Péntek, 13 avagy lesz-e „csakazértis-legény” Szőke Pistából?

Egyszer szomszédos nyugágyban hevertük ki a kiadós délelőtti hegyi­séta fáradalmait a Vörös Csillag Szálló kellemes kertjében. Az úttörő-vasúttól csak megszűrve ért el a zsi­vaj. Nyugalom, csend és béke volt De Szőke Pistin látszott a nyugtalan­ság:

—     Jó lenne bejátszani magamat a válogatottba. Ugye, sikerülhet?

Élete első (és mind ez idáig egyet­len) válogatottsága előtt volt mindez. 1969 májusában. Az emlékezetes ma­gyar—csehszlovák mérkőzés elölt, amikor még nyertünk 2:0-ra a VB- selejtezőn

Most — idestova másfél év után — háborog:

—     Jobb lett volna akkor be sem kerülni! Ha én is a dánok, vagy az í­rek ellen kezdek, talán ma is válo­gatott vagyok. Dehát nekem semmi sem akar sikerülni …

Bemutatkozás

Szőke Pistiről (azaz. bocsánat: Ist­vánról) illik elmondani a kővetkező­ket: A Ferencváros NB I-es labdarú­gócsapatának jobbszélsője. 23 éves. Budapesten született 1947. február 13-án, pénteken. E péntek 13 azért érdekes, mert életének másik igen jelentős dátuma is péntekhez, sőt 13-hoz fűződik: 1959. február 13-án (és pénteken) vette magának a bátorsá­got, hogy megjelenjen a Ferencvá­ros kölyökcsapatánál. Agárdi Ferenc elé állt, s bejelentette:

— Jobbszélső szeretnék lenni!

Budai László jobbszélsó játékának emléke elt még benne. No meg a Haller téri futballcsatáké, amelyeken a jobbszélen jeleskedett.

Agárdi Ferenc aztán mégsem a jobbszélre állí­totta — oda akadt már más jelölt — hanem a jobbhátvéd posztját jelölte ki számára. Azt, hogy aztán a szélsővér kitört belőle, csu­pán magának köszönheti. (A nagy­közönség pedig akkor kezdett felfi­gyelni rá amikor egy Szőke—Var­ga—Németh jobbszárny elkezdte on­tani a gólokat, a Fradi ifiben.)

Buktatók

Tizennyolcéves korában már a nagy Fradiban játszott. Minden sima karriert igért.

Ha elindí­tották a jobbszélen, félel­metes tudott lenni! Viharzott, csele­zett, mértani pontossággal lőtte be a labdákat. És nemsokára az NB I-es kapusok í­gy fohászkodtak:

— Szőke Pista bombáitól ments meg uram minket…

Aztán valami elpattant.

—      1968 elején sok minden össze­jött … Családi problémák, gondok, nézeteltérések… önálló otthonom sem volt, pedig már megnősültem. A vége idegösszeroppanás lett. Sú­lyos idegösszeroppanás … Sokan már lemondtak rólam, mint futballistá­ról. Nehéz volt összeszedni maga­mat …

Igyekezett, de mindig akadt vala­mi, ami nem jött be. Előbb a félel­metes jobbszárny bomlott fel Varga dicstelen szökése miatt, majd a Fradi csillaga kezdett hanyatlani, aztán Albert sérült meg súlyosan. Pedig Szőke már a nagyválogatott cí­meres mezét is magára öltötte.

—      Ötvenöt percre. Aztán lecserél­tek … Egyszerűen nem volt szeren­csém. Nem kaptam labdát, pedig kö­nyörögtem … És akkor leálltam. Már annyiszor megfogadtam, hogy nem leszek ilyen! Ha nem kapok labdát, akkor érte megyek. Hajtok. De nem! Olyankor megbéní­t valami …

— … és olyankor a pályán be­lül ugyan, de a partvonal mel­lől nézed a meccset …

—   Igy van. Mit tagadjam?

Bátorí­tani

— És miért nézed?

— Nem tudom. Imádok focizni. Rendszeresen edzek. Olykor többet is, mint amit elvárnak tőlem …

— … és edzés után leállsz focizni a téren a srácokkal …

—      Igen, és rendesen élünk ott­hon. Már este kilenckor lefekszem, és a félkezemen meg tudom számol­ni hányszor vittem el szórakozni a feleségemet. Pedig fiatalok vagyunk … Szóval úgy érzem, menni kellene a játéknak. És hol megy, hol nem megy. Pedig jó erőben vagyok, elég gyors vagyok. Még min­dig be tudom lőni a labdát. Még mindig jól és erősen rúgok …

— Akkor mi a baj?

—     Az akarat! Nem meccs előtt es meccs után. Olyankor mindig fogad­kozom. Hanem meccs közben … Ha az első tiz percben nem kapok labdát, akkor egyszerűen feladom. Hi­ányzik belőlem a csakazértis. Az, hogy csakazértis megmutatom!

— Dehát miért nem mégy a labdákért? Miért nem mozogsz?

— A tavasszal már megpróbáltam. Mentem hátra, bementem középre, átmentem a bal oldalra. De hát az nem igazi szélsőjáték! Rólam meg azt mondják, hogy jobbszélen a he­lyem, mert vérbeli jobbszélső va­gyok … És az is maradok, amí­g meg nem öregszem. De akkor meg vissza megyek oda, ahol a kölyökcsapatban kezdtem … jobbhátvédnek. Mert én imádom a futballt! Mert én már hatéves koromban is futballistá­nak készültem. Mert én az életemet tettem erre rá! …

Ahogy befejezi a mondatot — mintha segí­tségért kiáltana.

Különös alkat. Különös természet.

Az a fajta, akit becézni, bátorí­tani kell. Az „ki ugrott volna egy jó szó­ra nyomban”, de akit ha megszidnak, nemcsak a lába, hanem a lelke is görcsbe rándul.

Vannak emberek, akik ostorra so­ha, csak simogatásra mozdulnak.

Szőke Pista ilyen ember. És igazán jó jobbszélső. Csak kerekedne már benne olyan igazi, hosszan tartó csakazértis! Amely végleg feloldaná benne a félelem görcsét, az önmeg­adás bénaságát Mert lám, ilyenkor reménykedik:

— Ugye, lehetek még válogatott? Hiszen a Liverpool ellen már egé­szen jól ment. Láttad, ugye? El-elfutottam és szépen lődöztem be a labdákat. A gól is az én beadásom­ból született … Meg a SZEOL el­len az a negyedik … Hátra mentem, szereltem, s jó 60-ról Flóri fejére lőttem a labdát, ő lefejelte Braninak, s Brani bebombázta … Ugye nálunk ritkán látni ilyet? Csak ját­szanának rám sokat. Nagyon sokat!

Kezetfogunk. Keményen. Aztán Pista beleveti magát a körút emberforgatagába. Az arca konok. Kemény. A tartása is.

Mégis csakazértis-legény lesz be­lőle?!

Rózsa András – Labdarúgás, 1970 november