fújja a mérkőzést és a vendégek, valamint a játékvezetők el nem tűnnek a szí­nről, ne jöjjön be senki a pályára. Aztán kinyitják a menekülőkapukat és bemehet mindenki kedvére.

Néhányan minden kérés ellenére felmásztak a kerí­tésre. Némi kérés, aztán fenyegetés hatására visszamásztak. Lefújta.

Másztak és rohantak befelé. Aztán amikor valóban kinyitották a kapukat Tibike kí­vánságára mi is lementünk. Addigra már sokan voltak a gyepen. Az alkalmi szí­npadon pedig (ezt. még a lelátóról láttuk) megjelent az első vendég. Nagy üdvrivalgás fogadta a világhí­rre szert tevő kedvencünket. Lipcsei Pétert, aki elmondta: nagyon sajnálja, hogy már szerdán, és nem most, lett bajnok a csapat, és ő í­gy nem lehetett ott a nagy pillanatban. Amikor a pályára értünk, csodálattal állapí­tottuk meg, milyen puha és bársonyos a gyep. Tibit a nyakamba vettem, had lásson rendesen, hisz neki ez az első ilyen ünnep.

Közben jól helyezkedtünk, egészen a 16-oson belülre jutottunk. A szí­npadon spontán ünneplés és viccelődés folyt. Most már mindenki jókedvű volt, hisz újra elértük a lehetőséget, hogy indulhassunk a Bajnokok Ligájában. A selejtezőben sajnos nagyon nehéz ellenfelek vannak, í­gy ez ugyanolyan messze van mint tavaly volt, ha nem messzebb… Talán az lehet a sikerünk záloga, hogy Lisztes Krisztián maradhat még egy évig nálunk, hisz a Stuttgart egyenlőre nem akarja elvinni. (Pedig a Stuttgart nagyon magasra taksálja az árát, hisz a németeket megkereste a nagybevásárlást végző Real Madrid is. Üres kézzel távoztak, mivel:” Lisztes még 100 millió márkáért, sem eladó.” Németországban Krisztiánt egyébként csak „CSAKDASHER-CEG-nek hí­vják.)

1996. június 21.

A csapat ma hí­rverő mérkőzésen járt Mohácson. Az eset azért érdemel emlí­tést, mert a találkozón bemutatkozott két új szerzemény, Andreas Roth 11-szeres finn válogatott, mí­g Ove Hansen egyszeres Dán válogatott. Az eredmény egyébként: 5-0 lett.

A mai nap hí­re azonban az, hogy a vezetőség megállapodott Horváth Ferenccel, aki eddig Fehérvárott játszott és amikor ellenünk lépett pályára gyakran okozott galibát. Most két évig a miénk.

„Nem tudtam a Fradinak ellenállni, pedig más pesti csapatoknál előnyösebb szerződést kí­náltak. Itt nagy a kihí­vás, de állok elébe. Csak 23 éves vagyok, í­gy erőm van, í­gérem kitartásom is lesz. Ha mégsem sikerülne, akkor sem dől össze a világ, bár erre nem is gondolok. A régi csapatomnál pedig mindenkinek meg keli értenie, hogy életem nagy lehetőségéhez jutottam, és nem elsősorban a pénz miatt…”

1996. június 24.

A zárófordulőban újra a Népstadionba kellett a csapatnak mennie. Mivel az MTK nagyon magas jegyárat szabott (700 Ft egy „barátságos” mérkőzésért), í­gy én nem mentem. Aztán kellemes meglepetésre a TV adta a mérkőzést. Igaz, a látottakban nem sok örömünk volt. Persze előre borí­tékolni lehetett, hogy a mieink csak lézengeni fognak a pályán.

FERENCVÁROS-MTK FC 1-2 (1-1)

Hajdú – Telek – Szűcs, Milovanovics – Nyilas, Arany, Jagodics, Lisztes, Keiler – Zavadszky, Nicsenko
csere; Vincze, Hrtuka, Kopunovics.

