1911.I.8. Svájc – Magyarország 2:0

Svájc győz 2:0 (0:0 ) Magyarország ellen.

A svájci csapat rendkí­vül erős összeállí­tású és a magyar XI-nek minden erejét és ügyességet latba kell vetnie, hogy győzni tudhasson. Azt hisszük, a január 8-iki Zürichi match a magyar csapat legkritikusabb erőpróbáinak egyike lesz.

A svájci c apat ebben az összeállí­tásban fog küzdeni a magyarok eben: Surdez (Biel) — Müller (Winterthur), Wursten (F. C. Chaux de Fonds) — Bark (O. B. Basel), Walter (Y. B. Bern), Ehrbar (St. Gallen) — Weisz (Y. B. Bern), Kiser (Y. B. Bern), Wysz (Etoile Chaux de Fonds), Rubla (Aarau) és Collet (Montriond-Lausanne).

Különösen a három belső csatár kitűnő játékos, de a halfsor is kitűnő.

(Sport-Világ, 1911. január 2.)

1911. január 8., –:–, Zürich, ?, Svájc — Magyarország 2:0 (0:0)
vezette: Dewitte (angol)
nézőszám: 3 000
*Svájc: Surdess (Biel) — Müller (Winterthur), Würsten (F. C. Chaux de Fonds) — Banque (O. B. Basel), Walter (Young Boys Bern), Ehrbar (St. Gallen) — Weisz (Y. B. Bern), Kayer (Y. B. Bern), Wysz (Etoille Chaux de Fonds), Rupky (Aarau), Collet (Montriond Lausanne)
Magyarország: Sipos (MAC) — Révész (MTK), Szendrő (BTC) — Weinber (FTC), Károly (BAK), Kürschner (MTK) — Weisz (FTC), Koródy (FTC), Bí­ró (MTK), Schlosser (FTC), Borbás dr. (FTC)
Gól: Collett (50.), Wyss (55.)
A válogató bizottság összetétele: Kiss Gyula, Löwenrosen Charley, Malaky Mihály, Stobbe Kálmán
Szövetségi kapitány: Minder Frigyes

Svájc győz 2:0 (0:0 ) Magyarország ellen. (M. M.) A pályát hó fedte, melyet lehengereltek. A befagyott hó tele lábnyomokkal, melyektől a labda ide-oda ugrál, emiatt a magyarok guruló adogatásai értéküket vesztik. A svájciak, kik ezt a talajt gyakori trainingjük alatt már megszokták és ismerik, a levegőben dolgoznak; a labdát nem stoppolják, hanem kapásból továbbí­tják, ami nagy előnyt biztosit nekik s játékukat sokkal gyorsabbnak és erőteljesebbeknek is tünteti fel.

A magyarok folyton csúsznak és esnek. Borbás ismert lerohanásai a startba rekednek, nem is volt talán egy veszedelmes beadása sem; Károly folyton potyog, s ebből sok előnyt szerez a svájci támadás. A súlyos Révész képességeit is nagyon lefokozta a sikos talaj, helyében a könnyű Feldmann valószinüleg biztosabban mozgott volna; amiként Koródy is épp ez okból volt a csatársor legfürgébb és leghasznosabb tagja. Schlosserból sok hiányzott, inkább meghűlése s még a párisi matchről, oldalában érzett ütés miatt.

A svájci csapat kitűnő; küzdő-képessége és önfeláldozó játéka feltűnő; de nem szabad feledni, hogy a bennünk keltett jó benyomáshoz előnyös helyzetük is segí­tette őket.

Az I. félidőben hullámzó a játék. A magyar támadás több, de a svájci lendületesebb.

A II. félidő 3. percében gól esik. Sipos fogja a labdát, de a túlbuzgóan védő Révész kirúgja a kezéből egy beszaladó svájci mellére, aki benyomja a kapuba. 2 magyar korner után újra a mi kapunk előtt vannak s a 10. percben a védelem hibáz, a svájci jobbösszekötő lő. Sipos védene, de elcsúszik s bent a második gól! A kifáradt magyar csapat végső erőmegfeszitéssel küzd, de hiába. A játék végig változó marad, de eredményt nem érünk el.

