Közelmúltunk – 1992 ősz: A pozsonyi rémdráma árnyékában

A Riói karneválhoz még nem volt szerencsém, de a Velencei karnevált már átélhettem, de ezek meg sem közelí­tették azt a parádét és hangulatot mely az 1991/92-es bajnoki cí­münket ünnepelte. Az idők folyamán már legendássá váló diósgyőri menet, majd a Szentélyben tartott „népünnepély” olyan felejthetetlen élménnyé vált azok számára, akik átélték, hogy örökre meghatározta a Fradihoz fűződő viszonyunkat. Ettől a naptól kezdve szinte minden új értelmet kapott, ettől a naptól kezdve elég volt Diósgyőr irányába közlekednünk, szinte minden kilométerkőhöz egy 1992. június 20-i (sokak számára akik „eltévedtek” a forgatagban, már június 21-i) élmény társult.

Néhány hónappal később, egy bajnoki mérkőzés előtt mesélte el a következő történetet az egyik szurkoló. A kocsijuk Mezőkövesdnél lerobbant és a javí­tás után már csak nagy késéssel tudtak a karaván után menni. Néhány kilométer után egy zöld-fehér sállal integető stopposra lettek figyelmesek és mivel volt hely még az autóban, és egy Fradista egy másik Fradistát nem hagy az útszélen, természetesen felvették. A meglepetés akkor érte őket, amikor néhány perces beszélgetés után kiderült, hogy a stoppoló nem is Fradi szurkoló volt, csak találta a sálat és úgy gondolta, hogy azzal kezd integetni hamarabb célba ér. A „csel” sikerült.

Az ünneplésre nem maradt túl sok idő. A nyári felkészülés igazán senkit sem hozott lázba és a figyelmeztető jeleket sem vettük észre. Bajnokcsapatként, BL résztvevőként mindössze két új játékos érkezett a csapathoz: Gregor József és Sorin Cigan és a klub körül sem rendeződtek a viszonyok. Befektetőt kerestünk, de nem nagyon találtunk. A bajnoki cí­mnek és a BL szereplésnek köszönhetően szponzorok legalább voltak, bár azok főleg kisebb összegekkel támogatták a Fradit (nem is nagyon maradt hely a mezen és a nadrágon, annyi hirdetés volt rajtuk), de ahhoz elengedő volt, hogy aránylag nyugodtan lehetett készülni az újabb megmérettetésekre, de túl nagy álmok szövögetésére már nagyon kevésnek bizonyult, melyre nagyon hamar rá is kellett döbbennünk.

Gregor, a korábbi kispesti gólkirály

A bajnoki küzdelmek nyitányaként augusztus elején az ősi riválissal csaptunk össze a Szuperkupa döntőjében.

Nyilasi Tibor: — Véleményem szerint 50-50 százalék az esélye a két csapatnak. Jól emlékszem még az UTE elleni őszi és tavaszi mérkőzésekre, amikor is alaposan megszenvedtünk a győzelemért. Akkor sincs nagy baj ha kikap a csapat, hiszen mi a bajnokságra készülünk.

Aránylag simán ki is kaptunk 3:1-re, mely után egy kicsit búslakodunk ugyan, de mivel a mester is megmondta, hogy mi a bajnokságra készülünk, komoly traumát nem okozott a vereség. A bajnoki nyitányt az újonc Csepel otthonában ví­vtuk. A közönség „lendülete” még tartott, hiszen 18 ezer néző előtt került sor a nyitányra, amit végül is Lipcsei és Páling góljaival magabiztosan nyertünk 2:0-ra úgy, hogy sérülés miatt hiányzott Albert, Kuznyecov és Fodor. A következő fordulóban a Békéscsabát fogadtuk és bár nem í­gérkezett könnyű összecsapásnak, de a közel 15 ezer néző biztos győzelmet és szórakoztató játékot várt. A győzelem meglett ugyan, de nem magabiztosan és nem szórakoztatóan, bár a 2:1-re végződő mérkőzés mégis emlékezetes maradt, hiszen Telek Andris megszerezte első bajnoki gólját, mely mellesleg az utolsó is volt egyben (kupamérkőzésen még háromszor talált az ellenfelek kapujába). Tőle persze soha nem a gólokat vártuk, de amit a Békéscsaba ellen lőtt emlékezetes marad, hiszen teljesen váratlanul (sokak szerint nem is a kapura szánta a lövést) ragasztott óriási gólt a békéscsabai kapuba. Annyit még érdemes megjegyezni, hogy a tavaszi menetelés egyik „kulcsfigurája”, Lipcsei Peti ott folytatta ahol abbahagyta: két mérkőzés, két gól.

