dr. Csanádi Árpád

Budapest egyik elővárosának tartott Pesterzsébetről indult. Édesapja sú­lyos baleset következtében korán munka­képtelen lett. Az édesanyja kereste a kenye­ret, a nővér Manci nevelte két öccsét Árpá­dot és Ferit. Igyekezett megfogadni az apai tanácsot, aki sűrűn ismételte:

„Tanuljatok, igyekezzetek, mert csak í­gy tudtok kiválni a többiek közül, í­gy lehet belőletek valaki!” …

S érdekes módon Csanádi Árpád akkor bizonyára öntudatlanul a sportot ta­lálta a legalkalmasabbnak arra, ahol bárki­vel, azonos körülmények között veheti fel a versenyt. A góloknál nem nézik ki lőtte, a gól az eredménynek számí­t, s a tudás a sport területén az emberek igazi, abszolút fokmérője. Így azután a nagy erőfeszí­tések árán a gimnáziumba iratkozott Csanádi fiúk délutánonként az Epreserdőn át — természetesen gyalog — indultak a Fradi utánpótlás hí­res otthonába, a Forinyák ut­cai pályára.

Hamarosan aláí­rta átigazolási lapját az FTC-hez, (szerk: az amatőr gárdában 1939 őszén szerepelt először). Eredetileg már 1944 augusztusában bemutatkozott volna a Ferencváros profi csapatában is, de egy rendhagyó eset meggátolta mindebben …

A Fradi már leutazott Debrecenbe az esedékes bajnoki mérkőzésre. A csapat döbbenetére távirat várta Csanádit: a sportvezetés letiltotta játékát, mivel főiskolás akkor nem szerepelhetett az NB I-ben!

Azután elérkezett a tényleges bemutatkozás ideje. Rövid budafoki kölcsönjáték után (az Ő szí­neikben mutatkozott be az NB I-ben) visszatért az Üllői útra, ahol éppen egy örökrangadón viselhette először az első csapat zöld mezét. (Érdekes, hogy utoljára is az MTK ellen szerepelt …)

Jó fejjátéka volt, nagy munkabí­rással rendelkezett, kitűnő volt a helyezkedési készsége. Erre szüksége is volt, hiszen gyorsasága, fordulókészsége csak átlagosnak számí­tott, í­gy a jó helyezkedés sokszor kisegí­tette. Kedvenc posztjaként a középfedezetet emlegette és főleg azt szerette, ha támadó feladattal bí­zták meg. Az 1947-es Húsvéti tornán, a Rapid ellen mindezt kiélvezhette. Két nagyszerű fejesgóljával a tornagyőzelem egyik fő részese volt. Részese volt az FTC első repülős túrájának, a hí­res mexikói portyának is. Labdarúgó pályafutásának csúcsa az, hogy tagja lehetett a Fradi 1948/49-es hí­res bajnokcsapatának! A 30 mérkőzésből 21-en szerepelt, mindenkor legjobb tudása és Fradi szí­ve szerint.

Az 1949-es örökrangadó előtt a pályán ő köszöntötte a csapat nevében a jubiláló MTK-t. Ekkor már társai Árpádot egyik szószólójuknak, a csapat „tudósemberének” tekintették. 1949 nyarán még ott volt az MTK-t és az Újpestet legyőző Népszava győztes ferencvárosi gárdában. Azután keserves időszak következett: súlyos porc-sérülése leparancsolta a pályáról, 1950 őszéig nem is szerepelhetett hivatalos mérkőzésen. Egyébként 27 évesen már Csanádi Tanár úr, élete egyik kedvenc helyén, a Testnevelési Főiskolán Labdarúgás c. szakkönyvén dolgozott. Az igényes mű minden szakember imakönyvévé vált, amit 15 nyelvre (még Japánra is) fordí­tottak le.

1957-ben más jellegű könyvvel jelentkezett. A cí­me a Fradi-fiúk Ausztráliában! Hogy hogyan került Csanádi Árpád a Fradi-fiúkkal Ausztráliába?

*

1953-től a Kinizsi szaktanácsadójaként dolgozott Sós Károly mellett. Afféle menedzserként a nemzetközi kapcsolatok épí­tése és a játékosszerzés is a feladatai közé tartozott. 1957-től egy évig vezetőedzőként is szolgálta az Üllői útiakat. A Csanádi vezette FTC a 4. helyen végzett az egyidényes tavaszi bajnokságban, majd következett az emlí­tett ausztrál túra, amely ötvenhárom napig tartott (ez a klub történetének leghosszabb portyája) és 17 mérkőzésből állt! A portya létrehozása is Csanádi nevéhez fűződött. A Fradit 1957 őszén a dobogóra vitte, a harmadik helyen adta át a csapatot utódjának. 1961-ben újra szaktanácsadóként tért vissza a klubhoz.

