1968.IX.15. Videoton – Ferencváros 0:3

A 11-es fordulatot hozott Székesfehérvárott

Amikor keresgélni szoktunk a lassan könyvtárnyira duzzadó tárgyi emlékeink között, elsősorban olyan mérkőzések után kutatunk, mely nem csak egy bajnoki beharangozóhoz nyújt „mankót”, hanem egyéb információkkal segí­ti elő a zöld-fehér szurkolókat, hogy minél közelebb kerülhessünk dicsőséges múltunkhoz. Ezek meg a legtöbb esetben csupán apró rezdülések, egy csodaszép gól, egy játékos remeklése, vagy éppenséggel az ellenfélhez kapcsolódó adat mely magában még nem jelentene olyan túl sokat, de együtt már közelebb visznek minket ahhoz, hogy nem csak az újságok hasábjain keresztül, hanem lélekben is vissza tudjunk utazni a múltunkba. A mai választásunk egy olyan mérkőzésre esett, mely számos egyéb információval szí­nesí­ti az 1968. szeptember 15-i, Videoton elleni 3:0-s győzelmünket, és mely jó ajánlólevél is lehet a jelen bajnoki találkozójának beharangozójához.

Novák szerzett vezetést

Kezdjük magával az ellenféllel. Annak ellenére, hogy a jelen kor szurkolóinak nagyon is ismerősen cseng a Videoton név, de székesfehérvári együttes múltja meg sem közelí­ti azokat az együtteseket melyek a Fradival együtt az elmúlt 115 évben megalapozták a magyar labdarúgást. A Videoton 1941-ben alakult (a Fradi addigra már 16 bajnoki cí­met szerzett!) Székesfehérvári Vadásztölténygyár SK néven. 1950-ben újjáalapí­tották a klubot, a Vadásztölténygyár megmaradt, de kor politikai hatásaként a Vasas nevet biggyesztették hozzá, mely egyértelműen a munkásosztály csapatára utalt. Több éves NB II-es szereplés után, 1967-ben megnyerték az NB I/B-nek titulált másodosztályt, í­gy felkerültek az élvonalba. Ebben az évben adták át a csapat pályáját a Sóstói Stadiont. Összesen tizenegy szezont töltöttek el a második vonalban, mire sikerült a feljutás a legjobbak közé. A csapat ezt Székesfehérvári VT Vasas néven érte el, de az első osztályban már, Videoton SC-ként szerepelt, egészen 1990-ig. Onnantól napjainkig szinte lehetetlen felsorolni azokat a neveket melyeken a székesfehérvári együttes szerepelt. Volt Videoton Waltham, majd Parmalat, utána Fehérvár ’96 PFC és 1997-től újra „visszakapta” a Videoton nevet. A csapat legjobb szereplései a múltban Kovács Ferenchez kötődtek. A legendás edzővel először másodikok lettek az 1975/76-os bajnokságban, majd az 1983/84-es bajnokságban elért harmadik helyükkel kiví­vták az UEFA indulás jogát. A sorozatban végül egészen a döntőig jutottak, ahol hazai pályán 3:0-ra kaptak ki a világklasszisokkal tűzdelt Real Madridtól, de a visszavágón óriási szenzációt okozva 1:0-ra nyerni tudtak. A csapat újabb fénykora 2010-től datálódik, azóta kétszer nyertek bajnoki cí­met, háromszor lettek másodikok.

Albert a második gólt lövi

A fenti kis „ellenfélnézőből” már kiderült, hogy a Videoton 1968-ban debütált az NB I-ben, melynek köszönhetően a Ferencváros csapatával is ekkor találkozott először, 1968. szeptember 15-én fogadták a Fradit a székesfehérvári Sóstói Stadionban, mely nem csak erről „nevezetes”, hanem több egyéb apró esemény is kapcsolódik ehhez a mérkőzésről. Ha 1968, akkor egy Fradista számára elsőre a bajnoki cí­münk ugrik be, utána felrémlik minden idők egyik legjobb Fradijának az összeállí­tása, a Leeds elleni VVK döntő és dr. Lakat Károly edzősége. Ha pedig ránézünk az akkori Népsport cí­mlapjára, a mérkőzésen kí­vül egy másik hí­rrel is szembesülhetünk: „A magyar sportolók első napja Mexicóban”. Ilyenkor csapunk a homlokunkra, hiszen ha 1968, akkor olimpia, és ha olimpia, akkor Varga Zoli távozása (az akkor megfogalmazás szerint „disszidálása”). Ezzel az utolsó mozaiklap is felkerült a falra: Varga Zoltán 1968. szeptember 15-én, a Videoton elleni 3:0-ra megnyert mérkőzésen lépett utoljára pályára a Ferencváros szí­neiben! Ez meg különös borzongással töltött el, hiszen bár a távozásával nagyon megosztotta a szurkolókat, de Zoli zsenialitása örökké arany betűkkel kerül bele a Ferencváros labdarúgásának történetébe.

