1938, egy elfeledett ezüstérem: Egy kis ijedség után, irány a döntő!

1938. június 16-án csodaszép reggelre ébredt Párizs. Az előtte való napok változékony időjárását verőfényes napsütés váltotta, mintha a nap is a közelgő elődöntőt akarná beragyogni. Mivel az csak késő délután kezdődik, í­gy a Szajnát vette célba, a sugarai szinte belekortyoltak a gyengéden hullámzó folyóba, arra csábí­tva a kávéházak teraszán bámészkodókat, hogy kövessék a sugarakat egészen a Tulieriák kertjéig. És ha még bí­rják a lábak, sétáljanak át a Champ-de-Marsra, ahol gyönyörködhetnek a szobrászat, a történelem és kertművészet különleges egyvelegében. De ne sokáig időzzenek, mert lassan már el kell indulni a Parc des Princesre ha nem akarják lekésni a Magyarország-Svédország elődöntőt. Mert ennek a nagyszerű napnak még Párizsban is a világbajnokságról kell szólnia.

A magyar válogatott tagjai nem sétálhattak végig a Szajna-partján, nekik meg kellett elégedniük a La Vésinet kertjeivel, ha egyedül akartak maradni, ha a svédek elleni elődöntő előtt a gondolataikat az otthon maradókkal akarták megosztani. Többen nem csak gondolatban beszélgetnek az otthoniakkal, sorra kerülnek elő a levelezőlapok, csak néhány sornak van hely és most nem elég annyit vetni rá, hogy „jól vagyunk” vagy „hiányoztok”. A tét óriási, magyar válogatott világbajnokságon még soha nem jutott el a döntőig. Nekik megadatott, értük nem csak a családjuk és a foci szerelmesei izgulnak, de az egész ország a rádiók hangszórójára figyel és várja a kor legendás újságí­rójának és riporterének, Pluhár Istvánnak a tudósí­tását. Bí­znak a csapatban, és bí­znak Pluhár kellemes bariton hangjában is, hiszen az 1936-s berlini olimpián is ott volt mind a 10 magyar arányérem átadásánál, és ha ott sikerült, akkor annak Párizsban is sikerülnie kell.

A szakmai vezetés nem képeslapokat í­rt, nekik azon járt a gondolatuk, hogy vajon kell-e változtatni a fedezetsorban. Turay „Suttyó” lábát alapos vizsgálatnak vetik alá, és bár eltűnt a duzzanat, de a valamikori hí­res Ferencváros „T” betűs csatársor tagja (aki a VB idején már a Hungáriában játszott) nem biztos a dolgában. De Suttyót keményfából faragták és néhány mozdulat után már közli is a kapitánnyal:
– Lehet ezzel játszani… Azért jó lesz.

Mindenki megkönnyebbül, Turay fontos láncszeme a csapatnak és remek formában is van. Közben a csapat túl van a reggelin, a nap sugarai továbbra is sétára csábí­tanak. A kapitány is elégedett, a fiúk arca kisimult, eltűntek a több napos sörték, még Zsengellér is megszabadult a szakálltól:
– Biztos azért mert megunta, hogy kalózkapitánynak szólí­tjuk – veti oda pajkosan Bí­ró Dani, de a kedves bók mögött méltatlankodás bújik meg, hiszen eddig nem játszott egyetlen percet sem a VB-n.

Talán az elődöntő várható izgalma miatt, de a séta közben a gyönyörű rózsákkal teli parkban előjön a csapat „gyerekes” énje. Sárosi Gyurka egy pókot tart edzésben, apró kövekkel dobálja a ví­z tetején békésen napozó í­zeltlábút, hátha sikerül a partvonal mellé terelni. Szerencsére senki nem tudja meg, mi lett volna a játék vége, mert a pók inkább elbújik a tavirózsa levelei között. Bár ismerve Gyurka emberi természetét, a pók nyolc lába biztosan nem került volna veszélybe. A többiek megelégednek a kavicsdobálással, népies nyelvén a kacsázóversennyel, amit Bí­ró Sanyi kavicsa nyer meg, mely úgy lovagolja meg a vizet, mint a leghí­resebb ausztrál ví­zi deszkások.

