Anekdoták: Czibor Zoltán

Más kategória

Az ötvenes évek agyba-főbe ajnározott válogatottjai a bajnokságban „külön” elbánásban részesültek. így azután többen elszabadultak „láncaikról”. Sztálinvárosban játszott bajnokit a Honvéd. Czibor Zoli — bevett szokása szerint — folyamatosan értékelte a játékvezető működését. Mást negyed ennyi szemtelenségéért régen kiállí­tottak volna. De Czibor külön kategóriába tartozott. A játékvezető végül megsokallta.

— Czibor úr, elválunk, ha ilyeneket mond!

„Bolond” a helyzet magaslatán trónolt:

— Micsoda?! Le akar menni? Arról szó sem lehet! Ki vezeti akkor a meccset?

Hidegkuti Nándor mesélte:

,,…A helsinki olimpia döntőjében 1:0-ra vezettünk a jugoszlávok ellen. Zebecék remekül tartották magukat, a mieink pedig szaporán pislogtak az órára. Már jócskán a hajrában jártunk, amikor Czibor Zoli — jó szokása szerint — belecsavaradott egy kilátástalannak tűnő cselsorozatba. Csetlett-botlott, bukdácsolt a kék mezesek között, de a labda valahogy mindig visszapattant hozzá. Ordí­tottam az idegességtől.

— Rúgd ki, Bolond, a fenébe, akár a nézőtérre…

— Mindjárt! — replikázott Czibor. — Cifrázott még kettőt, majd erősen ballábas létére jobbal ütemtelenül belebikázott a bőrgolyóba, amely a meglepett Beara mellett a sarokba surrant. 2:0! Amikor a többiek rárontottak, hogy összecsókolják, tettetett bosszúsággal csóválta a fejét:

— Az istenfáját, ma semmi sem sikerül…”

* * *

Egy valóban idegtépő moszkvai válogatott mérkőzés után Czibor kijelentette, hogy ő idegileg kikészült, ágyba feküdt és kért „valami erőset” — inni.
Titkos Pál, az MLSZ főtitkára a vizet ajánlotta.
A „nagybeteg” balszélső undorodva tiltakozott:

— Vizet? Fujjjj … Az nem is erős …

— Dehogynem! — sietett megnyugtatni Hidegkuti. — Állj ki a rakpartra egyszer és nézd meg, mekkora hajókat hord a hátán …

Viszály a balszárnyon

Az aranycsapat balszárnyán régóta húzódó viszály dúlt. Senki sem tudta pon­tosan, mi baja van Puskásnak Cziborral — és viceverza — még kevésbé, ho­gyan is kezdődött a háborúskodás.

Feltehetően pajkos évődéssel és addig-addig sütögették a vicceket egymás rovására, amí­g a legendás 10-es jóvátehetetlenül eltávolodott a legnagyobb 11-estől. Budai Laci határozottan állí­totta, hogy emlékszik a heccelődés kriti­kus pontjára, arra, amikor a kötözködés átcsapott gyűlölködésbe. Állí­tólag í­gy történt…

Puskás a felezővonalnál vitte fel a labdát. Balra nézett és kiáltott Czibornak:

—    Mész!

A balszélső ment is mint a csí­k, vágtatott jó 20 métert. A labda persze nem ment. Nem is mehetett, mert Puskás talpa alatt nyugodott. Ekkor Öcsi hoz­zátette:

—    Mész a pi.. .ba!

És jobbra passzolta a labdát.

Mindenki tudta, hogy Czibor méltó válasza nem késhet sokáig. Különös, de nem káromlás, durva pocskondiázás, hanem egy voltaképpen finom, halk mondat készí­tette ki Puskást. A csapatkapitány nem érte el — talán nem is akarta — Zoli egyik átadását és még nyűgösködött is:

—    Czibor, nem látod az embert?

Zoli ellenzőt formált a kezéből, hosszan nézett jobbra is, balra is, majd visszakérdezett:

—    Embert? Hol itt az ember?

Puskás igencsak zokon vette a sértést. Hosszú ideig szóba sem állt a szél­sőjével …

Köszönet

Puskás megsérült, í­gy az 1954. november 14-i magyar—osztrák mérkőzésre Czibor — kivételesen — megkapta a csapatkapitány hí­res 10-es mezét. A bal­szélre Fenyvesi Máté állt. Puskás Öcsi és a rongylábú Czibor hol tréfás, hol goromba kötélhúzása akkoriban már tetőpontja felé közelgett.