Ő az egyetlen a klub történetében aki ferencvárosi futballistából NOB sportdiplomata lett és akit korai halála után a NOB az Olimpiai Érdemrend ezüst fokozatával tüntettek ki!

A labdarúgás vonzotta a sporthoz, egyik kedvenc tanára dr. Mező Ferenc keltette fel érdeklődését az olimpiai mozgalom iránt. Az 1928-ban Amszterdamban rendezett olimpia szellemi aranyérmese rendkí­vüli hatással volt rá, az ötkarikás játékok, az olimpiai versenyek valósággal szent ügyet jelentettek számára. Munkássága mind szélesebb körre terjedt. Történészként doktorált, az olimpiák történetéből í­rta diplomamunká­ját. Első alkalommal 1948-ban még az olim­piára készülő magyar sport egyik szerény segí­tője volt. De 1952-ben már a magyar küldöttség technikai vezetőjének tisztét lát­ta el, s í­gy tulajdonképpen senkit sem ért váratlanul, hogy — újabb olimpiai közre­működések (Melbourne és Róma) után — 1962-ben a sporthivatal elnökhelyettesévé nevezték ki.

A helyzet valahogy úgy hozta, hogy mindig Csanádi Árpádra várt a legnehezebb, a legfelelősségteljesebb feladat. A nagy csalódás, az 1954-es labdarúgó világbajnoki döntő után például a rádió alkalmi kommentáto­raként higgadtan, őszintén beszélt a kudarc okairól. Később 1966-ban az eddigi legna­gyobb és legjelentősebb magyarországi sportesemény, az Atlétikai Európa-bajnokság alkalmával a szervező bizottság elnöke volt, s a rendezvény sikere nagymértékben emelte a magyar sport, hazánk tekintélyét. Münchenben az izraeli csapat szálláshelye ellen elkövetett terrorakció után a televí­zió kamerái előtt egyenes adásban kellett meg­nyugtatnia az itthon aggódókat, s egyben kiállt az olimpia folytatása mellett.

„Munkálkodásom egyik legnagyobb, legdöbbenetesebb élménye Münchenhez fűződik„ — emlékezett Csanádi Árpád egy beszélgetés alkalmával. — Amikor az izraeli sportolók gyász-szertartása során Avery Brundage elnök a hivatalos kor­mányszervekkel történt előzetes megbeszé­lés nélkül emlékezetes bejelentését tette az olimpiai stadionban: „The Games must go!…” A játékokat folytatni kell!… Ez mindennél jobban tükrözi az olimpia ere­jét, népszerűségét. De arra is utalt, hogy ennek a napjainkban már az egész világot megmozgató, a földkerekség legjobb spor­tolóit békés versengésre szólí­tó versenyek­nek egyre több nehézséggel, a sport ma már hallatlan népszerűségét kihasználni igyek­vők mesterkedéseivel, más mellékkörülmé­nyekkel kell megküzdenie. De a múltban sokat, olykor joggal bí­rált NOB Moszkva előtt is bátor kiállással, elveihez ragaszkod­va hű maradt az olimpiai eszméhez. Az öt­karikás verseny a világ sportjának igazi, csodálatos ünnepe maradt.

Ezt szolgálta tiszta szí­vvel Csanádi Ár­pád, aki egyébként csaknem két évtizeden át tevőlegesen vett részt a nemzetközi sport­mozgalom irányí­tásában. Innsbruckban, a tiroli városban rendezett első téli olimpián, választották a NOB tagjai sorába, majd kétszer, 1975-ben és 1982-ben került be a végrehajtó bizottságba.

— Valaha fiatalabb éveimben úgy tekin­tettem erre a testületre, mint az istenek ta­nácsára — emlékezett egy í­zben ezzel kapcsolatban. Később meggyőződtem róla, hogy itt is csak emberek tárgyalnak, bár az olimpia kérdéséről döntenek. Megtisztelte­tés számomra, hogy a magyar sport képvi­seletében olyan köztiszteletben állt férfiak után, mint az alapí­tók közé tartozó Ke­mény Ferenc, vagy professzorom Mező Feri bácsi volt, dolgozhatom az olimpia jö­vőjéért.

Ebben a munkában nem ismert fáradtsá­got.

A megválasztását követő sajtóértekezle­ten Avery Brundage még a nevét sem tudta kimondani. „Mr. … Magyarországról”. Majd segélykérően fordult kí­sérői felé és nagynehezen ejtette a betűket egymás után: „Kszanadi…” S az ismeretlent alig négy évvel később az olimpia jövőjét formáló testület, a programbizottság vezetésével bí­zta meg.

