Nagytudású szólisták – tökéletesen összehangolt zenekarban
Lakat Károly mesteredző — a huszadikról
Nagytudású szólisták — tökéletesen összehangolt zenekarban
Még hátra van ugyan néhány bajnoki mérkőzés, de már hetekkel ezelőtt eldőlt: a Ferencváros a bajnok. Lakat Károly, a zöld-fehérek mesteredzője leszögezi:
— Köszönet a játékosoknak, akik oly sokszor bevették az ellenfelek hálóit és oly ritkán engedték, hogy az ellenfél gólt lőjön a mi kapunkba. Úgy érzem, megérdemeltük ezt a bajnokságot, amelynek legalább háromszor jobban örülök, mint bármelyik játékosunk vagy klubvezetőnk.
— Háromszorosan?
— Igen. Elsősorban azért, mert hosszú évekig ferencvárosi játékos voltam. Másodsorban: bizonyítani akartam, s úgy hiszem, ez sikerült. Harmadsorban: annyi éves edzői működés után éppen a Ferencvárossal sikerült kivívnom első NB l-es bajnokságomat.
Ismét a csapatról…
— Nyugodtan elmondhatom, hogy nálunk mindegyik játékos szívből Fradista. Még azok is, akik nem saját nevelésűek, hanem más klubból jöttek. Egy darabig azonban valahogy külön-külön küzdöttek, értem a tavaly előtti, meg a tavalyi idényt, most meg már a rajtnál teljesen együtt voltak. Tanári működésem egyes periódusaival hasonlíthatom össze az idei rajtot. Annak idején előfordult az osztályomban, hogy már amikor a naplót beírtam, éreztem:
ma mindenki jól fog felelni.
Ezt éreztem a bajnokság indulásakor, de nem napi, hanem évi viszonylatban. Valahogy átvették a gyerekek — Varga Zoliékra gondolok — a megfelelő rezgésszámot.
Minden edző munkájában nehézséget jelent a különféle képzettségű, testi felépítésű játékosok összekovácsolása.
— Úgy is mondhatom — veszi vissza a szót az edző —, hogy — zenekarhoz hasonlítva — a különféle, nagy tudású szólistákból kellett jól összehangolt zenekart alkotni. Úgy persze, hogy az egyéni hangvételt mindegyiknél meghagyjam. A mai Ferencvárosban egész sereg klasszisjátékost, nagy játékosegyéniséget találunk, de közülük ma már a legnagyobb is mindenféle egyéni érdeket
alárendel a csapat érdekeinek.
Nem kell bizonygatnom: csatáraink nemcsak a góllövéshez értenék, hanem az összjátékhoz is, nálunk nemcsak leadják a csatárok a labdát, — vissza is kapják. A csapat taktikai fegyelmezettségét pedig — többek között — a kapott gólok alacsony száma bizonyítja.
Az edző természetesen a csatároktól is megkövetelte a taktikai fegyelmet, amellett azonban mindannyian megtarthatták saját egyéniségüket. A bajnoki mérkőzéseken általában egyet nem volt szabad tenni a pályán: állni.
— Gyengébben szabad játszania egy csapatnak — mondja az edző az aranyigazságot —, de szív, lelkesedés nélkül sohasem. A Ferencváros játékát egyébként — mindenki tudja — több mint fél évszázadon át éppen ez jellemezte a legjobban.
— Nem akarunk ünneprontók lenni, de egyik-másik nemzetközi viadalon mégis bajok voltak.
— Nem veszem ünneprontásnak, beszélgettünk róla a fiúkkal, és még sokat fogunk tárgyalni a témáról. Nem tudom, külföldön miért ér bennünket annyi rövidzárlat, azt azonban megígérem, hogy hamarosan ezen is javítani fogunk.
Az edző, aki a zöld-fehérek előtt annyi más egyesületnél dolgozott, visszatért a klubbá. Ahol pontosan
tíz éven át játszott,
nem kevés sikerrel. Körülbelül olyan ez — hogy iskolai hasonlatnál maradjunk —, amikor a kitűnően tanuló, diák, az egyetem elvégzése után, visszamegy egykori iskolájába igazgatónak.
— Épp olyan szeretettel fogadtak Itt egy évvel ezelőtt, mint amilyen szeretettel jöttem én. Annakidején játékosnak, most meg edzőnek. Az öltözőben most Szűcs Lajos fogasa az, amelyik valaha az enyém volt. Az enyém pedig ez idén bekerült a sarokba, a mindenkori edző helyére.
(SPORT műsorfüzet 1967. november)
Vélemény, hozzászólás?