Czibor Zoli az öltözőajtóval szemben levő tükörre akasztotta a 10-es trikót, méghozzá számmal kifelé. Utasí­totta a gyúrót, hogy leselkedjen a küszöbön és amikor Puskás jön jópofaskodni, füttyentsen egy halkat. így történt. A halk füttyre Czibor villámsebesen a tükrön lógó 10-es mez elé térdelt, imára kul­csolta a kezét, felnézett az égre és Puskás betoppanásának másodpercében fennhangon kiáltotta:

—        Édes jó istenem, köszönöm, köszönöm, hogy végleg nekem adtad a 10-es mezt! A kövér sváb már úgysem fért bele…

Az alagútfúró

A Bolond — Czibort egymás közt í­gy nevezték a honvédosok — mindig „vevő volt” a jó taktikai utasí­tásra. A válogatott taktikai értekezletén Bukovi Márton szövetségi kapitány í­gy rendelkezett:

—   Zoli! A maga dolga az lesz, hogy itt, ott, mindenütt felbukkanva zavarja az ellenfél védelmét. Érti?

—   Világos — vágta rá Czibor —, majd fúrok néhány alagutat magamnak…

Az EMKE-botrány

Addig is történt már egy-két „hirig” az EMKÉ-ben, de az a műsor, amit Czi­bor Zoli rendezett, nagyságrendekkel felülmúlt minden korábbi patáliát. Hall­gassuk meg a főszereplőt, hogyan idézi fel a hí­res-hí­rhedt EMKE-botrányt.

„… A bárpultnál iszogattam egy barátommal. Egyikünk sem volt részeg. Észrevettem, hogy a mi­xernő félpercenként pislog a terem egyik sarka felé, onnan meg egy palkó leskelődött. Akkoriban a szó­rakozóhelyeken rendszeresí­tve voltak az ilyen meg­figyelők. A mixernő aztán már integetett is a palkónak. Hirtelen rám parancsolt: »Fizessen!…« Nem tudtam, miért kell ilyen hirtelen fizetnem, de el­kezdtem keresgélni a pénzemet. A mixernő gúnyo­san megszólalt: »Mi az, maguk csempésznek és még sincsen pénzük?« Hölgyem — szóltam —, én való­ban kénytelen vagyok fáradságot nem kí­mélve csempészni, nem tudom az ágyban fekve megkeresni a pénzt, mint ön…

Villogni kezdett a szeme, felkapott egy poharat és felém hají­totta. A fejemet félrekapva lekezeltem a poharat, a lábamra helyeztem és szépen visszapasszol­tam a kezébe. Ezt már nem bí­rta elviselni, hisztériázni kezdett. Egyszer csak piff-puff, többen nekiesnek a barátomnak. A sarokban ülő palkó és a társai. Engem, a Néphadsereg tisztjét nem mertek bántani, hát a barátomon verték el a port… Levettem a kabátomat. Olyat még ember nem látott, amit akkor műveltem. Én úgy tudok verekedni, mint a macska, és ha begolyózok, nem csak a pályán golyózok be… Nem engedhetem, hogy egy tí­zforintos kurva engem csempésznek nevezzen és megveresse a barátomat…”

Az ártatlan

1954-es svájci világbajnokságon, a 4:2-re végződött magyar—brazil mérkőzés — a dél-amerikaiak „jóvoltából” — verekedésbe fulladt. Nilton Santos, akit a második félidőben Bozsikkal együtt kiállí­tott Ellis játékvezető, nekiment Tóth II-nek és Czibornak is. Tóth II ennek következtében még az első félidő befejezése előtt combizomrost-szakadást szenvedett.

A mérkőzés végén megkérdezték Czibort, mit csinált, hogy Santos í­gy bedühödött?

— Én?? — kérdezte ártatlanul a csatár — semmit, csak leköptem…

Bedöglött az óra!

A Kinizsi álnév alatt bújkáló Fradi egyszer — úgy idény utáni levezetés gya­nánt — vendégül látta a francia Lens együttesét. A zöld-fehérek kölcsönkér­ték a Honvédtól Kotászt és Czibort.

—         Kotász mehet, tulajdonképpen Czibor is, ha megtaláljátok. Két napja el­ment félkiló kenyérért, azóta nem látták…

így hangzott a Kispestről érkezett válasz.

A fradisták persze megtalálták Czibor Zolit egy „pékségben”. A rongylábú játszott a Lens ellen, méghozzá fenomenálisan. Ez egyszer nem kellett Pus­kás hatalmas árnyékába húzódnia, végre „kifejezhette igazi önmagát”. Nos, úgy fejezte ki, hogy négy gólt rúgott. A negyedik után, a felező- és az oldalvo­nal találkozásánál beletörölte izzadt arcát a zászlóba, felnézett a Népstadion eredményjelző táblájára, s fennhangon kurjantotta:

—         Fiúk! Bedöglött az óra. Nem tud mást í­rni, mint Czibor, Czibor, Czibor és Czibor…

(szerk: a mérkőzésen valójában két gólt lőtt a Rongylábú)

Még kettő

A fényképeken másoknak fület mutogató, örökös kölyök, a csintalan, pajkos kedvű, vásott Bányai Nándor megsajnálta Czibort, mert Puskás levegőnek nézte 1956. május 9-én a Népstadionban, a Dorog elleni mérkőzésen. 1:0-ra vezetett a Honvéd Czibor góljával a második félidő 19. percében, amikor Bá­nyai át akarta emelni a labdát Puskás feje fölött, hogy Czibor elindulhasson a kapu felé. Puskás azonban felugrott és kézzel lehúzta. Szabadrúgás a Dorog javára. Czibor kiszólt Kalmár Jenőnek, a Honvéd mesterének:

—   Mikor küldi le ezt a szarházit?