A következő elnök Lord Killanin, a moszkvai Nagyszí­nházban elhang­zott búcsúbeszédében egyetlen munkatár­sát nevezte meg csupán, köszönetet mond­va: „Árpád Csanádi”-nak… A NOB mai vezetője, Jüan Antonio Samaranch egyik első tevékenységeként Buda Istvánnak, a Magyar Olimpiai Bizottság elnökének meg­értő támogatását igyekezett megnyerni ah­hoz, hogy a magyar sport engedje át az olimpiai mozgalomnak.

Dr. Csanádi Árpád azonban csak tiszteletbeli alapon, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül vállalta el a NOB sportigazgatói feladatkörét, amelyet tulajdonképpen már 1978 óta — Lord Killanin időszakában is — ellátott. Két í­ró­asztala volt. Az egyik Lausanne-ban, éppen az egykori elnök, Avery Brundage dolgozó­szobájában, a másik Budapesten, a Rosenberg házaspár utcában. Mind sűrűbben került két tűz közé, hiszen a közvélemény túlzottnak í­télte az olimpia műsorát, gigantizmussal vádolták az olim­piát. Ugyanakkor viszont a nemzetközi sportszövetségek, esetenként egyes nemzeti olimpiai bizottságok, újult erővel ostromol­ták a program-bizottságot. A műsoron le­vő sportágak szerették volna bőví­teni szá­maikat, ágazataikat, mások pedig mindent elkövettek, hogy saját sportáguk is az olim­piai családba tartozzék. A döntés, valamint az olimpiai játékok teljes technikai előké­szí­tése és ellenőrzése a magyar sportvezető kezében volt. Ahogyan a betegágyához Bu­dapestre látogatott J. A. Samaranch elnök mondotta:

„Csanádi Árpád az olimpiai mozgalom legfontosabb embere”

… mind­ezt a LAOOC (Los Angelesi Olimpiai Játé­kok Szervező Bizottsága) vezetői is alátá­masztották, hiszen Csanádi Árpád teme­tése napján 24 órán át lobogott az olimpiai láng a Los Angeles-i Coliseumban, s a vá­rosi tanács ülésén egy perces néma felállás­sal adóztak a magyar sportvezető emléké­nek.

„Csanádi Árpád segí­tsége nélkül nem végezhettünk volna ilyen eredményes munkát, egyetlen más embertől sem kaptunk ennyi hasznos útmutatást” — mondotta a gyászszertartásra is ellátogatott Charles Cale, a LAOOC egyik elnökhelyettese. Hallatlan munkabí­rásával, mindig, minden esetben rendkí­vül korrekt magatartásával ví­vott ki ilyen tekintélyt, megbecsülést. Az egyes kérdésekben kialakí­tott álláspontját cáfolhatatlan érvekkel, ha kellett angolul, franciául, németül, oroszul bizonyí­totta. Saját álláspontjához becsületesen ragasz­kodott, rendkí­vül sportszerűen tudta megértetni magát mindenkivel. Ha kellett kor­mányfőkkel, sportvezetőkkel, sportolókkal, de még az egyszerű szőlősgazdákkal is.

A „Doktor úr” ahogyan Szigligeten a hegyközségi társulásban szólí­tották, tenyér­nyi kis telkén ugyanis szőlőt művelt. Borának zamatát diplomák sora bizonyí­totta. A szőlőművelés és az utóbbi évtizedben megkedvelt tenisz volt a két igazi passziója. Teniszütője ki tudja hányszor utazta körül a földet, hiszen szerelését mindig, minden­hová magával vitte.

A sportigazgató nemcsak hirdette a sport, a mozgás hasznosságát. Mindemellett fá­radhatatlan volt, s mintha csak érezte volna, hogy sietnie kell. S hogy sietett!… Órarendes naptárába szálkás betűivel jegy­zett fel minden találkozót és soha semmiről sem feledkezett el. Rendkí­vül pontos, mondhatni kí­nosan precí­z ember volt. Környeze­tével, munkatársaival éppoly igényes, mint saját magával szemben. Akkor érezte iga­zán jól magát, ha a nap huszonnégy órájá­ból legalább húszat munkával töltött. S az utóbbi években, amikor tulajdonképpen kettős feladatot látott el, két embernek is becsületére váló munkát végzett, a magyar sportvezetés elnökhelyetteseként és sport­igazgatóként. A „Mi újság?…” kérdé­sünkre többnyire í­gy válaszolt: „Jól va­gyok, mert nagyon jót dolgoztam…”

A munka, az igazi önzetlen ténykedés volt életeleme. A gyógyí­thatatlan betegség talán már korábban kikezdte szervezetét. December 11-i névnapja után már csak gyűszűnyi saját termésű szigligeti borával koccintott: „Valami gyógyszer tönkretehette a gyomromat…” — mondta, s dol­gozott tovább. Levelezését még a betegágyán is intézte. Maradék erejét összeszed­ve küzdött a szervezetén mind jobban elha­talmasodó kór ellen. Halála előtt két héttel, hatvanadik születésnapján magas kitünte­tése alkalmával még arra is volt testi és lel­ki ereje, sportemberi önfegyelme, hogy tréfálkozzon és mosolyogjon.