Mivel a második forduló után már az élen álltunk (akkor biztosak voltunk abban, hogy ez az élet rendje), a Honvéd elleni rangadónak is mi voltunk az esélyesei. Az elmúlt évek „eseménydús” mérkőzései miatt szinte mindenki biztos volt benne, hogy lesz „balhé”. Talán ezért sikerült olyan szerencsétlen időpontban (munkanapon, rekkenő hőségben) megrendezni a mérkőzést. Ennek köszönhetően csak nyolcezren voltak a lelátón és most mindkét tábor eltekintett a szokásos „koreográfiától”. A játékosok másként gondolták, ha már a szurkolók nem balhéztak, akkor ők vették kezükbe az irányí­tást és szabálytalanságok sorozatával adtak munkát az orvosoknak. Az adok-kapok mellett azért focit is láthattunk, zöld-fehér örömmel a végén. Nagy Zsolt góljával nyertünk, ezen a meccsen szerepelt először a kezdőben Szűcs Misi, és bár gólaránnyal lecsúsztunk a második helyre, de a háromból három győzelem jó ajánlólevélnek bizonyult az Újpest elleni Szuperkupa „visszavágóra”. Ráadásul egyre közelebb kerültünk a BL selejtező első mérkőzéséhez.

Cigan tavasszal még az Újpest szí­neiben ejtette ki a Fradit a kupából

A sorozatban elért 14 bajnoki győzelem teljesen elhomályosí­totta a realitásunkat. 1992 augusztusától és a forró nyártól azzal a tudattal búcsúztunk, hogy nincs olyan csapat a világon, mely meg tudja állí­tani a Nyilasi legényeket. Ennek tudatában, szeptember 2.-án szinte zarándokút vezetett a Megyeri úti pályára. Húsz ezer néző, fergeteges hangulat, amit a szokásos kisebb nagyobb utcai „szóváltások” előztek meg, igaz komolyabb incidensek nélkül. Talán a játékosok is elhitték, hogy a bajnoki győzelmi sorozat nem fog megszakadni, hiszen elég tompán kezdtünk a mérkőzést. Az Újpest uralta a játékot, de mivel jól zárt a Telek által vezényelt hátvédsor, í­gy igazán komoly helyzete a liláknak sem volt. Az 59. percben még veszélyesebbé vált a helyzet, amikor is Lipcsei Petit kiállí­totta a bí­ró, pedig Peti „csak” elégtételt akart venni egy dulakodás közepette. A kiállí­tás nem zavarta meg a csapatot és sikerült 0:0-s döntetlennel befejezni a rangadót. Pontot vesztettünk, megszakadt egy több hónapos bajnoki győzelmi sorozat, de biztosak voltunk abban, hogy a következő hazai mérkőzésen kiküszöböljük a csorbát és gólarányt javí­tunk a Pécs ellen.

A gólarányjaví­tás helyett egy nagy pofon lett belőle. Hosszú idő után ez volt az első olyan mérkőzés, amikor már nem számí­tott az addig elért győzelmek mámora. Itt már keserű csalódás érte a Szentélyt teljesen megtöltő szurkolókat, és a legfájóbb volt számomra, hogy hosszú hónapok után először csattant fel az „Ébresztő”! Bár Lipcsei, Fodor, Kunyecov és Nagy Zsolt sem játszott – ami sajnos meg is látszott a középpályás játékon -, de nagyobb odafigyeléssel és akarással biztosan győzhettünk volna. Talán a fejekben már a következő nagy fellépés, a BL selejtező első mérkőzése motoszkált. A vereségre még plusz ború is került, hiszen Vaszil és Gregor is megsérült í­gy nem a legkedvezőbb előjelekkel vártunk a Slovan elleni selejtező mérkőzést.