(Sport-Világ, 1911. január 21.)

A svájci és magyar csapatok mérkőzése.

A pálya rövid és hengerelt havas, csinos lyukakkal.

A mérkőzés kezdete lassu volt s némi magyar fölény konstatálható. Ide-oda hullámzik a kép, de lassankint belátom, hogy a reggeli panaszkodások nem voltak hiábavalók: a csapat harmada le van törve s a többi se jókedvű. Hozzájárul a buta pálya, amin nem egyszer küzdeni kell az egyensulylyal.

A Borbás oldala lejt a széle felé, folyvást bukdácsol rajta, de meg a bekkje is kemény legény. A hányszor összecsapnak, mindig a bekknél marad a labda. Főként a Borbás futásán látszott, hogy milyen irgalmatlan komisz a pálya. Az a szép, ideális futás, amit ő szokott bemutatni, valóságos kalimpálássá fajult a havon. Weisz az első félidőben megint félénk, de a második félidőben már ugyancsak belefekszik. Károly csodákat mutat, de annyit bukdácsol a rossz talajon, hogy az már bosszantó. Biró Gyuszi szegény a neki nem való helyen sok szép igyekezetet mutat. Korody pompás. A Révész nehéz súlya legkevésbbé birja ki a talajt. Olyan, mint egy megbénult óriás. Kürshner dolgozik, mint három hős. Ez a szerény gyerek az ő önzetlen játékával akármennyire iparkodik eltűnni, ellapulni, mindenképpen és mindenhol kimagasodik. Azt hiszem, ő szokott bele leghamarabb a mizerábilis talajviszonyokba is. Weinbeer is küzd a nehéz helyzettel, de azért bátran dolgozik. Szendrő pompás.

Az első félidő elmúlik ugyszólva mezőnyjátékkal. Egészséges lövés sehonnan se jő s mi már kezdünk a 0:0-os eredmény lehetőségével foglalkozni.

A második félidőben a svájci csapat energikus támadásba fog. Bár lassú — szinte profiszerü — a játékuk, de a milliméterre pontos passzaik révén meglepetésszerűen teremnek a kapunknál, mindig egy vonalban mind az öt csatár, mert egynek se kell hátra járni kanalazni. A hatodik percben rövid rumli a kapunknál, Sipos és Révész nem értik meg egymást, talán Révész nem is bizik a kapusában, s a csatárba rúgott labdát a szomszédja az üres kapuba vágja.

Fölállás után rövid vergődés ide-oda; egyszerre meglepetésszerű lerohanás Sipos elé és védhetetlen helyezett saroklövés biztosí­tja a svájciaknak a második gólt.

Ez végképp elkeserí­ti a magyar csapatot. Támadást támadás után vezetnek, de egy se jár sikerrel. Sok része van benne a rendesnél jóval kisebbméretü kapuknak is, de hiába: a sok ut, az abnormis pálya, a csatárok egymást meg nem értése, a mérkőzés sorsát megpecsételték. A csapaton a dezoláltság jele mutatkozik, s az isten őrizte, hogy több gólt nem kaptunk.

Azt hiszem, hogy hozzájárult ehhez a hangulathoz az a tudat is, hogy a magyar társaságnak kevés a reménye a győzelemhez. Mintha szuggerálva lett volna a csapatba az, hogy kevés a győzelmi esélye. Nemcsak egymásban, önmagukban sem bí­ztak többé a fiaink, amely lelki állapothoz persze a Sebestyén —Bodnár kérdésen kí­vül a fáradtság is hozzájárult.

A mérkőzés végéről nincs mit mondanom. A svájciak érezték, hogy a magyar csapat nem tud kiegyenlí­teni. Ennek a tudatában ők is alább hagytak az offenzí­vával, de még í­gy is kritikus pillanatok voltak a kapunk előtt nem egyszer. Egyébként a két gól után a magyarok többet és hosszasabban, de erőtlenül támadtak.

