Varga Zoli igazsága

Varga Zoli ismét megszólalt. A születésnapja alkalmából í­rt köszöntőben ezt í­rtam: „de a foci szeretete továbbra is arra készteti, hogy elmondja a véleményét.” Nem gondoltam, hogy az újabb „vargazolis” kritika nem is várat olyan sokat magára. Sokakban önként felmerül a kérdés: vajon mi vezérli a két infarktuson átesett legendát, hogy ismét kiví­vja mások haragját és véleményével ismét megossza a labdarúgó társadalmat? A válasz az idézet mondatomban rejlik: a foci szeretete és az igazság keresése.

Elolvasva a riportot (természetesen az üllői129 frissességének a jóvoltából), azt el kell ismerni, vannak részek, melyekkel nagyon mély sebeket ejtett. Szerkesztőségünk már eddig is megpróbált néhányszor az igazság nyomába szegődni, de a kérdéseken, valamint egy idealizált világképen túl nem nagyon jutott, mert igenis vannak olyan válaszok, melyeket csak olyanok adhatnak meg hitelesen, akiknek olyan múltja van, mely fel is jogosí­tja őket erre.

Mivel nem szeretnék egyoldalú, „vargazoli-fan” szemüveggel olvasni az interjút, néhány megjegyzésem lenne a nyilatkozattal kapcsolatban, mely biztos kiveri a biztosí­tékot az érintettek körében.

„Ha az Önök lapját vagy bármely más újságot olvasom, talán magam is álomvilágba kerülök. Mert mást sem csinálnak, mint rózsaszí­nre festik a valóságot, És ami még ennél is rosszabb, hülyí­tik, becsapják a szurkolókat..”

Zoli mondatait a médiáról nehéz megkérdőjelezni, de azt neki is tudnia kell, az bizony mindig is í­gy működött. Amikor még aktí­van játszott, akkor a pártközpontból, az illetékes elvtárs mondta meg, mit és hogyan lehet megí­rni, de abban már nincs különbség, hogy a média akkor is, és most is érdekek mentén tájékoztat. Most az eladott példányszám, a reklámok, a kattintások számí­tanak és ezzel manapság már mindenki tisztában is van. Ebből következik, hogy a szurkolók jelentős részét már nem lehet hülyí­teni és becsapni, de a szurkolónak van szí­ve, van hazája, van kedvenc csapata és játékosa, melyek néha elmozdí­tják a valóságtól. De ez nem baj, mert ha mindent az agyunk vezérelne, már teljesen üres lelátók előtt játszanák a labdarúgást, és Magyarországon is már csak háromszázhatvanan élnének (kb. ennyi a Parlamenti képviselők száma).

„Tudja, hány válogatott játszott tartalékosan? Hogy a németek és az olaszok egyszerűen nem engedték el legjobbjaikat? Ha minden rivális komplett csapattal indul, mi legjobb esetben is ötödikek vagy nyolcadikok leszünk.”

A legnagyobb vitát valószí­nűleg az U20-as válogatottról alkotott véleménye fogja kiváltani, hiszen ezt nagyon könnyű érzelmi sí­kra terelni, ahol már hamar megbicsaklik az ember. De vajon mit is mondott Zoli? Egyrészt a makacs tényeket. Igenis, azt el kell fogadni, hogy az ellenfelek nem a legjobb összeállí­tásban léptek pályára. Nekem az olaszok elleni mérkőzésen tűnt fel (őszintén addig nem figyeltem erre), hogy az ellenfél játékosai mind a harmad és negyed osztályban játszanak. Ami számukra természetes. A VB alatt folytak a nemzeti bajnokságok, az európai kupaküzdelmek. Arrafelé, ahol komolyabb szinten űzik ezt a mesterséget, ott egy 19-20 éves játékos már érett labdarúgó, aki elit csapatban játszik, aki már BL selejtezőket dönt el, és aki már a nagyválogattottal készül. Nálunk, a mi játékosaink ebben a korban még csak tehetségesnek számí­tanak. Az persze már más kérdés, hogy aki ebben a korban csak tehetséges, az valószí­nűleg az is marad.

„Ami pedig a játékosokat illeti, úgy í­rnak Komanról és Némethről, mint valami világsztárról. Ugyan már! Nem mondom ügyes fiúk, de Koman egy olasz kiscsapatnál sem képes állandósí­tani a helyét- Némethből pedig sosem lesz a Liverpool focistája, vagy nemzetközileg kiemelkedő játékos. Álomvilágban élünk és erről az újságí­rók tehetnek leginkább. Nem hiszem, hogy az U-20-as korosztály komoly sikereket érne majd el felnőttként.”

Ha az előbb azt í­rtam, hogy vihart fog kavarni, akkor ezek a mondatok már tornádót fognak előidézni. Mert ami eddig többes számban hangzott el, most már nevesí­tve is lett, ráadásul a magyar foci két titánjáról mondja el a véleményét. Bár van igazságtartalma, de mivel tényleg két olyan fiatal játékosról van szó, akikben legalább benne van az esély, hogy nemzetközileg ismert játékosok legyenek, talán a makacs tények mellett ezt is meg lehetett volna emlí­teni. Ráadásul a leendő jövőképet előre lerombolni sem szerencsés. Nem értékelném túl én sem az U20-as válogatottat, de ahogy szerkesztőtársam megfogalmazta: hit nélkül nem lehet szurkolónak lenni, ezért a szí­vem mélyén én is bí­zom abban, hogy egyszer fel fog nőni egy olyan nemzedék, mely ismét magasra fogja emelni a magyar foci ázsióját.

Ami a nyilatkozat további részét illeti, azok olyan megállapí­tások melyekkel már nehéz vitába szállni, mert a válogatott teljesí­tménye megadta rá a válaszokat. Gera soha nem lesz „jobbhátvéd”, Juhász értékes játékos, Husztit meg tényleg csak a pénz érdekelte, de ezt már akkor is tudtuk, mikor elszerződött a világ végére.

„Minek hülyí­tsük egymást?”

Kérdezi önmagától, a labdarúgást szerető közönségtől. És igaza van. Elnézést, hogy ismét egy régebbi í­rásommal példálódzom, de addig, amí­g a középkori velencei szenátorokhoz hasonlóan nem kezdenek felállni azok, akik az elmúlt húsz évben a gödör széléig sodorták a magyar labdarúgást, nem nagyon lesz előrelépés. Általás, ködösí­tés az igen, de más nem nagyon. Talán azért is fájnak Varga Zoli mondatai, mert eddig nagyon kevesen merték kimondani az általuk vélt igazságot. A lényeg meg ezen van: a fenti kijelentések egy legendás labdarúgó észrevételei, olyané, aki jelenleg nem függ senkitől, nem kell úgy kanyarí­tania a mondatait, hogy a kenyéradó gazdát a mennybe emelje.

Akik ismerik, azok tudják, mindig kimondta, amit gondol. Ez meg erény akkor is, ha a kimondott szavakkal lehet vitatkozni és lehet ellenük érvelni. Szerb Antal mondta egyszer, csak apró igazságok vannak, melyek azonban soha nem fogják a teljes igazságot megmutatni.

Varga Zoli most elmondta a saját igazságát.

– lalolib –

(A riport teljes tartalma elolvasható a Nemzeti Sport hasábjain, valamint az Üllői129 oldalon)