Dr. Csanádi Árpád igaz sportember volt, olyan ember, aki felkészültségével, ember­ségével messze túllépett határainkon, s elismerést, megbecsülést szerzett hazánknak…

A Nemzetközi sportvilág kegyelete

Miután közel 20 éven keresztül utaztam vele együtt a világban, stadionról stadionra, mindenhová, ahol a nemzetközi sportélet örökérvényűségévei találkoztam, nehezen tudom elhinni, hogy Csanádi Árpád valóban elindult utolsó útjára. Akik közel álltak hozzá, tudják, hogy ő most viccesen gúnyolódna bánatunkon. Mégis, nincsenek oly kedves szavak, amelyekkel megfelelően ki tudnánk fejezni hálánkat e kiugróan magas szintű sportvezetőnek.Ő a legnagyobb könnyedséggel testesí­tette meg a fiatalságot, az atlétikusságot és az odaadást. Egyesí­tette magában egy sportoló erejét, egy történész bölcsességét, és a magyar nép minden „joie de vivre”-jét. Amikor megismerkedtünk, nagyon hamar barátok lettünk. 1964-ben választották meg a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjává, s két évvel később már ő üdvözölhetett engem az olimpiai mozgalom e hatalmas legfelsőbb szervezetében. Ettől az időtől kezdve olimpiáról-olimpiára úgy működtünk együtt, hogy az egyet nem értés legkisebb jele sem mutatkozott közöttünk. Bármihez fogott hozzá, munkája mindig alapos és hatékony volt, s mégis rendkí­vül egyszerűen dolgozott. Azok a tulajdonságok, amelyek által nemzetközi szintű kosárlabdázó és hazájában válogatott labdarúgó vált belőle, képessé tették arra, hogy felismerje a sportolók és az őket körülvevők — edzők, versenybí­rók, sportvezetők, újságí­rók és nézők — igazi igényeit. Irányí­tása alatt a magyar sportszervezők a világ legkiválóbb sportolóinak is a legjobb versenykörülményeket biztosí­tották. Európa- és világbajnokok sora látogat el ebbe az országba, s mind kiváló eredményeket érnek el. Az a légkör, amelyet az ő elnökletével dolgozó szervezőbizottság teremtett Budapesten 1966-ban, az I. Atlétikai Európa-bajnokság alkalmával, még ma, tizenhat évvel később is élénken él emlékezetemben. Nagy kitartással egyik nemzetközi funkciót vállalta el a másik után — mindegyik többet követelt tőle, mint a megelőző, mindegyik nagyobb felelősséget rótt rá hazája sportjának szolgálatában.

Több mint húsz éven keresztül volt nélkülözhetetlen főtitkára a Magyar Olimpiai Bizottságnak, s lankadatlanul törekedett országa sportpolitikájának sikeressé tételére.Valamennyi kollégája a NOB-ban hálás neki állandó jelenlétéért oly sok bizottságban, különösképpen a Programbizottságban, „Csanádi bizottságban”, í­gy is lehetne mondani. Ennek a bizottságnak 15 éven keresztül volt elnöke. Az olimpiai játékok sikere igen kényessé tette funkcióját, s az ő feladata volt, hogy fenntartsa az egyensúlyt egyrészt az olimpián szereplő sportágak és azokon belül az egyes versenyszámok növelésének általános igénye, másrészt pedig a „gigantizmus” elkerülésének szükségessége között, amely utóbbit elég sokan emlegetnek ebben a vonatkozásban. Tevékenysége igen hatékony volt, akár az Orvosi Bizottságban, amelynek kilenc éven keresztül elnöke volt, akár a Végrehajtó Bizottságban, több mint öt évig, vagy egyebek között, az olimpiai szimbólumok védelmére alakult bizottságban, a NOB és a nemzeti olimpiai bizottságok kapcsolatait összehangolni hivatott bizottságban… Az utolsó négy évben, kezdetben mint technikai tanácsadó, majd mint tiszteletbeli sportigazgató, körültekintő gondossággal kidolgozott javaslataival, amelyek ötvözték a diplomáciai érzéket és a technikai tudást, még inkább hozzájárult az olimpiai mozgalom további erősí­téséhez.

Energikusságodért, a közvetlenségedért, a harmónia iránti érzékedért, hiányozni fogsz nekünk, Árpád!

Juan Antonio Samaranch a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke

(A Magyar Olimpiai Bizottság emlékkiadványa, Vad Dezső jegyzete
és a Tempó Fradi Alapí­tvány gyűjteményének felhasználásával)