A keserű pohár betelt: a kifogástalanul fair és okos angol biró a mérkőzés végét jelezte

(Nemzeti Sport, 1911. január 15.)

A válogatottak utja IV.

Liszt Ferenc és a football; avagy a puszta fiai. (D. E.) Megérkeztünk Zürichbe. Az obligát népes gyülekezet harsány hurrája üdvözölt bennünket. Szinte szerettünk volna már valamelyes variációt, például fehérruhás rózsaszóró szép lányokat. Ugyan jó helyen kereskedtünk volna ez irányban éppen Zürichben.

A fogadtatás ott is példásan volt rendezve; igazi pedáns germán szellem szerint. Nagy programmja volt a fogadó bizottságnak, de persze a pihenők miatt és idő hijján csak egy részét lehetett keresztül vinni. A mi azonban a kommerszeket (magyarul: sörzsurokat) illeti, ott a programm hiánytalanul lett lebonyolí­tva.

A németsvájciak derék népében már sok a nagyratörő germán vonás. Sok bennük a tüchtigség, de kellemesen vegyí­tve valami patriótikus kedélyességgel. Külsőségeikben meglehetősen hajaznak Nagy-Németország szokásaihoz, de a svájci különállásukra igen büszkék. Valószí­nűleg ez megmenti majd őket attól, hogy a germán szellem a nacionalis cél érdekében kihasználja őket.

Nagyon mulatságos volt egy zürichi folyóirat, amelyik a magyar csapat fotográfiáját ezzel a cimmel látta el: „A puszták fiai”. Ugy látszik, csak Liszt Ferenc révin hallottak valamit zenélni rólunk és valószí­nűleg nagyon csodálkoztak a nyájas svájci polgárok hogy a puszták fiainak a nyakából hiányzik a pányva, a kezükből meg a karikás ostor.

Az ősök nyoma. Régóta érzett vágyat elégí­tettem ki Zürichben. Ugy vagyok vele, mint néhai való Zichy Jenő gróf volt a magyarok nyomaival: folyvást kerestem-kutattam a kártyáink őseit. Láttam albumot, ahol a játék-kártyák fokozatos fejlődését vizsgáltam figyelemmel. Csak 150 évre nyúlt vissza. Jártam a prágai „éhségtornyában”, ahol a nyirkos börtönfalra keretbe foglalva oda akasztották érdekes kulturképnek a 200 év előtti uri foglyok magakészitette kártyáját, ahol a zöldet a fal penésze adta, a pirosat meg a saját vérükkel föstötték. Még ez is nagyon hasonlí­tott a magyar kártyához, ami szintén kontaktusban áll néha a börtön penészével, meg a pusztuló magyar vérrel. Most végre eljutottam a kártyáink ős hazájába: Svájcba. Megihlett szemekkel bámultam a kávéházban az odavalósi kártyákat. Hát ilyenekkel játszották el valaha az ükapáim Drégely várát! És veszedelmesen hasonlí­tanak a kártya-nagybácsik ott az idegen őshazában a mieinkhez még ma is. A tök és a makk szine-rajza egészen egy, a zöldnek már csak a formája hajaz rá. De az a biblia 36 levelü, mi a VI-osokat rég elsikkasztottuk belőle.

Football a glecscsereken. A mérkőzés lefolyását két számmal elébb már megí­rtam. Most csak a külső képről akarok beszélni. A vendéglátó házigazdáink autókra pakkoltak bennünket, ugy vittek ki a palyára, vagy talán, amint a cimben megjegyeztem, a glecscserre. Hó, csupa hó mindenfelé, a pálya lehengerelve és tenyérnyi vastag a hótól. Publikum lehetett vagy 5000 főnyi és az nagyon csöndesen viselkedett. Nyoma se volt a párisi türelmetlenségnek vagy a milánói tüzvérüségnek. Az emberek ugy élvezték a mérkőzést, mint valami torna mutatványokat: hűvösen, egykedvűen. A második gólnál volt ugyan némi üdvriadal, egyrészt, mert érezték, hogy az előbbi nem az ő érdemük, hanem a végzet álnoksága, másrészt, mert gyaní­tották, hogy azzal a mérkőzés sorsa eldőlt. De abból a frenetikus tetszésviharból, amit mi idehaza hallatunk, nem kaptunk semmit.

