Szombat délelőtt még motoszkált bennem a kisördög, bár a szívem hajtott, de voltak olyan érzékszerveim melyek nem voltak biztosak abban, hogy vasárnap fel kell ülnöm a lelátóra az MTK elleni bajnoki mérkőzésre. Először (megszokásból) “örökrangadót” írtam, de az ujjam nagyon gyorsan rátapadt a “backspace” billentyűre, sima mérkőzésre változtatva a valaha szebb napokat megélt Ferencváros-MTK-t. A 20-s évek kezdetétől a második világégésig nem csak a pályán és a lelátón, hanem a kávéházakban, az irodalmi folyóiratokban is “összecsaptak” a két csapat hívei. Móricz Zsigmond, Aszlányi Károly, Tabi László, Salamon Béla, Ráday Imre (és még sorolhatnánk a neveket), adtak igazi rangot és tették társadalmi eseménnyé az örökrangandót. Egy jól ismert anekdota szerint az MTK egyik leghíresebb szurkolója, Salamon Béla (színész, „epés” glosszák írója) örökké lógó szivarjával egyszer Pluhár István mellé állt egy FTC—MTK mérkőzés félidejében, amikor a Magyar Rádió első sportriportere közvetített és odasúgta neki: – Nem tudnál valahogyan bedumálni egy sufnit Háda Jóska hálójába? Mielőtt még elmerengtem volna a múlton, egyből le is fordítottam és át is költöttem a színész legenda mondatát, remélve, hogy ma nem lesz olyan MTK szurkoló aki „betudja dumálni” a labdát Dibusz (Bogdán) hálójába. Arra aztán végképp nem számítottam, hogy nálunk sem lesz olyan játékos aki 90+6 perc alatt egyetlen „értékelhető” gólt sem tud begyömöszölni Mijatovics kapujába. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

A szerdai kupafiaskó nem csak amiatt volt fájdalmas, hogy ezzel földöntúli örömet szereztünk a fejüket már a guillotine alá fektető Fehérvári legényeknek, hanem azért is, mert Rebrov mester elmulasztotta azt a lehetőséget, hogy eddigi 3 éves edzősége alatt feltudjon mutatni egy Magyar Kupa győzelmet is. Tudom, manapság nincs sok jelentősége a kupának (persze mást írnák ha még versenyben lennénk), ahogy látjuk a topbajnokságokban is inkább nyűg, mint dicsőség, mégis nehezen viseltük el a szerdai kiesést. Talán ha nem a nagynak éppen nem nevezhető vetélytárs ellen esünk ki, más a szánk íze, de másnap reggel amikor betértem a szokásos reggeli kiflimért a közértbe és a pénztáros hölgy arcán kéjes mosollyal felém vetette, hogy – mi van, tán kötelező volt kikapnotok? – legszívesebben visszafordultam volna, de mikor a „mozdony füstje megcsapott” a frissen sütött pékáruk illatával, csak egy mosollyal tudtam válaszolni. Amit nem is észlelhetett, mert a maszkot egészen a homlokomig húztam, hátha észrevétlen tudok maradni. Aztán miközben már a finom kiflicskét majszoltam azzal vigasztaltam magam, hogy nem történt tragédia, kikaptunk egy olyan mérkőzésen, ahol az első félidőben simán eldönthettük volna a meccset, majd a második 45 percet odaajándékoztuk a benzinkútnak, mert mégis csak a jövőben is kell tankolnunk, és bár hiába kezdenek elterjedni a kábeldugós autók, a labdarúgásunk dicsőséges múltja miatt is jobban szeretjük a benzines autók duruzsoló hangját. Túl sokat nem járathattam a motort, mert szombat este jött az örökrangadó, mely ugyan már régen elvesztette az örök és a rangadó jelzőket, de mégis csak felemelő érzés volt pénteken beleolvasgatni a két csapat közel százhúsz éves közös történetébe. Azzal azonban nem számoltam, hogy a csapat a bőség jegyében másnap este tovább fogja folytatni az ajándékozást és 35 perc alatt sutba dobja azt, amivel feledtetni tudta volna a szurkolókkal a szerdai fiaskót. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

