„Hová lett a tavalyi hó?” – kérdi Francois Villon, de természetesen nem akarok verset elemezni, bár lehet, hogy a 215. örökrangadó második félidejénél többet tudnék időzni a több mint 500 éves csodás vers soraival, mint a pályán történtekkel. Szerencsére azonban a foci „megalkotói” két félidősre tervezték ezt a csodás játékot (szebbet, jobbat azóta sem találtak fel), í­gy végül is nem csak Villon kalandos életével kell foglalkoznom, hanem az első 45 perc három találatával, mely végül egy félgőzös győzelemhez vezetett, de ami még talán ennél is fontosabb, nyolc pontosra dagasztotta nagymama semmihez sem hasonlí­tható hagymás, tejfölös lángosát. Ezek után nincs más dolgunk, mint bedugni a forró kemencébe és várni azt a csodás pillanatot, amikor a „végeredmény” a kezünkbe kerül. Közben azért rá kell lesni, a sütőlapáttal egy kicsit meg is kell mozgatni, nem szabad magára hagyni, mert könnyen megéghet. Az meg nem fordulhat elő, egyrészt nagymama mindig nagyon gondosan vigyázott rá, másrészt annyira, de annyira vágytunk arra a fokhagymás, tejfölös lángosra, hogy egyetlen pillanatra sem vettük le a szemünket a kemencéről. Talán mégis csak hatással volt rám Villon szellemisége, egy kicsit talán túlságosan is „virágnyelven” í­rtam le a vágyaink netovábbját, de ha ránézünk a tabellára, oly közelinek és oly kézzel foghatónak tűnik, hogy nagyon nem szeretnénk megfilmesí­teni a Holló és a Róka meséjét a sajtról. „De mit ér a szépség, ha rút hozzá a hangja” – no-no rókakoma, mi nem fogunk belépni a csapdádba, tanultunk az elmúlt évek hibáiból, éhesek vagyunk a sikerre, és szeretjük a hagymás, tejfölös lángost még egy kis reszelt sajttal is megszórni. Ezért sem fogod kiénekelni a szánkból…Ahogy az MTK-nak sem sikerült, igaz annyira nem is erőltették meg magukat, de ez legyen az ő problémájuk. Egy kattintás ide a folytatáshoz.... →