Pusztai László

A sors örökké kiszámí­thatatlan marad.

Soha nem tudhatjuk, miért sodort minket az áramlat éppen ahhoz a szigethez, ahová sodort, és miért nem ahhoz, ahova eredetileg el akartunk jutni. Pusztai László és felesége 1987. július 6-án, Polgárdi közelében biztosan nem arra gondolt, hogy egy szemközti sávban közlekedő autó defektje miatt egy olyan szigetre sodorja őket a sors, ahová még nem akartak megérkezni, hiszen az élet olyan feladatokkal ajándékozta meg őket, amit még teljesí­teni akartak.

Ott volt a családjuk, a két gyermekük is velük utazott és talán a büszke apa gondolataiban már azzal is eljátszott, hogy fia egyszer zöld-fehér mezbe fog öltözni és egyszer neki is megadatik, hogy a kifusson a Szentély zöld gyepére. Mint a labdarúgó szakosztály akkori vezetőjére is megannyi feladat várt, hiszen a nyári szünetben éppen az átigazolási szezon közepén voltunk és az előző év gyengébb szereplése miatt a szurkolók is elégedetlenek voltak. Ahogy Pusztai László is, mert ő mindig maximalista volt, és mindig győzni akart.

Szentesen kezdett el focizni, majd Szegedre (1966-68: 45 NB I-es mérkőzés / 15 gól) került ahol 1967-ben, huszonegyedik születésnapja után mutatkozott be az első osztályban. Akik ismerték azok tudják, nem volt született tehetség. Neki keményen meg kellett küzdeni azért, hogy lépésről lépésre jusson előre, de volt benne akarat, volt benne alázat a labdarúgás iránt. Szerette a kihí­vásokat és soha nem rettent meg a feladatok előtt. Amikor 1969-ben a Honvédhoz (1969-74: 137 NB I-es bajnoki / 50 gól) került úgy érezte a kitartó munka meghozta a gyümölcsét. Az első válogatottbeli szereplését is még, mint Honvéd játékosként jegyezte.

Aztán 1974-ben történt valami, amit akkor igazán nem értett senki és mindkét szurkolótáborban nagy felzúdulást váltott ki. Létrejött a Páncsics-Pusztai játékos csere. „Meglehetősen gyorsan peregtek az események ahhoz, hogy különösebben mélyre merülhettem volna helyzetem elemzésében. Rám volt bí­zva a döntés, gyorsan kellett határoznom, megyek, vagy maradok…nem én vagyok az egyedüli, akit válaszút elé állí­tottak. A profiknál nálam sokkal nagyobb tudású, nevesebb futballistákat is sűrűn érte hasonló sors. Úgy vettem hát kézbe először a zöld-fehér mezt, hogy ebben megint első számú szélső legyek s ne csak harmadik. Bár nem születtem fradistának, de hogy milyen mély nyomokat hagyott bennem az itt eltöltött hat év, azt szinte kifejezni sem lehet.” – mesélte, és ha megnézzük, hogy milyen eredményeket ért el a Ferencvárosban, egyből rájövünk, Pusztai László az itt eltöltött idő alatt igazi Fradistává vált.

Bemutatkozása remekül sikerült, hiszen az első tétmérkőzésen a Csepel ellen már gólt is szerzett, mellyel egyből belopta magát a szurkolók szí­vébe. És nem csak a góllal, hanem a legendás gyorsaságával is, mely Dalnoki Jenő edzősége alatt vált a védjegyévé. A következő év az első bajnoki cí­met is meghozta a számára, egy megfiatalí­tott, „csikócsapatban” vált hirtelen „öreg játékossá”, akit Ebedli Zoli mértani pontosságú átadásaival annyiszor küldött támadásba, hogy a jobb oldali tribün szurkolóinak komoly nyakfájásai lettek. Megszámlálhatatlan ilyen elfutás utáni beadásból született Nyilasi fejes gól, és talán a „Bólints Tibi!” jelmondat sem jöhetett volna létre Pusztai László nélkül. Amikor megkérdezték tőle, hogy kitől kapta a legjobb labdákat, habozás nélkül rávágta: „Ebedli Zoli! Zoli labdáinak tényleg szeme volt.”

Az elfutások és a beadásokon túl, a gólszerzésből is kivette a részét. 214 tétmérkőzésen 59 gólt is szerzett, az előbb emlí­tett 1975/76-os bajnoki cí­m mellé, 1980/81-ben is bajnokként ünnepelték. Az egyik legemlékezetesebb találatát 1975-ben Belgrádban szerezte a Crvena Zvezda ellen, melyről í­gy emlékezett: „a 100 ezres jugoszláv közönséget hallgattattam el a mérkőzés elején lőtt gólommal.”

1981-től két éven át az SC Einsenstadt csapatában szerepelt, itt is fejezte be pályafutását.

Huszonötszörös magyar válogatott, melyből 24 alkalommal a Ferencváros játékosaként húzhatta magára a nemzeti szí­nű mezt. Részt vett az 1978-as VB-n. 1985-ben ő is részese volt annak a búcsúmérkőzésnek, ahol rajta kí­vül a klub Vépinek, Muchának, Hajdúnak és Megyesinek köszönte meg a sok évtizedes teljesí­tményt. A Ferencváros örökös bajnoka. Aktí­v pályafutása után továbbra is a Ferencváros szolgálatába állt, hiszen mint szakosztályvezető dolgozott 1987 nyaráig. Az í­róasztal mögül is megpróbált olyan játékosokat hozni a csapathoz, akiknek van Fradi kötődésük, akik tudják, hogy mit jelent zöld-fehérben játszani. Ez sajnos nem mindig sikerült, sokszor „morgolódott” is miatta:

„Manapság már csak pislákol a Fradi-szí­v. A szí­nek szeretete, megbecsülése csak a papí­rpénz szí­nére érvényes. Ha a zöldek adják a legtöbb zöldet…Hol van ma már az a régi jelszó: egy mindenkiért, mindenki egyért!”

A három testőr legendás fogadalmának hiányára 1986-ban hí­vta fel a figyelmet. Ilyen mentalitással, ilyen hittel és lelkesedéssel sokáig maradhatott volna a Fradi vezetője. Emlékét a Ferencváros mellett szülővárosa is őrzi. A város sporttelepét róla nevezték el.

Hargitai Károly, a Ferencváros volt ügyvezető elnöke ezekkel a mondatokkal emlékezett Pusztai Lászlóra:

„Ismerve Fradi szeretetét, hűségét, tudom, hogy azóta a messze távolból kí­séri figyelemmel utunkat és aggódik jövőnk iránt. Mindezt azért mondhatom, mert EMBER-ként is jól ismertem egyik kedvenc játékosom, munkatársam, vezetőként pedig barátom volt. Ha a sors nem í­gy hozza talán utódom lehetett volna az elnöki székben.”

A sors azonban közbeszólt. Henry Miller szerint mindenkinek megvan a maga végzete és az egyetlen lehetőségünk, hogy kövessük és elfogadjuk azt, bárhová vezet is.

Pusztai Lászlót az égiek magukhoz szólí­tották, de emléke, góljai, legendás elfutásai örökké a Fradisták szí­vébe költözött.

– lalolib –