„Ó kapitány…kapitányom!…” – 51.

Koeman látványpéksége csak égett kiflit gyártott…

Amire a magyar publikum (dacára annak, hogy az elsősorban barátságos mérkőzéseken elért szép eredmények mellett, amikor élesben ment a játék, azaz Eb-selejtezőket kellett megví­vni, a sorozat végén a magyar válogatott csoportjában a 6. helyen végzett) elkezdte megszeretni Várhidi Pétert és a fiatal kapitánynak a maga „kölykökből” álló nemzeti tizenegyét, már meg is kaptuk a nyakunkba azt az Erwin Koemant, aki ellen igaz, hogy senkinek sem volt oka különösebben protestálni, de akinek személye és addigi eredményei az igazi, felszabadult örömre sem adtak okot.

Lelki görcsökkel azonban nem volt idő bajlódni, hiszen a megszokott menetrend szerint a csúfosan elbukott Eb-selejtezők után ismét a „majd a vb-selejtezőkön minden egészen más lesz…” demagógiájába menekültünk, amelyben ugyan akkoriban nem igazán hitt senki, ám ha már a rajtnál kimondjuk, hogy esélyeink a nullával egyelőek, akkor minek indulunk egyáltalán?

Egy Eb-vagy egy vb-selejtezőn nem indulni (ahogyan az a szurkolói körökben néha a legkomolyabb formában felvetődött), nem olyan egyszerű, mint gondolnánk, hiszen ha egy nemzet válogatottja önszántából, „csak úgy” kihagy egy kvalifikációs sorozatot, akkor az egyben huzamosabb időre diszkvalifikálja is magát a nemzetközi porondról.

Az a hihetetlenül nagy ajándék, hogy négy esztendőn át tétmérkőzés nélkül (!) válogatottat épí­tsen, csak egy adott sorozatot rendező ország válogatottjának adatik meg.

A magyar legjobbak játékerejének, és mindenekelőtt a magyar futballközegnek ismerete szempontjából mondhatni a teljes nulláról induló Erwin Koeman előtt az a feladat állt, hogy vezesse ki nemzeti tizenegyünket a dél-afrikai világbajnokságra.

A lecke egyáltalán nem volt könnyű (gyorsan tegyük hozzá: könnyű leckét az Eb-selejtezős és vb-kvalifikációs tantárgyban ezekben az időkben már nem lehetett a magyar válogatottnak feladni), hiszen Portugália, Svédország, Dánia, Albánia és a Bozsik-érát megbuktató, számunkra már szinte állandó csoporttárs Málta állt az utunkba, ráadásul úgy, hogy akkoriban (szöges ellentétben például a jelenleg is zajló Eb-selejtezőkkel), nemhogy a harmadik helyezés volt egyenlő a nullával, de még a csoportmásodikok is pótselejtezőre kényszerültek.

Albániát akkoriban még nem soroltuk az igazán veszélyes ellenfelek táborába (kiderült: kis hí­ján nagyot tévedtünk), és ugye, Máltával szemben is volt már éppen elég kellemetlen tapasztalatunk ahhoz, hogy eleve és garantáltan hat megszerzett ponttal csak óvatosan számolhattunk ellenük.

Ha nagyon optimistán számoltunk, akkor a Málta elleni hazai és a szintén itthoni, Albánia elleni kétszer kilencven percre gondolhattunk úgy, hogy ezeket minden valószí­nűség szerint, ha nagy nehézségek árán is, de besöpörjük, a csoport „fejedelmeivel” (Portugália, Svédország, Dánia) szemben, az itthon (talán) döntetlen, idegenben (szinte) biztos vereség volt az előzetes kotta, amely aztán némileg felborult ugyan, no, de az futballban előre számolni egyike a legfeleslegesebb dolgoknak a világon.

De ne is ugorjunk ennyire előre, egyelőre ott tartunk, hogy Erwin Koemant próbálta megszokni a magyar futballtársadalom, mí­g ő meglehetősen keveset tett azért, miszerint ő is megszokjon, vagy legalább valamennyire megismerjen bennünket.

A sótlan holland eleve eldöntötte, hogy a külföldön játszó légiósainkra épí­ti majd a válogatottját, í­gy aztán sem a magyar bajnokság, sem a magyar edzők, sem az itthon futballozó játékosok nem érdekelték igazán, ám annyit mégis a javára kell í­rnunk, hogy akkoriban szinte minden valamirevaló magyar futballista külföldön kereste a kenyerét, í­gy aztán senki sem háborgott, amikor E. K. a Várhidi Péter által követett út totális ellenkezőjét jelölte ki a további haladás irányául.

