Új mez, régi érzések
Először is elnézést, hogy egy személyes történettel indítok. Talán 10-12 éves lehettem (a hatvanas évek végén), amikor az egyik hétvégén nagyapám felvitt a Szentélybe. Emlékszem az induláskor nagyanyám elég ingerülten és dühösen oktatta ki a papit, hogy vén feje létére lehetne annyi esze, hogy nem egy zöld-fehér csíkos pólóban megy fel Pestre. Majd meg fogják szólni a vonaton, hogy vidéki ember létére nem tiszteli a nagy fővárost, mert oda szerinte csak fehér ingben lehet menni.
Nagyapám csak mosolygott a bajsza alatt, kézen fogott és elindultunk a nagy útra. A vasútállomás felé félve megkérdeztem őt: – Papi, a mami miért haragudott meg magára?
– Mert féltékeny fiam. – mormolta, miközben a Munkás cigaretta füstjével különös formákat fújt a levegőbe. Mivel akkor még nem nagyon értettem a féltékeny szó jelentését, értetlenül meredtem rá, amit észre is vett.
– Tudod fiam – mondta jókedvűen – nagyanyád azt tudja, hogy nekem mit jelent Ő, de azt nem tudja szegény, hogy nekem mit jelent ez a csíkos mez. Ezért van a féltékenysége.
Amikor először megláttam a csapat új mezét egyből ez a történet jutott az eszembe. Bár az évszámra és magára a meccsre nem nagyon emlékszem, de arra, amit a varázslatos zöld-fehér csíkos mezről mondott, az örökké belém ivódott.
Nem csak én vagyok ezzel így. Volt már nekünk sokféle összeállítású mezünk, de a legtöbbünknek azért a csíkos mez jelenti a Ferencvárost. A címer miatt, a hagyomány miatt.
A fenti kis történetemben a csíkozás mellett a lényeg mégis csak az, hogy vajon mit érez a mez viselője. Átérzi-e a jelentőséget, felvállalja-e azt, amit a nagypapi büszkén vállalt: az erőn, az erkölcsön és az egyetértésen alapuló Fradizmust.
Biztos vagyok benne, a Fradi mez, mindig önálló életet él. Igenis a mez tudja, hogy ki viseli, hogy ki az, aki tiszteli és ki az, aki ha felhúzza, szinte más ember lesz tőle. A mezt nem lehet becsapni, és főleg nem lehet mögé bújva, méltatlanul viselkedni. Ők csak összezavarodott lelkek, akik csak álcának használják a zöld-fehér mezt. Azt viszont nem tudják, hogy a mez ellenáll és kirázza magából azt, akit méltatlannak talál. Legyen az játékos vagy szurkoló.
Mindentől függetlenül van egy közös bennünk. A Fradi-mez viselője mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor először felhúzta magára. Őrizzük meg ezt a pillanatot, és vigyázzunk rá!
Mert maradandó, mert mindörökké velünk marad. Mint nekem nagypapi emléke a zöld-fehér csíkos pólóban, szájában a Munkás cigarettával, szívében a nagymami és a Fradi örök szerelmével.
Lalolib
15 hozzászólás a(z) Új mez, régi érzések bejegyzéshez
Vélemény, hozzászólás?
Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .
Az első, az mindig felejthetetlen, dobban tőle a Fradi szív!
Köszönet az élményért!
Lackó, ne add fel, mindenki rátér egyszer a jó útra 🙂 Az első mezed története pedig fantasztikus 🙂
Jah! És az a baj, hogy most a keresztfiam 9 éves, de őt sajnos nem lehetne megríkatni egy Fradi mezzel. Nem is érdekli a foci. MP4 lejátszó, mobiltelefon, PS, PC ezek mennek. Nekem anno elég volt egy darab selyem is az örömhöz. 🙁
Nincs mit. De ha kérhetném, akkor Lackó, nem Laczkó. Nem mintha Buksival lenne bajom, csak mégis, na:):)
Laczkó, nem tré, hanem nagyon emberi és nagyon őszinte. És köszi, hogy megosztottad velünk!
Lalolib!
Annyira tré?:)
Lackó!
Én sem felejtem el amit írtál.
Ezen cikk után nem kell senkinek sem elmagyaráznom, hogy az avatarban szereplő kép kiválasztásakor, miért erre a mezre esett a választás.
És milyen igaz. Tényleg emlékszem az első Fradi mezemre. Még 10 éves se voltam, amikor apám, aki sofőr volt. (Még él, csak már nem sofőr). Megígérte, hogy ha Pesten jár bemegy a shopba, és vesz mezt. Amikor hazajött, láttam az ablakból és rohantam a parkoló felé, ahol az IFA-t “tárolta”. Rajta gyönyörű szép zöld-fehér mezt. A Westes “német-válogatott-mintás” volt az. Vártam, hogy az enyém milyen. Mire ő azt mondta: “Sajnos nem volt gyerek méretben.” Én akkor őrülten szomorú lettem. Mire édesapám sejtelmes félmosollyal húzott elő a szatyorból egy gyerek méretű, zöld-fehér csíkos, selyem mezt. Ezt már nem bírtam ki. Örömkönnyekkel küzködve húztam azonnal magamra. És bár azóta eltelt 15 év, sohasem fogom azt a pillanatot elfelejteni.
Igen. A csíkos mezben benne van egyformán a huszas évek Argentina-verése a 30-as évek KK győzelmei, és 1957. január 27-ének fagyos napja, amikor a rommálőtt Üllői-úton viilamosoztam ki a “Szentélybe”, hogy láthassam a FRADIT ZÖLD-FEHÉRBEN. A futópályán géppisztolyos karhatalmisták álltak körben, figyelve minket. Nem tudom, mennyien voltunk, de sokan. A második félidőben a karhatalmisták is a meccset nézék már, annyira nem volt baj a szurkolókkal. Pedig biztosan nagyon szerettek volna “bizonyítékot találni”. De csak gólok voltak: Vilezsál 2 és Orosz.
Hát Ez a csíkos mez hatalma.
szívmelengető írás,köszönet érte!
Lalolib
Nagyon jó írás ! Köszi , hogy ezt megosztottad velünk , mi is átéreztük amit Te is éreztél együtt dobbant a Fradi szív !
Tibu!
Köszi, egy kicsit Neked is szántam.
Köszönöm ezt az írást, jelenleg ez orvosság volt a lelkemnek!
Lalolib
tökéletesen egyetértek minden szavaddal!