Ami szeptember 16.-án, Pozsonyban történt az már történelem és sajnálatos módon túl is mutat a labdarúgáson. Olyan történelmi vonulatai voltak, melyek egyrészt a múltra vetődtek vissza, másrészt előre sejthető módon a jelent alázták meg, amit a mai napig nem sikerült a Fradi szurkolók szí­véből és emlékeiből kitörölni. Bár személyesen nem voltam ott, de az egyik kedves barátom végigélte a borzalmakat. Még most is itt cseng a fülemben az egyik mondata: „Tudod soha nem féltem, de mikor visszafelé átléptük a határt és leszálltunk a buszról, akkor megcsókoltam a földet.” Utólag sem tudom eldönteni, hogy mikor kiderült, hogy melyik csapatot sodorta felénk a szerencse, vajon volt-e olyan vezető akinek megfordult a fejében, hogy ezen a mérkőzésen nem a foci fogja játszani a szerepet, hanem a szlovák kommandósok brutalitása. 1992 szeptemberében már küszöbön állt a teljes szlovák függetlenség kikiáltása (ami 1993. január 1-én meg is történt), ráadásul a csehektől való elválás állomásaként szeptember 1-én már elfogadták az alkotmányt is.

Egy ilyen hangulatban, néhány nappal az alkotmány elfogadása után egész Szlovákia egy nagy nemzeti puskaporhoz hasonlí­tott. Ide jöttünk mi buszokkal a történelmi „emlékeinkkel” felvértezve. Már a mérkőzés előtti estén a kommandósok rátörtek egy vendéglőben szórakozó szurkolókra. Az esztelen erőszak a stadionban is folytatódott, amikor is a kommandós osztag a második félidőben rárontott a Fradi szurkolókra és szó szerint agyba-főbe verte őket. Nyilasi Tibor ezekkel a kemény mondatokkal illette az eseményeket:

„Meggyőződésem, hogy előkészí­tett menetrend szerint zajlottak az események. Nem félek kimondani, amikor a barna ruhás, fekete maszkos kommandósok megindultak, a fasizmus jutott eszembe.”

Nyí­l mondatai mindent elmondanak, azokhoz túl sok kommentárt már nem is kell fűzni. Ahogy magához a mérkőzéshez sem. Súlyos, 4:1-es vereséget szenvedtünk. A Slovan eleve jobb erőkből állt, melyhez társult a kommandósok segí­tsége. Volt olyan játékos, aki a elmondta, hogy voltak pillanatok amikor a meccs közben gördültek könnycseppek az arcára. Ahogy szurkolók arcára is. Voltak akik a fájdalomból, voltak akik a szlovák rendészeti szervek megaláztatásától és voltak olyanok akik a vereség miatt könnyeztek. 1992. szeptember 16-án nem csak az dőlt el, hogy a Fradi nem lép tovább a BL-ben, hanem az is, hogy a közös történelmünkből eredő egymásnak feszülés is tovább fog tartani (sajnos ez még napjainkra is jellemző).

A szurkolók a sebeiket ápolták, de a csapat számára nem volt pihenés. Három nappal a pozsonyi dráma után Siófokra látogatottunk. A csapat tartását az bizonyí­tja legjobban, hogy a jó erőkből álló hazai csapatot, közel 10 ezer néző előtt sikerült 2:1-re legyőznünk, ezzel továbbra is tapadtunk a vezető Vácra. A győzelem után az foglalkoztatta a szurkolókat, hogy az előttünk álló egy hétben mennyire sikerült Nyilasi Tibornak összekapnia a csapatot a BL visszavágóra. Talán jó lett volna halasztást kérni (ez akkoriban még nem nagyon volt szokás), hiszen a szombat-szerdai menetrend most túl soknak bizonyult. Nem elsősorban erőnlétileg, hanem idegileg. Ráadásul sokan még bí­ztak abban is, hogy a pozsonyi 1:4 után is van élet, és a budapesti visszavágón kiharcolhassuk a továbbjutást.