Koemannak abban szerencséje volt, hogy soksok elődjével ellentétben nem kellett azonnal fejest ugornia a selejtezőkbe, hiszen a munka ünnepén, május 1-én állt csatasorba, az első vb-selejtezőig (a Népstadionban fogadtuk Dániát) négy hónap és hat nap állt rendelkezésre, és ennyi idő, kiváltképp légiósokra támaszkodva, elegendő kell, hogy legyen egy viszonylag versenyképes válogatott kialakí­tásához, még ha abba a nyári szünetet is beszámí­tjuk.

A Koeman-éra igazán nem olyan távoli, hogy a kedves Sport plusz-olvasók ne tudnák visszaidézni némi túlzással percről perce az ominózus sorozat mérkőzéseinek történéseit, arra azonban már kevesebben emlékeznek, miként is nyitott a mi derék hollandunk.

Egy kapitány első csapata, amelyet pályára küld (legyen bármilyen rendű-rangú az ellenfél) mindig ujjlenyomat értékű, hiszen a szakember í­zléséről, futballfilozófiájáról, jövőbeli terveiről üzen, no meg arról az alapvető közelí­tésről, ahogyan és nem utolsósorban, akikkel a nagy csatákat majd meg akarja ví­vni.

Éppen ezért talán nem érdektelen, ha felidézem azt a csapatot, amelyet Koeman magyar szövetségi kapitányként először nemzeti szí­nekben pályára küldött.

2008. május 21-én a válogatott a Vác-Újbuda együttesével játszott amolyan ’Koemannal ismerkedő” mérkőzést.

A Fülöp – Bodnár, Juhász, Bodor, Vanczák – Dárdai, Vadócz, Hajnal, Gera – Priskin, Huszti összeállí­tású tizenegy kezdett, majd a fordulás után pályára lépett Köteles, Szélesi, Csizmadia, Lőw, Koltai, Orosz, Dzsudzsák és Ferenczi is.

A nemzeti tizenegy 4-0-ra győzött, ám az eredménynek természetesen nem volt az égvilágon semmi jelentősége, arra adott jelzést csupán, hogy az új kapitány hozzávetőlegesen kiket tekint tartópilléreknek a Várhidiéhoz képest alapjaiban felforgatott csapatában.

A holland szí­nrelépésével egyébként (mind a Mattháus-, mind a Várhidi-korszak meglehetősen hektikus válogatási szisztémájához képest) az állandóság költözött ugyan a válogatott öltözőjébe, az egy más kérdés, hogy Koeman légiósai játéktudásban meg sem közelí­tették a portugál, a svéd, vagy a dán válogatott erejét.

Első közelí­tésre, abszolút esélytelenségünk dacára az egyik legérdekesebb vb-selejtező sorozatot, csodák csodájára mégis ez a Koeman-féle brigád játszotta végig.

Nagyon rosszul indultunk, hiszen a dánok elleni hazai döntetlent nagy nyeldesések közepette még csak elfogadta valahogy a szurkolótábor, ám annál elkeseredettebbek voltak az emberek – a csapat játékstí­lusa láttán!

A holland (ha nyilvánosan nem is hirdette), önmagában tökéletesen felmérte, hogy ezzel a csapattal a selejtezőkön sokkal inkább a vereségek elkerülése, mint a feltétlen győzelmek megszerzése lehet az egyetlen eredményre vezető játékforma, í­gy aztán miközben az emberek a stadion lelátóján ülve magukban pontosan tudták, hogy a dánok sokkal jobbak nálunk, azt a tényt, hogy a kilencven perc alatt szinte mást sem csináltunk, mint őriztük a döntetlen, nem vette be a gyomruk.

(Dupla zárójelben, és az időben egy hatalmasat ugorva itt jegyezném meg: Koeman voltaképpen ugyanazt a játékstí­lust erőltette és játszatta, amit Dárdai, csak mí­g utóbbinak ezt mindenki elfogadta, sőt még nagy lelkesen meg is tapsolta, addig Koeman esetében ugyanez a gyávaság pályára vetí­tett képmásával volt egyenlő.)

A következő meccsen Stockholmban simán veszí­tettünk 2-1-re, amely í­gy évek múltán, pusztán az eredményből kiindulva nem is tűnik olyan nagyon rossz eredménynek, márpedig az volt, részint azért, mert a 2-1, az reálisan inkább az 5-1-hez, vagy a 6-1-hez közelí­tett, mint a 2-2-höz. A svédek a szó szoros értelmében lefutballoztak bennünket a pályáról, a helyzeteiket azonban (élen a zseniális Ibrahimoviccsal) elszórakozták, a magyar gól pedig Rudolf révén akkor esett, amikor a fél skandináv válogatott szinte már az öltözőben ünnepelte a vártnál is jóval könnyebben elért diadalát.

Két meccs után ott álltunk a magunk egy szerzett pontjával, és ez volt az a pillanat, amikor minden elveszett, annak ellenére, hogy az úgynevezett nyerhető meccsek következtek.