Néhány hete láttam egy dokumentumfilmet, melyben felelevenítették a szendvics történetét mely a 18.század közepéhez vezethető vissza, amikor is egy gróf annyira szeretett kártyázni, hogy nem akart felállni az asztaltól, ezért, hogy egyen valamit, azt kérte a szolgáitól, hogy tegyenek neki egy szelet húst két szelet kenyér közé. Miért is emlékezek meg a szendvics feltalálójáról? Egyrészt csak szimplán eszembe jutott reggeli közben, másrészt a labdarúgás vezetői is annyira szeretik ezt a játékot (főleg az utána kapott pénzes zsákot), hogy 2020 őszét egy hatalmas szendvicsbe pakolták és bár tarisznyát nem mellékeltek hozzá, de gyorsfutárral elárasztották vele Európát. Az Üllői útra is jutott belőle néhány, a heti adag egy Juventus-MTK-Barcelona összetételben került Szerhij Rebrov asztalára. A mester étvágyát nem ismerem, de azt már megtanultuk, hogy nem ijed meg semmilyen variációtól. Legyen az sonkás, fasírtos, csirkés, rántott húsos, vagy szimplán csak vajas-sajtos (olyan vegán jellegű, bár talán ők tejes dolgot sem esznek), mindig kitalálja, hogy mi legyen az a plusz kiegészítő, mely „megbolondítja” a szendvicset. Kedden a Juve ellen olyan dijoni mustárt kevert, hogy azt nem csak olasz honban, de Dijon városában is elismerést szerzett. Öt védős rendszer, tökéletes összhang, és ha nincs az a bizonyos utolsó perc, úgy emlékeznénk rá, mint labdarúgásunk dicső napjaira. Így sem szomorkodtunk, büszkék voltunk a csapatra, arra játékra, mely megnehezítette a Juventus győzelmét. Túl sok időnk nem volt az elmélkedésre, hiszen néhány nap és a Barcelona következik. A két ropogós zsömle szelet közé szombaton az örökrangadó került „feltétnek”, mely akkor is erősebbnek bizonyult a múltheti Honvédnál, ha néhány „mötökás” fiatalt elkapott a covid, így nem álltak Michael Boris rendelkezésre. De ha eszünkbe jutott a bajnoki szezon első fellépése a Hidegkuti stadionban, akkor sejthettük, hogy újfent életük meccsére készülnek és mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy igazi kóser csirke kerüljön a zsömle szeletek közé. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →

– Apuka, mikor indul a bajnokság? – kérdezte egy 10 éves serdülő legény 1968 februárjában, miközben békésen, és egy kicsit unottan ücsörgött a kellemes meleget árasztó cserépkályha peremén. Nem is annyira a foci érdekelte akkor még, várta a kockás papírt amit apa és a bátyó elővett, megrajzolva a kereszttáblát és előre lejátszva a bajnokságot. Abban csak „kibicként” vehetett még részt, bár apa néha-néha megkérdezte: – No öcskös! Fradika-Egyetértés? A 10 éves legény egyből rá is vágta: Erkölcs, Erő, Egyetértés – ekkorra már belenevelték, a három E-t már óvodás korában fújnia kellett, de most beleesett a csapdába, a bátyóka arcára ki is ült a mosoly: – Butuska, apa az eredményre kíváncsi! Négyet rúg a Fradi – vágtam rá ösztönösen, bár azt nem nagyon értettem, hogy az Egyetértés hogyan lehet meg Erkölcs és Erő nélkül. Ezzel el is árultam a „titkot”, a 10 éves fiúcska én voltam a cserépkályha melegébe burkolózva. Ezekben az években, a téli hónapokban mindig előkerült a kockás papír, amin néhány óra alatt lejátszottuk a bajnokságot, és ahol mindig a Fradi lett a bajnok. Persze azokban az években ez nem volt lehetetlen küldetés, 1967 után duplázni tudott Lakat mester legénysége, majd jöttek a hetvenes évek, az „ősi ellenfél” bajnoki sorozata, mely el is söpörte a mi kis játékunkat a kockás papíron megnyert bajnoki címeket. Valójában 1968-s bajnoki szezon (akkor még tavasz/ősz rendszerben folyt a bajnokság) nyitó meccsére nem is emlékszem, megnézhetném az adatbázisban, de mivel idővel számos olyan nyitány maradt meg az emlékeim között, inkább azokkal hangolódtam a 2020/21-s szezon nyitó találkozójára, mely nevében örökrangadó, de Villont idézve: „Hová lett a tavalyi hó?” És nem csak a 20-s, 30-s évek örökrangadói, hanem apám kockás papírja is már csak az emlékekben él. Ráadásul a jelenünk sem biztató, ki tudja mit hoz a holnap, vajon ősszel legalább a bajnoki meccseket felülhetünk a lelátóra, vagy a vírus újból bezárja az életünket? Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →