„Ó kapitány…kapitányom!…” – Ajánló

Gyermekkoromban egyetlen kapitányt ismertem. Zenthe Ferenc kultikus figurája (Eke Máté), a Villányi-hegység pincéiből indult a labancok elleni portyákra. Örsi Ferenc zseniális regényéből készült sorozat jelentette számunkra a kalandot, a szabadságot és talán a bimbózó szerelmet is, hiszen nem csak Tenkes kapitánya szí­ve dobbant meg Veronika láttán, mi is Vajda Márta csodálatos mosolyával aludtunk el, persze csak akkor, ha nem nagyapám és apám focianekdotái ringattak álomba. Arra tisztán emlékszem, hogy 1966-ig nem nagyon tudtam, hogy létezik magyar válogatott. Csak a Fradi. Másról nem is tudtak beszélni, a válogatott valamiért tabunak számí­tott, aminek az okát csak sokkal később tudtam meg. Sok évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a berni elvesztett döntőt feldolgozzák, olyannyira, hogy Sebes Gusztáv neve tiltott szónak számí­tott otthon, pedig tudom és apám is bevallotta utólag, hogy ez igazságtalan volt, de azt megtanultam az évek során, hogy a fociban mindig az edző viszi el a „balhét”, még akkor is, ha az a bizonyos ’54-s VB döntő a pályán dőlt el, bár annak valódi hátterét, okát, talán soha nem fogjuk megtudni. Ahogy az első VB döntőbeli vereségünk 1938-ban is számos „találgatásra” ad okot, melyről Lakat T. Károly „Ó Kapitány…kapitányom!…” sorozatának egyik fejezete is utalni fog. Mert ahogy a szerző is í­rja, a magyar válogatott kapitányának soha nem volt könnyű a sorsa, sőt voltak olyan évtizedek, amikor „lasszóval” kellett a kispadra fogni kapitányt.

Ismerve a szerzőt, a magyar válogatott szövetségi kapitányait bemutató sorozat cí­méül sem véletlenül választotta a Holt költők társasága cí­mű, ma már kultikus filmjének utolsó jelenetében elhangzó „Ó kapitány…kapitányom!” felkiáltást, mely az osztály kiállása volt tanáruk mellett (Robin Williams, aki tavaly hunyt el, pályafutása egyik legjobb alakí­tását nyújtotta a filmben). És nem csak az idézetben szereplő „kapitány” szó miatt. Aki látta a filmet, az megérzi azt a hasonlóságot, amit egy tanár és egy szövetségi kapitány között húzódik. Talán nem véletlen az sem, hogy számos edzőre „ragadt rá” idővel a „Tanár úr” jelző, és az sem véletlen, hogy számos edző-kapitány került olyan helyzetbe, mint a Williams által megformált John Keating.

Visszatérve 1966-hoz, otthon az angliai világbajnokság volt az első a „tragikus” ’54-s után, melyről már lehetett beszélni, főleg a braziloknak lőtt Farkas gól kapcsán, amit apám mindig kiegészí­tett azzal, hogy a győzelemből három Fradista játékos (Mátrai, Albert, Rákosi) is kivette a részét. Valószí­nűleg megemlí­tette Baróti Lajos nevét is – aki első szövetségi kapitányságának lezárását jelentette a negyeddöntőben elszenvedett vereség a Szovjetunió ellen -, de ebben már nem vagyok biztos. Újfent beigazolódott, hogy a vereségért a kapitány fejét dugják a guillotine alá, de nem Baróti Lajos volt az egyetlen, aki alatt megbicsaklott a kispad.

Sokáig talán ezért is nem volt annyira népszerű szövetségi kapitánynak lenni, de idővel mégis csak aki odaért, a magyar labdarúgás csúcsára is ért egyben. 1902 óta 52 kapitány próbálta sikerre vezetni a magyar válogatottat, voltak olyanok akik többször is betöltötték a tisztséget, de voltak olyanok is akiknek csak 1 mérkőzés adatott meg. Mielőtt elkezdtem az ajánlót, bennem is felrémlett egy-két kérdés. Vajon a 52 kapitányból mennyit tudnánk felsorolni? Vajon mennyire ismerjük a magyar labdarúgás sikereinek (kudarcainak) kovácsait? És mint a Ferencváros történetét feldolgozó oldal olvasói vajon tudjuk, hogy a 52 kapitányból hányan ültek a Fradi kispadján is?

Ezekre is választ kapunk, ha elolvassuk Lakat T. Károly sorozatát. Bí­zom benne, hogy a kissé csapongóra sikeredett ajánló ellenére sokan el fogják olvasni, mert akik ismerik a szerzőt, azok tudják jól, hogy a fejezetekben nem elsősorban a statisztikai adatok fogják játszani a főszerepet, hanem sok-sok John Keating, akik megpróbáltak taní­tani, megpróbálták a magyar focit a legmagasabb szintre emelni. Róluk szólnak a fejezetek, benne a hétköznapok örömével és bánatával, labdarúgásunk viharaival. Mert soha ne feledjük a „Tanár úr” intő szavait a Holt költők társaságából:

„Az igazság olyan takaró, ami alól kilóg az ember lába, az ember hiába rángatja, valamije mindig kilóg alóla, akárhogy cibálja, valamije mindig fázni fog, attól fogva, hogy először felsí­runk, egész addig, mí­g utolsót sóhajtunk.”

Köszönjük a szerzőnek, Lakat T. Károlynak és a Sport Plusz Magazinnak, hogy lehetőséget adtak az „Ó kapitány… kapitányom!…” fejezeteinek közlésére.