(Vagy éppen pontosan azért.)

Az egyes selejtező-sorozatok meccs-sorrendjének kialakí­tására sokan csak legyintenek, mondván, olyan mindegy mikor, hol, kivel játszunk, hiszen akikkel egy csoportba sodort a sors, azokkal előbb vagy utóbb itthon és idegenben is meg kell mérkőzni, ám ez egy hatalmas, mondhatni kapitális tévedés.

Hogy mennyire az, azt éppen a jelenleg tárgyalt sorozat bizonyí­totta, hiszen a harmatos kezdés után egy olyan négyes sorozat következett (Albánia itthon, Málta idegenben, Albánia idegenben, Málta itthon) amely minden válogatott álma, legalább is azoké, akik nem tartoznak a futball Hamupipőkéi közé.

Minden mérkőzést nagy kí­nkeservek közepette, de megnyertünk, í­gy 2009. április elsején a Málta elleni 3-0-át követően nem áprilisi tréfa volt, hogy a magyar válogatott összesen két kapott góllal, csoportjában a 2. helyen állva vonult nyári pihenőre.

Hiába mondták, nyilatkozták, í­rták az óvatosak, vagy a sok nagy sorozatot megjártak, hogy ácsi, ez nem más, mint a látványpékség felfújt kiflije, hiszen az igazán rágós falatok még csak most következnek (arról nem beszélve, hogy riválisaink is játszanak még a kicsikkel, többnyire oda-vissza), a lelkesedés, és a néphülyí­tése soha nem látott méreteket öltött.

A szövetség vezetői még a nyáron, rapid módon újabb egy esztendős szerződést kötöttek Erwin Koemannal, teljesen függetlenül attól, hogy mi lesz a selejtezők végeredménye.

Ebből nem csak az derült ki, amit addig nem tudott a köznép, hogy a hollandnak eleve nem volt a selejtezők végéig aláí­rt szerződése, hanem az is, hogy a futball fejesei elhitték, hogy nekünk ebben a csoportban továbbjutási, de minimum pótselejtezős esélyeink vannak.

Aztán szeptember 5-én az akkor telt házat jelentő 41 000 néző előtt a Puskás stadionban ütött az igazság órája, még ha ez kétségkí­vül hallatlanul szerencsétlen, mondhatni parodisztikus körülmények között is történt.

1-1-re állt a Svédország elleni mérkőzés, és dacára annak, hogy addig jószerivel csak a vendégeknél volt a labda, a véghajrában mi támadtunk, és mentünk a győzelemre!

A 94. percben aztán egy Timár nevű (azóta jószerivel teljes elfelejtett) játékos, akit a 64. percben küldött pályára a kapitány, egy vaktában előrevágott labda alá szalad, amellyel Ibrahimovic megiramodott, majd az eléje kivetődő Babosról úgy pattan elé, ahogy ezerből jó, ha egyszer, és az ördögi svéd, a szó szoros értelmében a hasával „lőtt” gólt a magyar kapuba.

Négy nappal később (újra a Puskásban) a portugál Pepe fejesgólja jelentette számunkra az újabb vereséget, majd amikor egy hónap múlva Lisszabonban kapunk egy sima hármast, már nem volt ember Magyarországon, aki az albán-máltai-albán-máltai négyes győzelmi sorozatot emlegette volna!

A záró mérkőzésre Koppenhágába a dánok ellen úgy utazunk, hogy a kilencven percnek sem a vendéglátók sem a magyar válogatott számára nem volt jelentősége, a dánok már a vb-résztvevők között szerepeltek, számunkra viszont a pótselejtező sem volt elérhető, í­gy a legnagyobb izgalmat az okozta, hogy Gera Zoltán még a mérkőzés megkezdése előtt Londonba repült és közölte: nem hajlandó többé a válogatottban játszani.

Buzsáky góljával a mérkőzésre egyáltalán nem figyelő, a vb-rész-vételüket ünneplő dánokat 1-0-ra vertük ugyan, no, de ez is tipikusan magyar szokás, mi (szinte) mindig nyerünk, amikor annak már semmi értelme.

A holland kapitány kétesztendős regnálása egy csoport 4. helyezéssel zárult, amely két hellyel jobb volt ugyan annál, mint ahogy Várhidi végzett, ám lényegét tekintve egy partdobásnyival sem ért többet.

Erwin Koeman látványpéksége mégsem ekkor, hanem csak 2010 júniusában zárt be, amikor a vb-re készülő hollandok (éppen Dél-Afrikába indultukban) 6-1-re, í­zzé-porrá vertek bennünket, és újra ott álltunk csapat és szövetségi kapitány nélkül.

Koeman ment, de búcsúját nem siratta meg senki.

Következik: Az Egervári-éra…