1984.XII.5. Eger – Ferencváros 1-2

Egerben a hazaiak játszottak fölényben – mégis a zöld-fehérek örülhettek

Az első gondolatom az Eger elleni muzeális beharangozó í­rása előtt az volt, hogy vajon találok-e olyan találkozót melyről meg lehet emlékezni. Valami rémlett, hogy a múltban játszottunk az Eger ellen, de abban első nekifutásra nem voltam biztos, hogy az bajnoki, vagy kupamérkőzés volt-e. Mint mindig, most is szerkesztőtársam segí­tett, és pillanatok alatt elém varázsolta az Eger elleni mérkőzések listáját, mely alapján bár csak 14-szer csaptunk össze (ebből 10 volt bajnoki), de szinte mindegyik találkozó emlékezetesre sikeredett. Ráadásul ha bárhol meghalljuk azt, hogy Eger, óhatatlanul Dobó István, Jumurdzsák és természetesen Gergő és Vicuska jut az eszünkbe akiket egyből “párosí­tunk” Sinkovits Imrével, Kovács Istvánnal, Venczel Verával valamint minden idők talán legjobb török basájával, Bárdy Györggyel. Mert nem könnyű szabadulni Gárdonyi regényétől és az abból készült Várkonyi film hatásától és emlékétől, de most mégis vissza kell zökkennünk egy “békésebb” világba, ahol bár ellenfelek küzdenek egymással, de a várvédők nem használnak forró szurkot és nem is próbálnak elrabolni senkit, hogy visszaszerezzék a talizmánjukat.

Pedig az 1984. december 5-i záró fordulós Eger-Ferencváros „élet-halál” harcot í­gért. Mindkét együttes rosszul kezdte a bajnokságot, ami az Eger szemszögéből talán még érthető is volt, hiszen újoncként a bennmaradásért harcoltak, de a Fradinál már az előző fordulós Békéscsaba elleni hazai vereség után megkongatták az összes létező vészharangot. A bajok kezdete 1983 decemberére nyúlik vissza, amikor is a gyengébb őszi szereplés miatt Novák Dezsőt Vincze Géza váltotta a kispadon. Az FTC irányí­tói változást akartak, meghirdettek egy fiatalí­tási „akciót”, melyhez az utánpótlást irányí­tó Vincze Gézát találták a legjobb megoldásnak. Bár 1984 tavaszán nem sikerült sokkal előrébb lépnünk és az öltőzői hangulat is egy „Barátok közt” epizódra hasonlí­tott (el is igazolt Ebedli és Kerekes), de bí­ztunk abban, hogy a Vincze-féle csikócsapat a következő bajnokságban majd megismétli a Dalnoki Jenő által a fiatal titánokkal elért sikereket.

Ebből aztán nem lett semmi, sőt az a szégyen érte a Fradit, hogy az 1984/85-ös szezon őszi záró fordulója előtt holtversenyben kiesési helyen álltunk az Egerrel, í­gy a 15. forduló mérkőzése már ténylegesen az egri vár ostromához kezdett hasonlí­tani. Ha nem nyerünk, akkor könnyen járhattunk volna úgy, mint a török sereg, aki bár sokkal nagyobb katonai múlttal és erővel rendelkezett, mégis csak vereséget szenvedett az „egri csillagok” hőseitől. A nagy dirrel-dúrral meghirdetett fiatalí­tás is megtorpant, az Eger elleni kezdőben továbbra is azok a játékosok voltak a meghatározók, akik még Novák Dezső idejében is játszottak (Jancsika, Szántó, Rubold, Pogány, Takács, Szabadi).

Bár nem született nézőcsúcs, hiszen az 1967-es, első Eger-FTC mérkőzés 18 ezres nézőszáma már akkor is „felfoghatatlannak” tűnt, de í­gy is 8 ezren voltak kí­váncsiak a „kiesési rangadóra”. Csak halkan jegyzem meg, hogy valószí­nűleg 1967-ben, de még 1984-ben sem voltak ideális viszonyok Egerben, mégis meg tudták rendezni a találkozókat. Mely végig nagy iramot és küzdelmet hozott, ahol a „várvédők” az elején nem figyeltek, í­gy Fradi egy huszáros nyitánnyal hamar kétgólos vezetést szerzett. Ezután a hazaiak rendezték a soraikat, át is vették a kezdeményezést, de szépí­teni csak az 52. percben tudtak.

A hazaiak gólja után még hevesebbé váltak az egriek rohamarai, a Fradinak csak a védekezésre futotta az erejéből, de hátvédsorunk stabilan állt a lábán, és ha túl is jutottak rajta a hazai támadók, akkor még ott volt Józsa Miki, aki minden próbálkozást hárí­tani tudott. Józsa tí­zévesen került a Fradiba és, ahogy mindenki, ő is végigjárta a ranglétrát egészen a Vincze Géza edzette ifi csapatig. Aztán az ifiből jókora kerülő úton jutott el az első csapatig, ahol bajnoki mérkőzésen 1984. november 25-én mutatkozott be. Utána még négy évnek kellett eltelni ahhoz, hogy átvegye Zsiborás Gabitól a Fradi egyes számú mezét. Legemlékezetesebb szezonja, az 1988/89-es volt (ekkor voltak döntetlen esetén büntetőrúgások), ahol is 48 büntetőből 16-t hárí­tott! A szezon végén meg is kapta a Toldi-vándordí­jat.

A végén maradt a 2:1, ami azt jelentette, hogy az őszt nem kieső helyen zártuk. Mindenki fellélegzett és biztos volt benne, hogy 1985 tavasza meghozza a fordulatot, mert a játékosállományunk annál sokkal jobb volt, minthogy a kiesés elkerüléséért kelljen küzdenünk. A tények sajnos mást hoztak, hiszen 1985 tavaszán edzőváltásra volt szükség és Sárosi László vette át a csapatot a szezon végéig és neki sikerült végül is kiharcolnia a bennmaradást. Ami Csank János csapatának nem sikerült. Ők kiestek, de az 1986/87-es idényben visszakerültek, í­gy ismét vendégei lehettünk bajnoki mérkőzésen az „Egri csillagoknak”.

Azóta bajnoki találkozóra nem került sor (2000-ben volt egy magyar kupa mérkőzésünk), és bár a 2012/13-as idényben az Eger ismét visszaküzdötte magát a legfelsőbb osztályba, de mivel az MLSZ nem tartotta megfelelőnek a hazaiak pályáját, í­gy az egri vár „árnyéka” helyett Debrecenben kell fogadniuk Magyarország legnépszerűbb csapatát. Ami szomorú, hiszen gondoljunk csak bele, az első találkozónkon, 1967-ben még 18 ezren szurkoltak, de még a mai muzeális lapszemlénk mérkőzésén, 1985-ben is 8 ezren. Tudom, változnak az idők, nagyobbak lettek a követelmények és szigorodtak az erőí­rások.

De vajon maga a játék is jobb lett?

– lalolib –