Ebedli Zoltán, a király

Tegnap reggel elgondolkodva, na jó, bambulva battyogtam a szerkesztőség felé, amelynek épülete szorosan tapad a Corvin-plázához, mondhatni, sziámi ikrek. Csendes még ilyenkor errefelé minden, üresen ásí­tozik a földszinti kávézó is, csupán egy sportosan elegáns, jólfésült úriember kortyolgatta a kávéját kecses üvegkehelyből.

Ebedli Zoltán, a király.

Bizony-bizony. Hosszú-hosszú éveken át volt olvasható a Fradi-pálya mellett í­velődő Üllői úti felüljáró vasszerkezetén: Ebedli Zoli a király! Semmi túlzás nem volt ebben. Aki látta Ebedli Zoltánt futballozni, tudja, miről beszélek. Aki nem látta – bánhatja. Messi-szintü tehetség volt. Ebedli úr ugyanis mindent tudott a labdarúgásból. Afféléből a legtöbbet, amit soha senki nem taní­tott neki. Ösztönös zseni volt, ahogyan a nagy öregek mondták: látott a pályán. Úgy vezette a labdát (amely a legjobb helyen volt nála), hogy nem is nézett rá, szeme ugyanis mindig a lehetséges megoldásokat kereste.

És rendre meg is találta.

Olyan hatvanméteres indí­tásai voltak, hogy a szurkolók megkönnyezték. A szélvészgyors Pusztai Laci elnyargalt a szélen, Zoli pedig úgy nyeste, csűrte, csavarta elé a labdát, hogy azzal sokat már nem kellett bí­belődnie. Észjátékos volt. Ravasz, mint a róka. Igazi csibész, aki az élet iskoláját járta. Kitűnő tanuló volt. Soha meg nem alkudott, nem hajbókolt senkinek. Száz helyett talán ezért lehetett mindössze tizenkétszer válogatott.

Ebedli Zoltán a mai napig büszkén, emelt fővel jár. Közel a hatvanhoz is megsüvegelik úgy, ahogyan egy királyt illik. Csak úgy…

(Buzgó Józsf, Nemzeti Sport, 2013.06.14.)