Hasonló volt a viselkedése a közönségnek hazafelé meg a banketten is. Örvendeztek a győzelmüknek, de higgadtan. Isten tudja azért-e, mert belátták az irreális körülményeket vagy hogy olyan a természetük. Azt azonban állithatom, hogy a hozzáértés jobban meg van a svájciaknál, mint a másik két nemzetnél. Megjegyzéseik találóak, kritikájuk alapos és elfogulatlan.

A bankett. Egy nagy terem volt a tor helye. Hosszú fehér asztal patkó alakjában, sűrűn beülve a két nemzet footballistáival. Mi fölszaporodtunk vagy 40-re a svájci magyarokkal, akik persze csupa diákok és javarészt az „Előre” magyar evezős egyesület tagjai. A fehér patkón belül, meg tul rajta vörös abroszos asztalok voltak felállí­tva. Ide telepedtek később a sörzsur hivei, akikkel együtt végül többen voltunk kétszáznál.

Meg kell adni, hogy német kedélyességgel, a svájci hüvösségtől tellő melegséggel és igen sok igyekezettel iparkodtak kedvesek lenni. A bankett ugy füstölt, mint egy kedélyes bécsi vacsora Abelcsékkel. A terem végiben három tagu zenekar cincogott, időről-időre kvartett hangjai szólaltak meg, az operáknál hamisan, de a jódliknál bűvölő szépen. A jódlerozás ugy csattogott, mintegy német szóra fogott fülemile, a kocsma falai kitágultak és odakint termettünk egy-két percre a havasokban, ahol a szabadság és az erkölcs még kultur fogalmak.

Közben kedélyes és komoly. szónoklatok cifrázták egymást. A sörre bort, a borra pezsgőt, a pezsgőre megint sört ivó társaság lassankint neki melegedett és hangos lett. Csak az asztalfőn ült egy méla alak, a berni elnök, aki nem beszélt, nem evett és nem ivott. Időről-időre megnézte az óráját vagy a noteszébe (Bognár Elek barátomnak persze ugy kellene mondani, hogy a moteszébe) üzleti feljegyzéseket tett, vagy osztott és kivont, de egyébként visszavonult a körméig gyászos hangulatába, mint valami várba.

Folyvást lestem, hogy mikor fog eltűnni. De amikor én éjfél után három órakor végre körösztülbirkóztam magamat a Bognár barátom által felállí­tott fogdmegeken és egy bucsu pillantást vetettem a zajgó tömegre, fönt az asztalfőn egy bus alakot láttam noteszére borulva összeadni és sokszorozni. Mondanom sem kell talán, hogy a berni elnök volt.

Nem zárhatom le a bankett számláját a nélkül, hogy az államügyész sporttársra ki ne térjek. Ugyanarra, aki aranyos közvetlenséggel vallotta be, hogy ő tette meg az ujságjukban Magyarországot Ausztria koronatartományává és aki megí­gérte, hogy a különválásunkat Svájcban forszí­rozni fogja. A tizenegyedik számú beszédében, amit már félóráig tartó „silentium” kiabálás tett hallhatóvá, mert a kedélyek későre jártak, azt hangoztatta, hogy az amatőrkérdésben egyek voltunk eddig is és ha élire állí­tjuk, reájuk számithatunk ezentúl is. Az í­gérvényt egy baráti öleléssel számitoltuk le.

Isten veletek vig cimborák … Tovább! A karaván indul hazafelé. Vegyes érzelmekkel, de vig kedélylyel. Károly a látott szép dolgokon felbuzdulva, elhatározza, hogy egy guerilla-football-csapatot fog szervezni, amelylyel bekalandozzák a nyáron egész Európát. A tapasztalatokat földolgozzák az elmék. A jókedvű beszélgetést károsan befolyásolja azonban az osztrák határ közeledése. Az arcok megnyúlnak és elsápadnak, mert itt a vám. Schlózi és Weinbeer potrohos urakká válnak a dobozok mián, amiket eldugnak. És az ijedtség leleményesekké teszi az embereket: a legsajátságosabb helyekre rejtegetik a féltett kincseket a vizsga fináncszemek elől.

