Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 14.
„Zagallo? Ezt megeszem reggelire…”
Az 1948-49-es bajnokság álomszerű megnyerése óta Rudas Ferenc számára 1953-ban jött el az idő, amikor már újra teljes értékű futballistának érezhette magát.
A sérülés óta eltelt 2 év és 9 hónap maga volt számára a gyötrelem, a kétségbeesés, az elbizonytalanodás, sőt, időnként az egzisztenciális vészhelyzet korszaka.
Utóbbi korántsem túlzás, hiszen éppen azokban a hónapokban, amikor talán a legtávolabbnak tűnik az a pillanat, hogy újra magára húzza a 2-es számú mezt (még ha a piros-fehéret is), a család abszolút anyagi biztonságát jelentő Fradi-vendéglőt egyik napról a másikra államosítják, az senkit sem érdekel, hogy aki odakerül, talán még a futballmeccset sem látott életében…
A Fradi-szurkolók felháborodása persze a falakat döngeti, ám ez „madárfütty” azoknak az esztendőknek a gyakorlatához, pontosabban politikai akaratához képest.
Annyit sikerül Rudasnak elintéznie, hogy a vendéglőhöz tartozó háromszobás lakásból a családnak nem kell azonnal kiköltöznie, ami fontos, hiszen momentán nem is tudtak volna hová menni, de magának a vendéglőnek az elvesztése feletti fájdalmukat csak annyira enyhíti, mint mondjuk egy szépítő gól 0-4-es állásnál…
Az élet kereke azonban már csak úgy forog, hogy a legnagyobb mélység után mindig mutat valamit a maga szépségéből, így aztán, amikor már-már ő maga is beletörődött abba, hogy soha életében nem lesz már olyan jó, olyan egészséges a lába, mint amilyen volt annak a végzetes becsúszásnak a pillanatában (1950. március 19-én a Postás ellen), szinte egyik napról a másikra az a bizonyos jobb láb elkezdett mind jobb és jobb lenni.
A baj csak az volt, hogy közben nemcsak a világ, hanem a csapat is szinte teljesen megváltozott Feri körül.
140 rúgott góllal bajnokságot nyert csapatból már csak Kispéter, Kéri és Mészáros maradt, az utóbbi kettő is többször volt csere mind kezdő, ezzel szemben feltűntek olyan fiatalok, mint a Bp. Lokomotív-ból (ez volt a BVSC, amelyből úgy lett Lokomotív, ahogy a Fradiból ÉDOSZ, majd Kinizsi), érkező jobbszélső, Kertész Tamás, a szentesi születésű, nagy tehetségű jobbösszekötő, Orosz Pál, az orosházi Mátrai Sándor (akit akkor még Magnának hívnak), s a jánoshalmi balszélső, Fenyvesi Máté.
Az 1952-es kilencedik helyezés az addigi tréner, Deák Ferenc (nem keverendő össze Deák „Bambával”, már csak azért sem, mert ő javában rúgja a gólokat a Bp. Dózsa színiben…) állásába kerül. Nem rúgják ki azonnal az esztendő végén, 1953-nak még az ő vezetésével fut neki a csapat, s benne is megvan minden szándék a jobbításra, a változtatásra, a fiatalításra, hiszen az év első mérkőzésén azonnal a kezdőcsapatba állítja a klub valamennyi új szerzeményét.
Így esik, hogy az az együttes, amelyből Feri a lábtörése miatt kiszállni kényszerült, a Henni – Rudas, Kispéter, Szabó – Kéri, Lakat – Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor összeállításról az 1953-as, igazán nagy visszatérésére a Gulyás – Rudas, Kéri, Dalnoki – Ombódi, Dékány – Kertész, Orosz, Mátrai, Mészáros, Fenyvesi összetételű tizeneggyé változik.
Ebbe a csapatba száll be Feri a maga 29 évével, s egyáltalán nem sikertelenül, hiszen a nyitányon 5:2-re verik a Szombathelyi Haladást. (ÉDOSZ-ként, majd az első két évben Kinizsiként olyan csapatok nyertek zsinórban az Üllői úton, amelyek korábban a félpályán is csak nagy nehezen jutottak át, így aztán ez a fölényes győzelem egyáltalán nem volt magától értetődő.) Az újonc Mátrai (Magna) négy (…) góllal járul a győzelemhez, ékes bizonyítékául annak: a hihetetlen bravúr nem csak bizonyos Juhász Istvánnak sikerült évekkel később (1963 novemberében a Pécs elleni 5:1 alkalmából), amikor egyik napról a másikra az ifik közül a felnőtt csapatba emelték.
A center Mátrai négygólos berobbanásának pillanatában vajon ki gondolt volna arra, hogy nem is olyan sokára éppen ő lesz, aki Rudas Feri helyére kerül a jobbhátvéd posztjára, aztán középhátvéd lesz ugyan belőle, ám a 2-es számú mezt hosszú évekre kibérli magának a magyar válogatottban?!
A dizájn a kor szellemét tükrözi, a csapat azonban már szinte vadonatúj
Mátrai még Rudasnál is gyorsabb, míg Feri köztudottan 11,2 alatt futotta a 100 métert, addig az új fiú (még, jó, hiszen válogatott atlétából váltott futballistává), úgy mutatkozott be 1953-ban a Bp. Kinizsiben, hogy előtte egy évvel tagja volt a helsinki olimpiára készülő 4×100-as váltó keretének…
Az 5:2-es győzelem Rudas nagy visszatérését, Mátrai több mint visszhangos bemutatkozását és az a vadonatúj edző, Sós Károly látványos debütálását hozza. A trénernek van Fradi-kötődése, hiszen 1924 és 1927 között volt már a klub ifi- és amatőr csapatának a tagja, de aztán más irányba kanyarodott az élete. Deák Ferencet az év első két Magyar Kupa-mérkőzése után teljesen váratlanul menesztik. (A Ganz Vagon ellen döntetlent játszanak, a Csepeltől kikapnak az Üllői úton, amelyek nem szép eredmények ugyan, no, de a bajnokság még csak akkor kezdődik…)
Feri szerint ez a váltás akkor teljesen érthetetlen és magyarázhatatlan volt, mert bár a csak „zoknigyárosnak” hívott Deák Ferenc nem volt a szakma professzora, de ösztönösen értett a játékosok nyelvén, tudott hatni rájuk, a futballisták pedig kifejezetten szerették.
Az ÉDOSZ nacsalnyikjai a tavaszi bajnoki rajtra mégis Sóssal kötnek szerződést.
Azzal a Sóssal, aki alapvetően nem is nyúl hozzá a Deák által „átszerkesztett” csapathoz, amely azonban már egy másik együttes. Egy másik generáció, egy olyan mag, amelynek tagjai részint nem élték át az 1948-49-es bajnoki cím minden elsöprő mámorát, akik nem voltak Fradi-játékosok akkor, amikor az FTC-ből egyik napról a másikra ÉDOSZ lett; akik számára egy kicsit már az is természetes volt, hogy a szertáros nem zöld-fehér, hanem píros-fehér színű szerelést készít ki számukra a mérkőzések előtt.
Egyáltalán nem állítom, hogy hidegen hagyja őket, vagy nem értenék és éreznék, hogy milyen orkánszerű, politikai ellenszélben lévő csapathoz igazoltak, no, de az is tény: testközelből nem élték át az igazán nagy változásokat, lélekben ők voltaképpen a „Fradihoz” szerződtek…
Ennek ellenére nem szerepelnek rosszul, sőt!
A korábbi évekhez képest egyenesen szárnyalnak, amely végül csak egy ötödik helyezéshez elegendő, ám ez azokban az években a „Fradinál” majdhogynem egyenlő volt a bajnoki cím megszerzésével.
Rudas pedig – játszik!
S azokban a hónapokban ennél jobb nem történhet vele!
Az első mérkőzése után a Népsport azt írja róla, hogy „nemcsak remek megoldásai voltak, de tanári módon fogta össze az egész védelmet is”.
1953. augusztus 20-án felavatják a Népstadiont. Monumentalitásában (s valljuk be egy kicsit befejezetlen bumfordiságában), a Rákosi-korszakra jellemzően ugyanolyan gigantomán az épület, mint annak a felavatása.