A visszavágóra szeptember 30.-án került sor a Szentélyben, de előtte még szombaton (a szokásos szerda-szombati menetrend szerint) még Győrben játszottunk egy 2:2-es döntetlent, mely után csak rosszabb gólkülönbséggel a harmadik helyen álltunk a bajnoki tabellán. A „bosszú napjára” nem csak a játékosok és a szurkolók készültek, de a hatóság is. Olyan biztonsági intézkedések közepette lehetett megközelí­teni a Szentélyt, hogy azt még az amerikai elnök is megirigyelte volna. Mivel mindenkiben még mélyen éltek a pozsonyi rémdráma képei, felvetődött a kérdés: vajon meglehet ezt úszni botrány nélkül? Vajon milyen elégtételt fognak venni a zöld-fehérek a szlovákokon? Vajon a magyar kommandósok is úgy fogják gumibotjaikkal megsorozni a szlovák szurkolókat, mint Pozsonyban az ottaniak a Fradistákat?

1992. szeptember 30.-án félelmetes képet festett az Üllői út és környéke. Vibrált a levegő, tapintható volt a feszültség. Kommandósok voltak szép számmal, 25 ezer Fradista is úgy gondolta, hogy a Szentélyben a helye, de a szlovák szurkolók inkább távol maradtak. Voltak néhányan a részükre hermetikusan lezárt szektorban, de ők is csak a körülöttük tornyosuló védelmi „alakulatot” látták és nem a mérkőzést. Ami végül is 0:0-ás döntetlennel zárult. Bár voltak helyzetek mindkét kapu előtt, végül is nem született gól, mely a Slovan biztos továbbjutását jelentette.

Nyilasi Tibor: Remélem, vége ennek a kreált futballháborúnak. Én lennék a legboldogabb, ha helyreállna a rend, bár azt szeretném hozzátenni, hogy a két klub és a játékosok között nem is volt semmiféle nézeteltérés. Megpróbáltuk ledolgozni a háromgólos hátrányt, jobban is játszottunk, mint a bajnoki mérkőzéseken, de ez a teljesí­tmény a kupában csak egy gólnélküli döntetlenhez volt elegendő. Persze, szép számmal akadtak helyzeteink, ám a szerencsével hadilábon álltunk, ezúttal semmi sem jött be. Gratulálok a Slovan továbbjutásához, a 180 perc alapján szerintem megérdemelten nyerték a párharcot. További sikereket kí­vánok a csehszlovák bajnokcsapatnak.

A kieséssel egy álommal kevesebbek lettünk, í­gy nem maradt más, mint az, hogy minden erőnket a bajnokságnak szenteljük. A Slovan meccs után két könnyebb bajnoki mérkőzés következett a Veszprém és a Diósgyőr ellenében. Mindkettőt simán is hoztuk (Veszprémben 3:0-ra, a Diósgyőr ellen 3:1), mely után a 9. forduló tabellájára már jó volt ránéznünk: 1. Ferencváros 9 6 2 1 15:7. Ettől függetlenül a Slovan elleni kudarc okán a szurkolókban megtört valami, amit igazából ennyi év után sem értek. Az addigi telt házas mérkőzések egyszer csak tovatűntek. A Diósgyőr elleni győzelmet már „csak” tí­zezren látták, a Népstadionban megrendezésre kerülő BVSC elleni 1:0-ás győzelmet már csak ötezren, és az MTK elleni örökrangadón (1:0) sem volt még fél ház, pedig a Slovan elleni BL visszavágó után négy bajnoki mérkőzésünket megnyertük és vezettük a tabellát.