Aztán jön a bécsi reggeli, még mindig csupa kedély. Egy kis kuvasz az asztal alatt megőrül, annyifelől és olyan kutyahűen ugatnak neki. Ekkor jönnek az első hazai újságok. Quae mutatio rerum! A lapok haragosan tárgyalják a válogatás hibáit és a néma sorok egyszeriben paprikássá teszik a békés hangulatot. Az addig összekalapált társaság mesegyorsan szétrobbanik és ki-ki pártállása szerint kiabál, szid vagy dicsér. Itt láttam legelőbb szinte viziószerüen megnyilatkozni a sajtó szertelen hatalmát. Mintha nem is az előbbeni társaság lett volna már, hanem sok-sok ellenség összezárva egy kalitkába. Hiába röpültünk végig az áldott magyar rónaságon: a társaságon már kitört a magyar téboly: a civakodás.

És elszomorodva kérdeztem magamtól: vajjon miféle csoda volna képes kigyógyí­tani bennünket ebből a szomorú betegségből?

Hasztalan jött közbe a forró fogadtatás is a pályaudvaron. Itthon vagyunk már és vigan veszekszünk tovább.

(Nemzeti Sport, 1911. január 29.)

A magyar csapat külföldön.

A mérleg. (H.) A nagy körút véget ért, megcsinálhatjuk a mérlegét. Kezdjük tehát az elején.

Mindenekelőtt állapí­tsuk meg, hogy az egész körút ideáját nem a közvélemény dobta felszinre; megszületett az csendben, szinte titokban, talán Friedrich Nándor agyában, talán máséban, azt nem tudjuk, igaz, hogy nem is kutattuk. Mindenesetre szerencsés idea volt, mely a magyar footballsportnak, de különösen a magyar névnek kiszámí­thatatlan erkölcsi hasznot hozott.

Ezt a szép eredményt megrontani még az a hatás sem lehet képes, melyet józanabbul í­télő sportköreinkben és közönségünkben keltett a magyar sportsajtó helytelen és igazán elitélendő magatartása. Ezzel a magatartásával teljesen igazolta azokat, akik már rég hangoztatják, hogy a sportsajtó egészséges fejlődése a sport fejlődésétől messze elmaradt, sőt — bár a sport egészséges véréből táplálkozik — egyre jobban elfajul.

Az idea megszületvén, megindultak a keresztülvitelhez szükséges tárgyalások a külföldiekkel s mikor ez kedvező eredménynyel kecsegtetett, akkor lett nyilvánossá. A szövetség hozzájárult, a közönség őszinte örömmel fogadta, sőt a sajtó is.

Megállapí­tották a körút programmját, amelynél senki se helyezte arra a fősulyt, hogy ez a három mérkőzés a magyarok döntő erőpróbája lesz. Ha ennek tekintették volna, bizonyára visszariadt volna mindenki attól, hogy egyszerre annyi babért akarjon markolni. És ha a mi hangossá lett sajtónk mégis igy fogta volna fel akkor, az, esetben valóban kevésre kell becsülnünk hozzáértését, vagy igen nagyra a mulasztást, mit «szegény Hazánk» felett való őrködésében elkövetett az által, hogy nem sietett odadörögni a szövetség fülébe: milyen kockázatos, sőt lehetetlen vállalkozás ez!

Ezt nem tette a mi sajtónk, egyelőre fontosabb volt neki, hogy kik ne maradjanak ki a csapatból és kí­séretéből.

A közfelfogás az volt, hogy a 10 évet jubiláló szövetség elindul bemutatkozni, barátokat szerezni Európa három kiváló népénél, hogy azok megismerjék és megszeressék a magyart és sportját. Ehhez nem okvetlen a győzelem szükséges, anélkül is elérhető, sőt annál sokkal lényegesebb körülmények szükségesek.