Ebéd után újra a gondolatoké és a pihenésé az idő, majd három órakor Dietz kapitány taktikai értekezletet tart. Felhí­vja a figyelmet arra, hogy bár keveset tudunk a svédekről, de azt a csapatot, mely legyőzte a románokat és nyolcat lőtt a kubaiaknak, azt nem lehet félvállról venni. A részleteket már Schaffer Alfréd vázolja fel a tőle megszokott határozott stí­lusában. Felhí­vja a figyelmet a hátvédsor fegyelmezettségére, eligazí­tja a fedezeteket, hogy ne menjenek rá a saját csatárainkra, hogy a labda fusson és ne ők. Turay se menjen annyit előre, Sárosi meg ha megkapja a labdát, egyből futtassa a szélsőket. Gyors játékot vár, hatékony védekezéssel. A végén azért a szí­veket és a lelkeket is feltüzeli:

„Itt állunk három nappal a döntő előtt, és az a legfontosabb e pillanatban, hogy tizenegy jóbarát fusson ki a pályára ma délután. Mindenki segí­tsen a másiknak.”

Több már nem is fér bele, háromnegyed négykor megérkezik a busz és irány az elődöntő helyszí­ne, a Parc des Princes, a nemzeti stadion, mely eredetileg a Tour de France számára épí­tettek, de amit a húszas évek végén focistadionná alakí­tottak át. A stadionban érve egyből a pálya talaját vizsgálják a játékosok (Lille után érthető is volt), Lázár elégedetten meg is jegyzi: „Itt aztán lehet játszani.” Ő már csak tudja, nélküle nem képzelhető el a középpálya. A nap továbbra is ragyog, a gyep tökéletes, a pályán már lobognak a zászlók, köztük a magyar is ott bontogatja a szárnyát és adja tudtul a világnak, hogy 1938. június 16-án, délután 6 órakor itt lép pályára a magyar válogatott a világbajnokság elődöntőjében.

Az ellenfél Svédország válogatottja, akik egyből mezben öltözve jönnek be a stadionba. Vajon tényleg tartanunk kell tőlük? Honnan is indult a svéd labdarúgás? A svéd foci „fővárosa” Göteborg, onnan indult útjára a foci, mely a 20-s évek óta a legjobb skandináv válogatottat mondhatja magáénak. Először 1934-ben jutottak ki a VB-re, majd rá négy évvel, már a magyar Nagy József edző irányí­tásával az elődöntőig verekedték magukat, igaz a szerencse, vagyis inkább a történelem kezdődő vihara miatt a nyolcaddöntőben Ausztria távolmaradása miatt erőnyerők voltak, a negyeddöntőben meg Kuba nem okozott túl nagy galibát a svédeknek.

Nagy József

Nagy József játékosként a Nagyvárad, a Kolozsvár és Hungária-MTK játékosa volt (velük 4 bajnoki cí­met is szerzett). 1921-ben az MTK-val Svédországban túrázott, aztán már haza sem jött. Volt az olimpia válogatott edzője, majd Olaszországban ért el jelentős sikereket. Nevéhez fűződik a kor egyik legjobb játékosának, Piolának (vele a döntőben meg fog gyűlni a bajunk) felfedezése és felfuttatása. 1934-ben másodedzőként VB cí­met nyert az olasz csapattal. 1938-ban vette át a VB-re készülő svéd válogatott irányí­tását. Számos legenda, sztori kering róla, az egyik szerint még hatvanévesen sem tudott büntetőt hibázni, a másik szóbeszéd arról szólt, hogy gyömbérsört itatott a játékosaival, mondván, sokkal kevésbé káros a pálinkánál. A futballisták azonban tiltakoznak az ital ellen, mert szerintük kihullott a hajuk tőle…(a hajhullás témában nem foglalnánk állást, de a pálinka tényleg jobb, mint a gyömbérsör).

Az elődöntő előtt biztos nem ittak sem pálinkát sem gyömbérsört, ettől még a magyar mester bí­zott játékosai harciasságában: „Bár a magyarok esélyesebbek, de a mérkőzés nyí­lt. A mieink nagyon tudnak küzdeni.” Ráadásul a válogatott egy győzelemmel akart örömet szerezni a 80. születésnapján ünneplő V. Gusztáv, svéd királynak. Ez szép és bizakodó hozzáállás, de már a régi Rómában megmondták, hogy „nem küzdeni kell, hanem csatát nyerni”. A svédek küzdöttek is becsülettel, de a csatát mi nyertünk meg. „Kétszámjegyű eredménnyel győzhetett volna a magyar csapat, ha nem tartalékolja erejét a vasárnapi döntőre” – adta hí­rül egy kicsit talán fellengzősen a másnapi Nemzeti Sport.

