A Ferencvárosi Torna Club elnökei: Hargitai Károly

Hargitai Károly

Beszélgetés Hargitai Károllyal, a rendszerváltás időszakának ügyvezető elnökével

5-ös szektor 17. sor 9. szék

Ha megkérdeznénk egy fradistát arról, ki is volt a klub elnöke a rendszerváltás idején, ki vezette át a klubot a – mondjuk í­gy – modern korba, alighanem sokan nem tudnák a választ. Pedig Hargitai Károly ma is olyan gondolatokat fogalmaz meg, amelyekből sokat merí­thetne a klubvezetés. Nemcsak vérbeli fradista, aki mindig a Ferencváros érdekeit tartotta szem előtt. Igazi ember is, aki bölcsességével, humanizmusával, klubhűségével példakép lehet mindannyiunk számára. Érdemes lenne megfogadni tanácsait.

– Otthonról hozta a fradizmust?

– Édesanyám taní­tónő, édesapám eredetileg hajóstiszt volt, később egy textilgyárban dolgozott. Kései gyermek voltam, édesapám 59 éves volt, amikor születtem. Rendszeresen járt a Fradi meccsekre, s öt éves voltam, amikor először engem is kivitt az Üllői útra, valamikor a harmincas évek első felében. Pestlőrincen laktunk, onnan jártunk be villamossal. Pénzünk nem volt, de félidőben már ingyen mehettünk be. Így apám nevelte belém a klub szeretetét. A Kispest pálya földrajzilag közelebb volt ugyan hozzánk, de a Honvéd sosem állt közel a szí­vemhez.

– Akkor már láthatta a hí­res Tóth-Potya féle gárdát…

– Hogyne. És ott voltam azon az 1947-es Üllői úti magyar-osztrákon is, amikor leszakadt a tribün. Maradandó élmény volt az is, amikor második világháború vége felé hallottuk, hogy meccs lesz a Fradi pályán. Ez jelezte: kezd újraindulni az élet.

– Már fiatalon, 1952-ben sportvezető lett. Miért épp ezt a pályát választotta?

– Gyerekkoromtól fogva érdekelt a sport. A gimnáziumban Szesztai István, egykori gerelyvető, a középiskolai sportkör, a KISOK alelnöke volt a testnevelő tanárom. Szentendrén minden évben sporttáborban vettem részt, ahol különféle sportágakat próbálhattunk ki. Én az atlétikában jeleskedtem. Persze a foci is közel állt a szí­vemhez, gyakran rúgtam a bőrt. Az osztályválogatottba is beválasztottak. Egy osztályba jártam Árki Nándival, a sportkórház későbbi igazgatójával, aki a SZAC-ban Deák Bamba csapattársa volt. Mindig kötődtem tehát a sporthoz. 1950-ben Sztálinvárosba, a későbbi Dunaújvárosba kerültem, s az itteni sportkör vezetője lettem.

– S hogyan kötött ki a Fradinál?

– Egyik elődöm, Harót János révén, aki a Ferencváros legsikeresebb elnöke volt. A Budapesti Ifjúsági és Sportbizottság elnökeként ismertem meg. Amikor a Fradi élére került, egyszer csak megkérdezte tőlem, nem lenne-e kedvem a Ferencvárosnál dolgozni. Mondanom sem kell, nem is volt ez kérdés számomra. Sőt, majd összeestem, akkora megtiszteltetésnek éreztem. 1974-et í­rtunk. Sosem felejtem el, amikor először – már elnökhelyettesként – levittek az öltözőbe. Dalnoki Jenő irányí­totta a csapatot. Ott aztán volt fegyelem! Amikor beléptem az öltözőbe, egy szóra mindenki felállt. Szó sem volt nyegleségről. Még ma is borsódzik a hátam, ha visszagondolok a bemutatkozásom pillanataira.

– Mennyi elfoglaltsággal járt az elnökhelyettesi poszt?

– Ez nem volt elfoglaltság. Reggel nyolckor mentünk az Üllői útra, s este nyolckor vagy kilenckor jöttünk el. Igazi pezsgés jellemezte a klubot, amely egészen másként működött, mint manapság. Mindenki, aki ráért, négy óra után bejött az elnöki szobába. Ott leültünk, elbeszélgettünk, ittunk egy kávét. Igazi család voltunk. Gyakran feltűnt Pusztai László, Havasi Mihály. A szó legnemesebb értelmében vett klubként működtünk. Volt a munkának rendszere, menetrendje. Hétfőn reggel a labdarúgó csapat edzője beszámolt az elnöknek és nekem a munkáról, értékelte a meccseket, beszámolt az edzéstervről. Tudni kell, hogy két évig a labdarúgó szakosztály elnöki teendőit is elláttam. Rendszeresen lementünk a meccsek előtt és után az öltözőbe. Még akkor is, ha kikaptunk, sőt akkor talán még nagyobb szükség volt ránk. De eszünk ágában sem volt beleszólni a szakmai munkába. Igaz, időnként nem ártott féken tartani az edzők dühét… Rendszeres megjelenésünkkel azt próbáltuk jelezni, mi is ott vagyunk, ránk is számí­thatnak. Nem tudom felfogni, hogy ez a szokás miért ment ki a divatból. Tudom, más világot élünk. Manapság a pénz a mindenható. Mégis, azt hiszem, az emberi léleknek sokkal jobban kellene érvényesülnie.

– Mennyire szólt bele a politika a klub életébe?

– Beleszólt abba, hogy ki legyen az elnök. Nyilvánvaló, ha nem lettem volna a párt tagja, a klub élére sem kerülhettem volna. Igaz, í­gy sem volt egyértelmű, hogy megválasztanak ügyvezető elnöknek, mert Buda István, az OTSH elnöke nem támogatta a személyemet. Ő egyébként ezt később el is ismerte.

– 1985-ben választották meg ügyvezető elnöknek.

– A klub életében előzőleg sosem volt példa arra, hogy valaki ügyvezető alelnökből váljék ügyvezető elnökké. Büszkeséggel tölt el az is, hogy rajtam kí­vül csak közvetlen elődöm, Losonczi Tibor mehetett nyugdí­jba ügyvezető elnökként.

– Viszont ez az időszak nem volt túl sikeres a fociszakosztály életében.

– Ez sajnos í­gy van, nagy szomorúság volt számomra, hogy elnökségem hat éve alatt nem nyertünk bajnoki cí­met. Azt szoktam mondogatni, nagy bánatom, hogy elnökként nem kerülhettem tablóra.

– De kedvencei nyilván akadtak. Akár alelnökként, akár elnökként volt olyan Fradi focicsapat, amelyik különösen közel állt a szí­véhez?

– A Dalnoki-féle KEK csapat. De igazi Fradinak tartottam, a Nyilasi-Kincses-Bánki féle társaságot. Akik utánuk következtek… őket bizony inkább már inkább zsoldoshadseregnek nevezném, s itt most nem is a külföldiekre gondolok. Akkoriban egyébként más kluboknak jobbak voltak a lehetőségei. A Honvédnál besorozták a játékosokat, illetve könnyen juttatták lakáshoz őket. Katonai gép vitte őket mindenhova. Ez is fontos szempont volt. Nekünk viszont mindenért fizetni kellett.

– A nyolcvanas években azért az utánpótlásnál is egészen más munka folyt…

– Roppant összetettnek nevezném Vincze Géza személyiségét. Nevelőedzőként egészen kiváló munkát végzett, de vezető edzőnek hiba volt kinevezni. Ettől függetlenül az egész utánpótlást ő épí­tette fel, s felügyelte. Tartotta a kapcsolatot a labdarúgó tagozatos iskolákkal. Az utánpótlás széleskörű rendszerként működött. Manapság labdarúgó akadémiának nevezik az utánpótlás nevelés csúcsát. Ennek az alapjai kiválóan működtek a Fradinál, ami később összeomlott. Az egyet nem értés, az irigység miatt. Igazi magyar betegség…

– Elnöki időszaka alatt mekkora volt a klub költségvetése?

– Az 1989-90-es év költségvetése például 36 millió forint volt. Ennek tí­z százalékát a labdarúgó mérkőzések jegybevétele fedezte. A többi szakosztálynak csak jelentéktelen bevételei voltak. Az egyes szakosztályokat az állami vállalatok támogatták. A klub költségvetésének mintegy 10-13 százalékát fedezte az OTSH, a későbbi ÁISH, ezenfelül 15 százalék körüli volt a közvetlen állami támogatás. Az első igazi szponzori szerződést a Pepsivel kötöttük. A másik jelentősebb pedig a Tebimpex-szel kötött egyezség volt.

– Nagy reményekkel kötötték meg ezt a szerződést, ám valahogy ez a vonal elhalt…

– Így van, méghozzá meglehetősen hamar. A Tebimpex tulajdonosa, Temesfői István egyébként később megvette a Globus gyárat.

– És a IX. kerületi önkormányzat mivel támogatta a klubot?

– Lényegében semmivel. Legfeljebb erkölcsi támogatást kaptunk.

– Hogy élte meg a klub a rendszerváltást?

– Természetesen a rendszerváltás rendkí­vül fontos történelmi esemény volt. De az is tény: a magyar sport tragédiáját jelentette, hogy felszámolták az állami támogatást. Ezért haldoklik a magyar sport.

– Már a rendszerváltás idején is látta, hogy ebből baj lehet?

– Igen. A televí­zióban akkoriban elhangzott nyilatkozatom is erről tanúskodott. Éreztem, hogy vergődünk és a magyar sportnak segí­tségre lenne szüksége. Bármilyen furcsa is, amint mondok, a Ferencvárost, mint klubot később Torgyán József mentette meg. Ha ugyanis ő nem pumpált volna pénzt a klubba, az FTC megszűnt volna létezni.

– Sajnos a Fradinál akadnak olyan magukat szurkolónak nevező egyének, akik csak kárt okoznak a klubnak. 1989-ben is volt példa szurkolói rendbontásokra, méghozzá Bécsben, az Admira Wacker-FTC mérkőzés alkalmával. Miért nem sikerül gyógyí­rt találni erre a problémára?

– Attól tartok, nem is törődnek komolyan ezzel a jelenséggel. Igaz, elvileg nekünk is van beléptető rendszerünk, de a működése finoman szólva is hagy kí­vánnivalót maga után. Egy testesebb ember be se fér a kapun.

– 1990. decemberében ment nyugdí­jba. Önszántából?

– Igen. Lakat Karcsi a Fradi újságban í­rt egy cikket „Köszönöm, elég volt” cí­mmel. Teljesen í­gy is éreztem. Felismertem ugyanis, hogy ebben az új helyzetben semmiképpen sem tudnék segí­teni a Fradinak. A kapcsolati rendszerem elmúlt. Újat pedig már nem tudtam volna kialakí­tani. Annyi időt nem adtak volna erre.

– Utána kijárt még a meccsekre?

– Hat évig vettem még bérletet. Az 5-ös szektor 17. sor 9. széke volt az enyém, két éve pedig a Zrt. küld bérletet.

– Dolgozott a nyugdí­jas évek alatt is?

– Egy utazási irodát alapí­tottam, arra gondolván, hogy a kapcsolati tőkémet í­gy hasznosí­thatnám. Ám ez csak addig működött, amí­g elnök voltam, utána már nem. De ez természetes is. Így ebbe a vállalkozásba belebuktam. Nem értettem hozzá. Később aztán egy szállodába mentem portásnak. Divatos szóval élve recepciósnak. Egyszer meg is jelent egy cikk erről: „portás a Lejtő úton” – í­rták. S Franz Beckenbauerral hasonlí­tottak össze, mi lenne, ha a Császár is portásnak menne. De nem lehet ezt összehasonlí­tani. Két teljesen különböző világról van szó.

– Mi a véleménye a mai Ferencvárosról?

– Az a benyomásom, az FTC Zrt.-nél mintha fogalmuk sem lenne arról, hogyan kell egy klubot vezetni. Meggyőződésem azonban, hogy az angol tulajdonos nem rosszhiszemű, hiszen pontosan tudnia kell: a Sheffield Uniteddel sosem játszhat a Bajnokok Ligájában, ez egészen biztos. Már csak azért sem, mert ki tudja, mikor jut fel a csapat a Premier Ligába. De a Fradival igenis eljuthat a BL-be. Ehhez azonban el kellene fogadnia a magyar viszonyokat. Ám egyelőre mintha nem tudná, a valóságban mit is jelent a Fradi neve, milyen közeg veszi körül a klubot.

– Hogyan jöhetne vissza az a szellem, ami régen a klubot jellemezte?

– Sajnos az a szellem már nem valószinű, hogy visszatérhet, mert jelentősen megváltozott a világ,és az idők kerekét nem lehet visszaforgatni. Valamit mégis tenni kell és ehhez többet kellene vállalnia például az FTC Baráti Körének is. Mint a legrégebbi hagyományokkal rendelkező szurkolói szervezet, jogosultabban foghatná össze a különböző szurkolói csoportokat. Talán az is megvalósí­tható lenne, hogy azok a csoportok illetve tagjaik kaphatnának szurkolói kártyát, amelyek egyénileg vagy csoportosan tagjai a Baráti Körnek. Ezt a ZRt-vel egyeztetve akár alapszabályban is meg lehetne határozni

– Utólag mire különösen büszke?

Arra, hogy dolgozhattam a Ferencvárosért!

Valamit azért megemlí­tenék. Amikor a Szí­vkórházba megyek a szokásos felülvizsgálatra, a főorvos úr mindig megjegyzi: Itt jön az a Fradi Elnök aki a klubbért, csak a rendes havi fizetéséért dolgozott.

– R.T. –