Ez előzte meg a körutat.

A csapat elindult. Az első csapás még itthon érte egy sereg kisérő személyében, kik vagy a maguk pénzén, vagy a szövetségén (kiszorí­tván egy csatárt is) oly ballasztja voltak a csapatnak, melytől az még szükség esetén sem szabadulhatott. Megállapí­tható, hogy úgy a szövetségi kapitány, mint a játékosok hálásak fognak lenni a szövetségnek, ha jövőre megmenti őket a nagy kí­sérettől.

A csapat s az elnökség mind a három helyen elvégezte feladatát becsülettel, úgy ahogy elvárni lehetett. Mindenütt nagyszerű benyomást keltve, hí­veinkké tette mind a három nép sportköreit, kikben nevünk és kiválóságunk emlékét hagyta.

Emellett Páris és Milánó magyar győzelmektől is emlékezetessé lett s ha Zürichben vereség is ért bennünket, az épen nem tragikus; ha maguk a svájciak érzik az ő győzelmükben a ránk nézve kellemetlen körülmények természetes közrejátszását, akkor mi is mérlegelhetjük józanul a vereséget; s épen nem szükséges szegénységi bizonyí­tványt kiállí­tani hozzánemértésünkről az olyan nagyhangú kijelentésekkel, hogy »ime a súlyos vereség, amit megjósoltunk.«

Ámde a mérlegben jelentkezik még egy tétel. A mérkőzésekről olyan tudósitások jelentek meg a külföldi lapokban, melyeket mindnyájan örömmel olvashatunk és olyan tudósitások a magyar lapokban, melyeket a közönségnek meg nem rontott itéletü része a legnagyobb visszatetszéssel utasí­tott vissza.

»Szegény hazám!« — kiálthatnék fel Klein Andor úrral, folytatván — »Ez a te sporthirlapszolgálatod!?«

Nagy napilapok hosszú sportrovattal. Köztük olyan is akadt, amelyik ezt a nagyjelentőségű eseményt kiváló tollal vezércikkre is méltatta. Három-négy hasáb sportrovatban azonban csak 10—15 sornyi tudósitás a matchről, a többi rettenetes jajveszéklés és reklám; úgy hogy a közönség már azt se tudta, hogy a lapok vannak-e azért, hogy a matchről í­rjanak vagy a matcheket rendezték csak azért, hogy a lapok reklámot csaphassanak maguknak.

Tisztelt Szövetség, ezt is rosszul csináltuk. 450 K-t adtunk a Szövetség pénzéből, hogy két ur (sub titulo hirlaptudósitó) végigutazzék a csapattal. És kaptunk az egyiktől szellemes csevegést az útról, amit legalább szí­vesen olvashattunk, de tudósí­tást csak a másiktól kaptunk. A lehető legrövidebb és elég egyéni és elfogult tudósí­tást, amit itthon a szindikátusi hangadók még jobban elláttak az ő saját külön szaftjukkal.

Tanulság: Máskor a 450 koronából küldjön a Szövetség maga sürgönyt, háromszor 150 koronás sürgöny (elgondolni is nagyszerű!) megí­rva elfogulatlanul, nagyobb öröm a magyar sportközönségnek, mint az egész szindikátus minden csatazaja. Egyebekben pedig a Szövetség és a közönség is megelégedéssel gondolhat a nagy körútra, amely uj barátokat, elismerést és dicsőséget szerzett a magyar footballsportnak.

A zürichi vereség oka.

Lapunk tudósí­tója, Malaky Mihály, ki végignézte a három matchet, nyilatkozott a zürichi vereségről. Véleménye talán a legkompetensebb, mert alig van magyar sportember, ki a footballjátéknak oly alapos ismerője és élesszemü kritikusa lehetne, mint ő. Számtalan példa bizonyí­tja — mondja ő — hogy a legjobb csapatok is gyakran szenvednek súlyos vereséget idegen földön. Példák: BTC—WSpC 0:7, FTC—Cricketer 0:2, FTC—DFC 0:3, MAC—München 0:2, UTE—DFC 0:7, BTC—Slavia 0:12. így járt a magyar csapat is Zürichben, mégis a sajtó prófétái rögtön rákenik a vereség ódiumát — a válogatóbizottságra.