—   Nem kell engem leküldeni — mondta Öcsi —, lemegyek én magam is.

És elhagyta a pályát.

Czibor vezérletével, Kocsis és Czibor újabb góljával 3:0-ra győzött a Honvéd.

Az öltözőben Puskás a kezét nyújtotta:

—   Gratulálok! — mondta.

—   Ha korábban lemész, még rúgok kettőt — jegyezte meg Czibor.

Kondoleálás (Sós Károly)

1956 szeptemberében 3:1-re győztünk Belgrádban. A mérkőzés után vissza­mentünk Tatára. Szerdán megjelent Czibor felesége, az édesanyja társaságá­ban. Mindketten talpig feketében. Hivattak a portára. (Akkor még jobban őrizték a tábor kapuit!) Elmondták a szomorú hí­rt: meghalt Zoli apósa. Kondoleáltam. Honti György, az MLSZ akkori főtitkára is kondoleált. Arra kér­tek, hogy í­rjam alá az ötezer forintról szóló kiutalást, amely a győztes meccsért járt. Az én aláí­rásom nélkül ugyanis nem vehette fel senki sem a pénzt. Megtettem, amire kértek. Czibor kí­sérte ki a vendégeket. Amikor újra egyedül voltunk, Puskás sompolygott mellém.

—   Mondja, maga ezt elhiszi? — kérdezte.

—   Meg van maga bolondulva? — válaszoltam —, miért kételkednék?

—   Bolond! — fordult Puskás Cziborhoz —. Meghalt az apósod?

—   Nem — válaszolta közönnyel a szélső.

—   Megőrült maga!? — kiáltottam.

—         Szükség volt a pénzre — mondta ártatlanul Czibor —, és nem tudtam mást kitalálni…

Rossz és jó passz (Barcs Sándor)

Külföldről jött haza autóbusszal az aranycsapat, s velünk volt Szusza is.

Hegyeshalomnál barakk várta a játékosokat, egy olyan épí­tmény, amelynek két ajtaja volt: egy bejárati és egy kijárati. A két ajtó között ablakok nyí­ltak, pultokat helyeztek el, s négy-öt vámos szemben az ablakokkal várta a „pá­cienset”.

Ami a lényeg: az ablakok alatt fényes betonjárda húzódott.

Szusza kitalálta a következőt: letette a kezében levő cuccot a földre és belső­vel, nagy erővel átrúgta a másik oldalra, ahol már várta a haver, aki fölvette és szépen elsétált vele.

Sohasem fogom elfelejteni, legeslegutolsónak Czibor maradt. A Rongylábú szokása szerint lezseren letette a járdára a cuccot, belepasszolt, de a csomag nem egyenesen haladt, amint az aránylag rövid barakk kí­vánta volna, hanem gellert kapott, nekitottyant a falnak és kissé távolabb megállt.

Nem lehetett a csomag után menni, mert az ablakon keresztül észrevették volna, í­gy aztán Czibornak nem volt más lehetősége, fogta magát, elegánsan átsétált a barakkon és a cucc nélkül felszállt az autóbuszra.

—         Ez volt életem első rossz passza — mondta rezignáltán —, de nagyon sok pénzembe került …

*

1953-ban, a római magyar-olasz mérkőzésen (3:0) tikkasztó hőségben folyt a játék. A pálya egyik oldalán Szűcs gyúró, a másikon pedig a tartalék Sándor Csikar tartott „ügyeletet” egy-egy hidegvizes termosszal. Már 3:0 volt az eredmény, amikor Czibor vizet kért Sándortól.

– Ne igyál, Zoli! – figyelmeztette Csikar. – Utána még rosszabb lesz.
– Ne hülyéskedj! – intette le Czibor. – Az ember már egy edzőmérkőzésen sem ihat annyit, amennyi jólesik?

*

1954-ben, a svájci világbajnokság előtt, Bernben edzőmérkőzést játszott válogatottunk a Young Boys csapata ellen. Játék közben Czibor kiszaladt a partvonalhoz és inni kért. Nagyban kortyolgatta a hűsí­tó italt, amikor svájci támadás bontakozott ki a közelében. Csatárunk – pohárral a kezében – odafutott. Leszerelte a svájci játékost, majd pontosan passzolt Kocsishoz. Utána, mintha mi sem történt volna, visszasétált az oldalvonalhoz, és befejezte az ivást.
Az a legérdekesebb, hogy a szokatlan akció közben egyetlen csepp ví­z sem csordult ki a pohárból. Meg is jegyezték a nézőtéren:

– Ezek a magyarok nemcsak a labdát kezelik nagyszerűen, hanem a poharat is …

-Részlet: Kő András -Török Péter A magyar futball anekdotakincse-