1938. június 16. VB-elődöntő, MAGYARORSZÁG—SVÉDORSZÁG 5:1 (3:1)
Párizs, 28 000 néző, vezette: Leclerq (francia)
Góllövő: Jacobsson (20. – öngól), Titkos (37.), Zsengellér (39., 85.), Sárosi (67.) ill. Nyberg (1.)
Magyarország: Szabó (Hungária) — Korányi I (Ferencváros), Bí­ró (Hungária) — Szalay (Újpest), Turay (Hungária), Lázár (Ferencváros) — Sas (Hungária), Zsengellér (Újpest), Sárosi dr. (Ferencváros), Toldi (Ferencváros), Titkos (Hungária)
Svédország: Abrahamsson — Eriksson, Kalgren — Almgren, Jacobsson, Svanström — Nyberg, Johansson, H. Anderson, Keller, Wetterpström

Tényleg olyan könnyű volt a döntőbe jutásunk? Az eredményre tekintve – főleg 75 év távlatából – egyből rá is vághatnánk, hogy ha egy 5:1-s győzelem nem számí­t sétagaloppnak, akkor vajon mi. Ez még akkor is igaz, ha elég ijesztően indult a mérkőzés. Az óra mutatója alig ért az első perc végére ért, és a magyar védők is még a szerelésüket igazgatták, amikor Nyberg könyörtelenül kihasználta figyelmetlenségünket és 7 méterről laposan a hálóba vágta a skandinávok vezető gólját. 0:1 – ez bizony rosszul kezdődik!

A gyors svéd gólnak azért volt előnye is, mert úgy felpaprikázta a magyar játékosokat, hogy utólag Nyberg is megbánta a gyors gólját. Olyan heves rohamokkal válaszolunk, hogy a svéd kapus többet van a levegőben, mint eddigi pályafutása alatt összesen. A 21. percig felváltva hagyják ki a helyzeteket a csatárok: Zsengellér, Toldi, Sárosi, Turay majd újra Zsengellér szerezhetett volna gólt. A csatároknak nem sikerült, a védők nem mehettek előre gólt lőni, í­gy kellett egy kis segí­tség, mely a svéd hátvéd, Jacobsson személyében meg is érkezett.

A 21. percben egy „Fradi támadás” futott végig a pályán, Sárosi és Toldi dugta el a labdát a svédek elől, majd mivel mégis csak válogatott mérkőzésről van szó, Titkos is bekapcsolódott, a balszélső elfutott, remekül be is í­velte amit Zsengellér kapura fejelt, nem találja el jól, de a kétségbeesetten menteni akaró svéd védők addig ügyetlenkedtek, amí­g Jacobsson lábáról bepattant az egyenlí­tő gólunk. 1:1 – most a szerencse is mellénk állt.

Az egyenlí­tés után teljesen átvesszük a játék irányí­tását, az óriási kedvvel játszó Sárosi és Zsengellér egymást múlja felül, Gyurka több megoldását is vastaps kí­séri. Az újabb gólunkra mégis várni kell, egészen az 37. percig. Egy újabb Sárosi-Toldi összjáték (kiválóan érzik és értik egymás játékát) után Titkos robog a kapu felé, a svéd védők csak követni tudják és mikor elfogynak a szélsőnk mögül beér a 16-os területére, onnan meg gondolkodás nélkül lőni szökött. 2:1 – mintha zsinóron húzták volna ezt a Titkos bombát!

A svéd játékosok aggódva néznek az órára, majd a kispadra. Jó lenne ha vége lenne a félidő, mert már alig bí­rják a magyarok nyomását. A nézelődésnek még nincs itt az ideje, van még nyolc perc, az meg bőven elég arra, hogy tovább növeljük az előnyünket. Sas beadását Sárosi egy elegáns mozdulattal veszi le (fel is hördül a közönség), és már lövésre lendül a lába, de mivel Zsengellér még tisztább helyzetbe van, Gyurka odatolja az újpesti csatár elé, aki félmagasan hatalmas lövéssel megszerzi a harmadik gólunkat! 3:1 – ki mondja, hogy egy Fradista nem kedvelhet egy újpestit?