A triplázó Lipcsei Knézy Jenő mikrofonja előtt

Visszagondolva, bár ezeken a meccseken nem játszottunk jól és közönségszórakoztatóan, de küzdött és hajtott a Nyilasi legénység és ami a lényeg, sorozatban nyert is és bajnoki cí­mvédőhöz méltóan vezette a bajnokságot. Persze aki az elmúlt húsz évben rendszeresen járt a Szentélybe az tudja jól, hogy hasonlóan a csapat formájához, a szurkolói aktivitás sem volt mindig egyenletes.

Ahhoz, hogy a szurkoló ismét a játékról kezdjen el még „álmodni” is, kellett egy nagyszerű győzelem, és egy nagyszerű egyéni teljesí­tmény. A bajnokság 12. fordulójában a Fáy utcában léptünk pályára és Lipcsei Peti parádés mesterhármasával (az egyik szebb volt mint a másik, de talán a második volt a nyerő, amikor is 18 méterről bombázott a Vasas kapujába) nyertünk 3:0-ra.

A fölényes győzelem és az a tudat, hogy ha a következő rangadón nyerünk a Vác ellen akkor már biztosnak látszott az őszi elsőség. A nagy várakozásnak köszönhetően ismét megteltek a lelátók és bár nem volt teljesen telt ház, de 15 ezren vártuk a remek bajnoki sorozat beteljesedését. Ami sajnos nem jött be, bár ha a helyzetek felét értékesí­tjük, simán nyerünk. A rangadó előtt a sérüléssel bajlódó Fodor Imrét köszöntötték, akit az 1992-es év legjobbja lett az osztályzatok alapján. A kimaradt helyzetek és Fodor „Foci” köszöntésén túl emlí­tést érdemel a meccs kezdetekor lezúduló óriási zápor és az, hogy Cigant a 73. percben kiállí­tották. Vesztettünk 1:0-ra, mely nem csak a győzelmi sorozat végét jelentette, hanem azt is, hogy a Vác, bár csak gólaránnyal, de átvette a vezetést a tabellán.

A hazai vereséget, idegenbeli vereség követte, mely elég emlékezetesre sikeredett. Az első félidőben leiskoláztuk a Videotont, Lipcsei és Balog Gábor góljaival 2:0-ás magabiztos előnnyel vonulhattunk az öltözőbe. A második félidő elején olyan történt, ami elég ritkán fordult elő a Fradi labdarúgásának történetében. Négy perc alatt kaptunk három gólt (Horváth Feri kettőt is lőtt) és bár utána ismét feléledtünk és a kapujukhoz szegeztük a hazaiakat, de vége 3:2-es vereség lett. Az őszi szezonzáró mérkőzésén győztünk ugyan a Nyí­regyháza ellen 1:0-ra (Gregor már a 4. percben eldöntötte a mérkőzést), de mivel a Vác nem hibázott, egy pont hátránnyal a második helyen zártunk a tabellán.

A bajnokik közepette a magyar kupa küzdelmei is zajlottak. A könnyebb ellenfelek után (Százhalombatta, Ajka) a Győr várt a Fradi oda-visszavágós rendszerben. Nehéznek í­gérkezett, de kettős győzelemmel (1:0, 2:0) sima továbbjutás lett a vége. Ezzel a december 6-i visszavágóval be is fejeződött az 1992 őszi szezon.

Amikor elkezdődött az 1992 őszi szezon, még tartott a karneváli hangulat. Ebbe rondí­tott bele a pozsonyi erőszak, mely után sok minden új értelmet kapott. Nem lehetett elintézni azzal, hogy az erőszak magyarázható volt az új állam mámorí­tó hatása alatt randalí­rozó szlovák kommandósok brutalitásával. A politika és a sport már többször „találkozott” egymással. Sokszor a szebbik arcát mutatta és nemzeteket hozott közelebb. Pozsonyban nem ez történt, és még közel húsz év sem volt elég ahhoz, hogy feloldódjon bennünk a feszültség.

– lalolib –

Előző rész: 1992 tavasz – Következő rész: 1993 tavasz