Eddig két olyan apró mozaikdarabkát találtunk melyek emlí­tése kiemeli az 1968-s mérkőzést a statisztika adatok szürkeségéből. Ezzel még nincs vége, mert van még egy érdekes utalás, mely konkrétan nem tartozik a találkozóhoz, de azon a napon jelent meg a Képes Sport hasábjain, amikor a 23. forduló mérkőzéseiről számoltak be. Az előbbiekben már eljátszottunk a „ha 1968” szófordulattal, de akkor még csak a sportot rendeltük hozzá, de ebben az évben olyan eseményeket is történtek mely magát a sportot és a labdarúgást, sőt a Ferencvárost is befolyásolták. Egy hónappal a Videoton elleni mérkőzés előtt, a Varsói Szerződés országai (köztük Magyarország is) szovjet vezetéssel, 200 000 katonával, 5000 harckocsival lerohanták Csehszlovákiát, hogy véget vessenek a prágai tavasz néven emlegetett demokratikus folyamatoknak. Az agressziónak sport vonulata is volt, hiszen a háborús viszonyok miatt a nyugati csapatok nem akartak Csehszlovákiában pályára lépni, ezért az UEFA újrasorsolta a BEK és a KEK küzdelmeit, amit meg a kommunista országok vettek rossz néven. Az akkori MLSZ „politikai diszkriminációnak” minősí­tette a döntést, és nem engedte a Fradinak a BEK-, a Győrnek meg a KEK indulást. Ezzel sokak szerint el is vették a magyar labdarúgás egyik legnagyobb sikerének az esélyét, a Fradi esetleges BEK győzelmét, amiben oly sokan hittek 1968-ban.

Rákosi gólja

Ennyi apró „morzsa” után talán érdemes lenne magával a mérkőzéssel is foglalkozni, mely az első Videoton – Ferencváros bajnoki összecsapás volt és ahol Varga Zoltán utoljára lépett pályára zöld-fehérben. Ráadásul a mezőny egyik legjobbja is volt Páncsics és Szűcs társaságában (mindhárman 8-s osztályzatot kaptak). Maga a találkozó nem hozott meglepetést, az esélyes Fradi simán nyert Novák, Albert és Rákosi góljával. De ha már az előbb apró morzsákat emlí­tettem, akkor még ide tartozik az is, hogy Albert Flórián, a magyar labdarúgás egyetlen aranylabdása (1967) a mérkőzés napján ünnepelte huszonhetedik születésnapját! A csapat győzelemmel, a Császár góllal ünnepelte az évfordulót. Győzni persze „kötelező” is volt, hiszen a bajnokságban nagyon kiélezett küzdelmet ví­vott egymással a Fradi és az Újpesti Dózsa. A székesfehérvári győzelmünk után is csak jobb gólkülönbségünkkel vezettünk az ősi rivális előtt. A bajnokság végén azért mi örülhettünk, egy ponttal előztük meg a lila-fehéreket.

Volt már olyan a muzeális beharangozók sorában, amikor alig találtunk érdekességet egy-egy mérkőzéssel kapcsolatban. Most inkább a „bőség kosara” adta a gondot. Így fordulhatott elő, hogy magáról a mérkőzésről csak néhány mondattal emlékeztünk meg. De hát a múlt csak ilyen. Néha egy szó, egy kép, egy név úgy el tudja ragadni a képzeletünket, hogy mire visszatérünk az utazásból, már el is felejtődik a valódi tartalom.

Pedig az is kedves a szí­vünknek.

– lalolib –