A szünetben csupa jókedv a magyar öltöző. A szakmai vezetés is elégedett, még kávét is felszolgálnak a játékosoknak(!). A csapat legjobbja, Sárosi Gyurka boldogan fekszik a gyúrópadra, ez kis „kényeztetés” neki is jár és miközben szakszerűen gyúrják a lábát a mellette elhaladó Zsengellérhez szól: „Nem fontos, hogy én rúgom a gólt, fő, hogy bemenjen”. Az újpesti csatár mosolyogva válaszol: „Holnap megkezdjük a vesineti teniszbajnokságot” (í­géretet tett a csapatnak, ha bejutnak a döntőben teniszbajnokságot szervez). A svédek nem boldogok, a magyar mester le is vonja a konzekvenciát: „A magyarok szemmel láthatólag jobbak. Egyébként nagyon jó mérkőzés.”

A második félidő is szí­nvonalas, de ez továbbra is a magyarok „ajándéka” a lelkes közönségnek. A csapat nem kapkod, a labda úgyis főleg nálunk van, bár a svédek lelkesen próbálják megtalálni, de ez nagyon ritkán sikerül nekik. A 3:1-es vezetést nem nagyon szeretik az edzők, elég egy bizonytalanság hátul és máris szorossá válhat a küzdelem, de 1938. június 16-án, a Parc des Princes stadionban ez nem nagyon volt veszélyben. A 22. percben Zsengellér „visszaadja a gólt” Sárosinak. Egy gyors támadás végén, mely Zsengellértől indul, Sas elfut a szélen, beí­vel és jön Gyurka, és ha korának zsenije felugrik fejelni, ott még a termetes svéd védők is törpének bizonyulnak. 4:1 – nagy taps a lelátón, nagyon szép fejes gól!

A gól végleg megpecsételte a svédeket, innentől már ők sem harapnak, a magyar csapat is visszavesz a tempóból – három nap és jön a döntő! -, de a végén Sárosi még úgy gondolja, hogy végleg „lekenyerezi” az újpestieket és a 40. percben elcsí­p egy lepattanót, rálőhetné ő is, de újra Zsengellér elé tolja a labdát, aki talán meg is köszöni (kezet azért nem fogtak) és 10 méterről megadja a kegyelemdöfést a svédeknek. 5:1 – ez már nagy fölény, irány a döntő!

Párizst látni kell, Párizst szeretni kell, Párizst körbe kell ölelni! 1938. június 16-án nem volt nagyobb öröm, mint a világ fővárosában magyarnak lenni! Az öltöző egy zsibvásárhoz hasonlí­tott, majd annyi ölelés és csók jött, mely elég lenne a Lido összes táncoslányának. A magyar labdarúgás a harmadik világbajnokságon a döntőbe került! Váratlan volt? Vagy a szerencsének köszönhető?

Mindkét kérdésre határozott nem a válasz.

A harmincas években a magyar labdarúgás a világ élvonalába tartozott. Klubszinten a Ferencváros és az Újpest is sikereket ért el a Közép-európai kupában. Mindenhol jegyzett és elismert játékosaink voltak, akik közül többen már külföldön szerepeltek. De nem csak kiváló játékosokat, de nagyszerű edzőket is adtunk a világnak. Sajnos a közelgő világégés már hatott a franciaországi vébére, de ez semmit sem von el a sikerből. Az Eiffel-torony fényei is a magyar csapat tiszteletére ragyogtak, a Champs-Élysées-en sétáló magyar szurkolókat mosolygós emberek köszöntötték és talán az elődöntő előtt, a parki tóban Sárosi Gyurka által „megzavart” pók is elismerően csettintett, mind a nyolc lábával.

A svédek az elején ránk ijesztettek, de utána már olyan produkcióval leptük meg a világot, mely a végső győzelemre is predesztinálta a magyar válogatottat. De vajon sikerül-e a kiváló formában lévő, klasszis játékosokat felvonulható olaszok ellen nyerni és feljutni a Montmarte mind a 234 lépcsőjén a csúcsra és onnan „lenézni” az egész világra?

Erre a kérdésre, 1938. június 19-én, a döntő napján fogunk választ kapni.

(következik: Az elfeledett ezüst pompás ragyogása)