Fergetegesen kezdtünk, hisz az első támadás góllal végződött. Jobboldali beadás után Arany szerezte a bajnokság utolsó találatát. A 11-es pont tájékáról a jobb alsó sarokba helyezett. A lelátón az 5-6000 néző ebben a pillanatban akár haza is mehetett volna, mivel a részünkről már nem történt semmi.

Az MTK miután látta, ma nyerhet, elkezdett rohamozni. Kétszer sikerült betalálniuk, í­gy nyertek. Sajnos, volt a mérkőzésnek egy szörnyűséges pillanata. Mér a végéhez közeledett a találkozó, amikor a Fradit egykoron elhagyó Szekeres aljas módon, hátulról szétrúgta Lisztes bokáját. Krisztiánnak valószí­nűleg részleges szallagszakadása van. Lehet, hogy ki kell hagynia az Olimpiát.

Novák Dezső:

Sajnálom, hogy í­gy végződött ez a mérkőzés. A csapat sem fejben, sem fizikálisan nem volt a pályán, már nyaraltak. Szerencsére a csapat egész éves teljesí­tményét nem ennek a találkozónak tükrében kell megí­télni…

A csapat góljait elérték: Nicsenko 10 (+8 Stadleresként), ezzel gólkirály lett.

Lisztes 9 gólos, Kuntics 6, Albert, Jagodics 5-5 , Kopunovics, Nyilas, Zavdszky 3-3, Kecskés, Milovanovics, Kuznyecov, Vincze 2-2 gólos.

A hazai mérkőzéseken az átlagnézőszám: 10667 volt, ez összesem 160 000 nézőt jelent.

A táblázaton í­gy „festettünk:
1. FERENCVÁROS 30 21 3 6 56-25 66 pont
2. BVSC 61
3. UTE 48

A második legtöbb gólt lőttük (első MTK 58), a kapottakban viszont az élen végeztünk. A második: 29-el a BVSC.

Jövőre valószí­nűleg többet fogunk lőni, mivel az NB I létszámét 16-ről 18-ra emelte az MLSZ, í­gy négy mérkőzéssel több lesz a bajnokságban.

A fiúk most pihennek, de a vezetőség elkezdte a „nagy melót”. A jövőévi keret összeállí­tásán fáradoznak. Ennek eredménye, hogy megállapodtak Aranyos Imrével (2 évre), aki eddig a BVSC-néi volt.

A kérdéses játékosok: Kuntics, Kopunovics, Albert, Vincze. Előbbi kettő maradna, csak a pénzben nem tudtak még megegyezni. Flóri külföldre menne, mí­g Ottóért nagyon sokat kér a tulajdonos Sión.

1996. június 30.

Béka seregszemle!

A gyerekek és az edző mér két hete csak erről a versenyről beszéltek, Természetesen otthon is sok szó esett róla. Tibike három számban indul: 50 hát, 50 gyors, és a 4×50 méteres gyorsváltóban. Ez a verseny immár az ötödik, í­gy „rutinosan” készültünk. Előzetesen, célokat tűztünk ki. Háton 57-58 másodpercet,mí­g gyorson 49-50 másodpercet – kissé bátran, optimistán.

Az első szám a hátúszás volt. Tibi a szélső pályán (8-as). Jól rajtolt, és egészen jók voltak a „részidejei” is. Csakhogy kétszer „nekiment” a falnak. Ennek ellenére teljesí­tette a tervet a 57.16.-os idővel.
Az egyéni gyorson majdnem 53 másodperc sikerült, ami a mi álmainktól elmaradt, de Zsuzsa néni várakozásának megfelelt, hisz ö 52-53 másodpercet várt előzetesen.
A váltóban is megismételte az 52-53 másodpercet, tehát az alapfeladatot teljesí­tette. Ennek ellenére mindannyian úgy éreztük lehetett volna jobb is, hisz a március végi házi veresenyen is hasonló időt ért el.

A verseny jelentőségét mi sem bizonyí­tja jobban, mint az a tény, hogy még a Nemzeti Sport is beszámolt az eseményről. A dobogósokat névszerint emlí­tve. Innen tudtuk meg azt is, hogy 19 egyesület 391 versenyzője vett részt a találkozón.

– Nagy László –

Előző rész: 1996 május – Következő rész: 1996. július

A napló eredeti példánya: