Kétszer kettő néha (csak a filmben) öt…
Ha a politikai terminológia nem igazán szeretett, ám néha kifejezetten hasznos szókincskészletéhez nyúlok segítségül, akkor azt kell mondanom: azon a bizonyos Károly napon (vagy harminc évvel a történések után) „apám nem fejtette ki a maga teljes valóságában az igazság minden részletét”.
Ennek roppant prózai oka volt: még vagy három évtized múltán sem akarta barátját megdöbbenteni azzal, hogy a Ferencváros pici, apró, kis darabokra való szétszedése már jóval korábban a felidézett válogatott tréning meccs előtt megkezdődött.
Nem mesélte el azt az ÉDOSZ – Bp. Honvéd mérkőzésen történt esetet, amelynek közvetlen érintettje volt, hiszen az egyik akció közben, amikor Bozsik Cucu elfutott mellette, a kispesti zseni oda szólt neki:
– Tanár, nem akarsz nálunk játszani? Legalább az Öcsi egyszer és mindenkorra megszabadulna tőled… Még mindig jobb, ha velünk vagy, mintha ellenünk. – mondta, s már ment is taccsot dobni.
Ott és akkor, a pályán nem volt ideje Cucu „felvetésére” válaszolni, ám még miután harminc év múltán (…) sem tudta biztosan, hogy legjobb barátjának, Rudas Ferinek is volt-e hasonló „ajánlata” Kispestről, nem akarta őt kényelmetlen, kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy mintegy henceg a saját „meghívójával”.
Ezért aztán a történet „lebutított”, válogatott edzőmeccses változatát mesélte el a poharazgatás közben, pedig (ma már tudjuk), nyugodtan elmesélhette volna saját sztoriját is, hiszen, az azokban a kritikus hetekben-hónapokban éppen kórházban fekvő Rudast meg az akkor már Bp. Dózsának hívott Újpest környékezte meg… Visszafogottan szólva is parádés ajánlattal.
(Ha szigorúan futballszakmai szempontból közelítek a történések felé, akkor nem is igazán értem, hogy az önmagából éppen európai léptékű szupercsapatot formálni készülő Bp. Honvédnak miért nem szerepelt a kívánságlistáján az ország kiemelkedően legjobb jobbhátvédje, hiszen amikor a „szervezkedés” elkezdődött, akkor még senki sem sejthette, hogy Feri lába eltörik.)
A Bp. Dózsa invitálását viszont Feri nem mesélte el apámnak, ráadásul ugyanolyan okokból, mint amiért apám sem neki az övét!
Mert nem tudhatta, hogy a „Tanárban” nem okozna rossz érzéseket, hogy őt bezzeg nem hívja senki…
Lehet, hogy 2012-ben ez ma már szinte hihetetlen (sőt, egyenesen meseszerű), de akkoriban még így működtek az igaz, az egy életre szóló barátságok.
Számított a másik szíve, fontos volt, hogy ha lehet, ne bántsam meg a barátomat, ne zúzzam porrá a lelkét.
Apám abban teljesen biztos volt, hogy ő soha, a világ minden kincséért el nem hagyja a Ferencvárost, mert amikor még sok-sok évvel korábban Győrből nekivágott a „nagyvilágnak” (Szegednek…), három célt tűzött ki maga elé: „Tanár, Fradi-játékos és válogatott futballista akarok lenni”.
(És ez így is történt, ráadásul pontosan ugyanebben a sorrendben.)
Ferinek a fejében szintén nem fordult meg a távozásnak a gondolatmorzsája sem.
Az őt invitáló újpesti vezetőnek (Csáki Sándornak) nagy tisztelettel megköszönte az ajánlatot, de egy percig sem hitegette azzal, hogy Megyerre költözik, mert ezt sem önmaga, sem a Fradi-közönség, de elsősorban az édesapja előtt semmiképpen sem tudta volna elszámolni.
Olyan egyértelműen és olyan határozottan mondott nemet a Dózsának, hogy azok többé nem is próbálkoztak a csalogatásával.
Őt meg zsarolni semmivel sem lehetett!
Katonaidején már régen túl volt, a pénz, s az egyéb „földi javak” meg részint nem különböztek olyan nagyon sokban attól, amelyet a Fraditól is megkapott, részint közel sem játszottak olyan perdöntő szerepet egy futballista életében és döntéseiben, mint amilyet játszanak manapság.
Vannak emberek, akik fradistának születnek.
Kettőjük előtt és után is soktucatnyi hasonló, „született fradistája” volt a klubnak, nekik viszont egy olyan időszakban kellett a zöld-fehér színekhez minden körülmények között, rendíthetetlenül hűeknek lenniük, amikor ezek a színek pirosak és fehérek voltak.
Amikor a szertárossal minden meccs előtt kikészíttettek egy zöld-fehér színű mezt is, először azt vették magukra, majd arra húzták a „gyűlölt” kötelezőt, a píros-fehér kombinációjú dresszt, ami (ahogy Rudas Feri 2012-ben fogalmaz) „égette a bőrünk.”
Amikor ezt először tették, néhány Fradi-szurkoló a legkomolyabban azt hitte: egy hetes hízókúrán volt a csapat, mert az nem létezik, hogy mindenki egyik pillanatról a másikra vaskosabbnak tűnik, mint amilyen volt a legutóbbi meccsen.
Amikor egy Fradi- (pontosabban ÉDOSZ-, majd Bp. Kinizsi-) játékosnak tényszerűen számolnia kellett azzal, hogy a válogatottság számára elérhetetlen, hiszen legyen akár a legjobb a posztján, éppen azért nem válogatják a legjobbak közé, mert „az ördöggel cimborál”.
A két barát „kölcsönös elhallgatás” története amúgy csak azért érdekes, egyedi és példaértékű, mert a mai (fogalmazzunk finoman), az igazi, feltételek nélküli barátságokat mind kevésbé ismerő világban talán még a létező legjobb cimborák sincsenek tekintettel arra, hogy egy-egy döntésük vagy élethelyzetük milyen érzést vált ki, hogyan hat akár a hozzájuk legközelebb álló emberekre, vagy éppen a legjobb barátjukra.
1950-ben ez még szempont volt bizonyos emberek életében, jelen volt a gondolkozásukban.
Czibor esete volt talán a legkülönlegesebb.
Ő mindig „külön utas” volt.
Legendák keringenek máig arról, hogy egyetlenként ő mert „visszaszólni” Puskásnak (akár később a Honvédban, akár a válogatottban), a bevonulást viszont mindenképpen szerette volna elkerülni.
Azt találta ki, hogy a Csepel játékosa lesz, amelyen manapság könnyedén, amolyan félmondatokkal csusszannak át a témát tárgyaló visszaemlékezések, márpedig ha valaki mélyebben belegondol, fel kell, hogy tegye magának a kérdést: ugyan, miért éppen a vasgyáriakhoz akart igazolni a kor egyik legtehetségesebb, legnagyobb jövő előtt álló balszélsője, aki az NB I bármelyik csapatában könnyebben elképzelhető lett volna, mint éppen a Csepelben.
A történtek megértéséhez tudni kell, hogy a csepeli Weiss Manfréd gyárat éppen 1950-ben államosították és nevezték attól kezdve Rákosi Mátyás Vas- és Fémműveknek.
Rákositól a világ dolgai közül talán semmi sem állt távolabb, mint a labdarúgásnak nevezett játék, mondhatni, a futball gyakorlatilag nem játszott szerepet az életében.
A Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek futballcsapata (amely a korszakra igazán nem jellemző módon megtarthatta nevét), azonban nem volt rossz gárda, hétről-hétre jelentősnek mondható létszámban vonzotta a munkásembereket a lelátóra, s ezt már az ország vezetője sem hagyhatta figyelmen kívül. (Mi több: a csapat 1948-ban még bajnoki címet is nyert.)
Évente minimum két mérkőzésre kilátogatott a csepeli stadionba, ott végig szenvedte a játék másfél óráját, s ha a Csepel nyert, mindig szerét ejtette annak, hogy belátogasson a csapat öltözőjébe, s személyesen gratuláljon a játékosoknak.
Rákosi látogatásai a Csepel öltözőjében a kor szokásainak megfelelően óriási sajtóvisszhanggal, mindenek előtt fényképek sokaságával jártak, márpedig újságot a Fradi öltözőjében is olvastak.
Czibor úgy gondolkozott, ha a Csepelhez igazol, s ott megkedvelteti magát (tegyük hozzá: ehhez a tudása és emberi tulajdonságai bőven adottak voltak), akkor az ottani szurkolótábor majd gyakorol akkora hatást Rákosira, hogy megmentse őt a bevonulástól, és attól, hogy ez által törvényszerűen a Bp. Honvéd játékosa legyen.
Az ÉDOSZ néven lejátszott 1950-es esztendőt még becsülettel lehúzza a „Fradiban”, 1951-et azonban már a Csepelben kezdi, s ami a „megszerettetést” illeti, nem is gondolkozik rosszul.
Két teljes bajnokságot játszik végig „Rákosiéknál”, 51 meccsen lép pályára, 17 gólt lő, s a csepeliek imádják.
Hogy 1953 januárja mégis Kispesten találja, az csak és kizárólag annak bizonyítéka, miszerint Rákosinak „egy futballista” azért közel sem volt annyira fontos, hogy ezért a politikai színtérről kilépve harcba szálljon!
Kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy egy Czibor nevű játékos a Csepelben vagy a Honvédban futballozik-e?
A kispestiek teljhatalmú „főemberének”, Farkas Mihálynak azonban ugyanez már egyáltalán nem volt mindegy.
A kor honvédelmi minisztere (talán) éppen arra játszott rá, hogy Rákosi egy szimpla futballban történt átigazolásnak nem tulajdonít majd jelentőséget, talán észre sem veszi, hiszen számára a politikai lényeg, a Ferencváros darabokra szedése már megtörtént, s egyébként is „ki az a Czibor?”.
A Bp. Honvédnál és a válogatottnál 1950 óta működő szakmai agytrösztök (ekkor lett edző Puskás Ferenc édesapja a Honvédnál, a nemzeti tizenegynél pedig a Bukovi Márton, Kalmár Jenő, Sebes Gusztáv hármas mozgatta a szálakat), ezzel szemben pontosan tudták, hogy Kispesten a már ott lévő Budai-Kocsis kettős, no, és természetesen Puskás mellé mennyire kéne egy olyan típusú balszélső, mint Czibor, hiszen ez a négyes a válogatott támadósorát is alkothatja egyben.
Farkas Mihálynak nem volt nehéz dolga a kérdésben.
„Gólokkal” verte Rákosit, így Czibor Zoli végül mégis csak a Bp. Honvédban kötött ki.
(Zsenialitására jellemző, hogy az első, Kispesten lejátszott bajnoki évében 25 meccsen 16 góllal járul a csapat bajnoki címéhez).
De ezzel már ugrottunk egy nagyot az időben előre, egyelőre ott tartunk, hogy a Fradi-játékosok „dupla mezben” játsszák a mérkőzéseiket.
Rudas nélkül, persze, aki hat hét után kénytelen kelletlen bár (hiszen, mint tudjuk, nagyon is jól érezte ott magát a telefonos, sok, szép nővérkés klinikai szobájában), de elhagyja a kórházat.
Első útja, naná, hogy a Fradi-pályára vezet, hiszen hivatalosan bejelentve is ott lakik, a pályavendéglő fölötti lakásban, no meg a hozzá addigra eljutó öltözőbeli hírek is nagyon nyugtalanítják.
Amikor 1950. március 19-én történt tragikus sérülése után először jelenik meg a lelátón (jelesül a legtekintélyesebb vendégeknek kijáró páholyban), az Üllő úti stadion népe egy emberként felállva, vastapssal köszönti.
Még ma is könnybe lábad a szeme, amikor erről az esetről beszél. Azt mondja:
– Csak az tudhatja, mit jelent a Fradi-pályára visszatérni, aki egyszer már, akár kényszerűségből, akár önszántából, elment onnan…
Azt azonban, hogy mikor játszhat újra, sem ő, sem az orvosai nem tudják megmondani. Hosszú utókezelés kezdődik, amelyet saját bevallása szerint egy pillanatig sem vesz komolyan. Amikor csak teheti, lecsalja az erősítést, a gyógytornát, a kontroll vizsgálatokat.
Bízik az erejében, a fiatalságában, s kimondatlanul bár, de arra gondol, hogy a lába ettől kezdve már magától meggyógyul. Ha mégis elmegy egy-egy kezelésre, az csak azért van, mert az egyik gyógytornásznő nagyon csinos.
„Olyan volt a szeme, mint a Ferrari Violettáé.” – mondja 91 évesen, s kezeivel még az alakját is visszaidézi.
Lehet, hogy a hölgy vonzó volt, de az utókezelés elhanyagolásával Feri nagyot tévedett.
Kétszer kettő csak a filmben néha öt…
Lakat T. Károly