Ez azonban nem érinti a Fradit, hiszen a hivatalos nyitómeccset a Bp. Honvéd játssza a Szpartak Moszkva ellen, s nyer is 3:2-re, talán még a mérkőzést megelőző, órákon át tartó gigantikus tornaünnepélynek, a több ezer embert felvonultató táncbemutatónak vagy a záróakkordként programba iktatott női futballmérkőzésnek (Magyar A – Magyar B 7:3) sincs konkrétan a Ferencvároshoz köthető résztvevője.
Annál inkább van annak az első kettős rangadónak, amelyet tíz nappal a Népstadion avatása után rendeznek.
Az előmeccsen a Bp. Dózsa 3:2-re veri a Csepelt (már ekkor 50 000-en szoronganak a lelátókon), majd jön az úgynevezett főmeccs az akkoriban éppen Vörös Lobogónak hívott MTK és a Bp. Kinizsi között, amely további 10 000-rel növeli meg a nézőszámot.
Gulyás hatástalanít egy óriási Vörös Lobogó-helyzetet (fotó: Gulyás Géza gyűjteményéből)
S Rudas Ferenc ott van a Népstadion története első kettős rangadójának egyik mérkőzésén!
Az a Rudas Ferenc, akinek személyét gondolatban mindenki csak és kizárólag az Üllői úthoz köti, s akiről, ha egy kvízműsorban megkérdeznék, hogy vajon játszott-e valaha bajnoki meccset a Népstadionban, érzésem szerint a válaszolók közül százból kilencvennyolcan nemmel felelnének.
Maga a meccs nem egy sikertörténet a Kinizsinek, hiszen a Vörös Lobogó (Kovács I. és Lantos góljaival) simán nyer 2:o-ra a Gulyás – Rudas, Kispéter, Ombódi – Kéri, Dékány – Kertész, Orosz, Mátrai, Szabó L., Fenyvesi összeállítású „Fradi” ellen.
(Parányi kortörténet: a Népstadion első kettős rangadójára jóval olcsóbbak voltak a belépőjegyek, mint a megnyitóra. A két bajnoki meccset a legjobb helyekről 20, a szélekről 15 forintért tekinthették meg a szurkolók. A magasabb felső lelátó üléseire szóló belépőket 10-13 forintért árulták, az állóhelyekről – akkor még léteztek ilyenek is – 3 forintért lehetett megnézni a 180 percet.)
Nem volt ez kapitális kudarc, hiszen ne felejtsük el, azt a bajnokságot végül a Vörös Lobogó nyerte az ereje teljében és bombaformában lévő (már Cziborral is megerősített) Bp. Honvéd előtt!
Rudas Feri (1954 őszén történt visszavonulásáig), még három bajnoki meccset játszik a Népstadionban, a Csepel elleni 3:3 alkalmából még a góllövők közé is feliratkozik, így történelmi tényként jelenthetjük ki: a Népstadion legendás, oly sokat látott villanyújságján egyszer ott világított a neve a gólszerzők között.
Az alaposabb futballtörténelmi bogarászások során, persze még ennél pikánsabb esetekre is bukkanhat az ember.
Gondolta volna a tisztelt olvasó, hogy a Népstadionban valaha játszottak Bp. Kinizsi-Bp. Postás NB I-es bajnoki meccset?
Márpedig játszottak, s a találkozót 4:3-ra a Bp. Kinizsi nyerte!
Az igazi szenzáció azonban már az 1954-es esztendőhöz kötődik, amikor a világhírű brazil csapat, az éppen európai túrán lévő Flamengo látogatott Budapestre.
Erre az unikális találkozóra még külön műsorfüzetet is kiadtak!
Az 1954. április 16-án, pénteken délután fél 5-kor a Népstadionban lejátszott mérkőzésen a Bp. Kinizsi jobbhátvédjének, Rudas Ferencnek a Flamengo balszélsője, bizonyos Mario Zagallo volt az ellenfele.
A brazilok későbbi kétszeres világbajnok csapatának balszélsője (1958, 1962) 22 éves volt akkor.
Egy tejfölösszájú gyerek a 29 éves Rudas ellen.
„Na, ezt megeszem reggelire.” – gondolta.
Aztán elkezdődött a mérkőzés.
Lakat T. Károly