Ők — szokás szerint — előre megjósolták. Hisz nem kockáztatnak semmit, mert ha mégis győz a magyar csapat, ott a kifogás : «gyenge volt az ellenfél!» Ha meg igazuk lesz, egymást lökdösve törtetnek előre, hogy «ime megmondtuk!» És fizetnek ilyenkor kamatosan azoknak, akik be nem hódoltak nekik. Bűnbakul állí­tják oda ezeket. így történt most is.

Mentséget nem találnak, de nem is akarnak. A válogatók az okai mindennek. „Hogy merték Károlyt csatárnak tenni?!“ — kérdik, de nem veszik észre, hogy ugyanakkor azt is í­rják, hogy Károly óriási szolgálatot tett a csatársorban és hogy a Károly helyett centerhalfot játszó Kürschner fényes volt. Hát akkor rossz volt az az összeállí­tás? «Miért nem vitték el Domonkost ?» — kiabálják kórusban még Páris után is, amikor pedig le kellett irniok, hogy Sipos felülmúlt mindent. Vagy talán Domonkos még gólt is rúgott volna az ellenfel kapujába? stb. stb.

A vereség okai világosak.

A harmadik és pedig a legerősebb match 7 napon belül. A sok uj benyomástól szellemileg is, de az utazás és kóborgás fáradalmaitól testileg is kifáradt magyarok ellen egy pihent, erős ellenfél annak otthonában. Már ez is elég ok.

Aztán a 98 m.-es rövid pálya, melyen a szí­vós és lelkes svájci védelemtől a mieink megszökni nemcsak azért nem tudtak, mert nem volt elég tér ehhez, de azért sem, mert a sí­kos havon startolni se tudtak. Hisz Károly is egyre bukdácsolt s amig újra lábrakapott, a legveszedelmesebb támadásokat intézhették a svájciak, kiket backjeink se tudtak biztosan fogni, mert ők is csúszkáltak. A csatárok képtelenek voltak lőni, mert egy lábon állva még inkább csúsztak. Tessék csak visszaemlékezni a legutolsó MTK-FTC matchre, az akkori sikos pályán is alig esett 3—4 valamire való lövés.

De nem tudtak a svájciak sem lőni; csak szerencsésebbek voltak, mert az első gól Révész túlbuzgó védéséből folyó öngólnak mondható; a második meg egy zavaros helyzetből született.

És még ily körülmények között is a magyar csapat jobb volt az első félidőben, de végre is le kellett rogynia, a rettenetes tüdőmunkát ki nem bí­rhatta a 7 fokos hidegben.

És az összeállí­tás? A válogatók gondoskodtak csatárról. Arról nem tehetnek, hogy Feketeházy is, meg Krempels is csak az utolsó pillanatban mondtak le, amikor már senki mással nem volt idő tárgyalni. Megengedem, kellett volna több játékost kivinni, de ha nem volt pénz! Ha másnak kellett!

Károlynak nem volt kifogása, hogy csatár legyen. Ez csak Milánóban jutott eszébe. Biró maga kérte a kapitánytól, hogy ő legyen a centercsatár, mivelhogy 1 1/2 évig a MTK-ban is azt játszott. Amit az „Est“ erre vonatkozólag rólam irt, azt alighanem az ujjából szopta, mert Biró itt Pesten is kijelentette, hogy az „Est“ közleménye valótlan.

A svájciak ellen a szövetségi kapitány állí­totta össze a csapatot; ő nem akarta vállalni a felelősséget azért az őrültségért, hogy két halfot is (Weinber és Takács) tegyen Korody és Schlosser közé. Pedig ezt akarták tőle a többi urak. Folytassam? Azt hiszem elég volt.

Mit mond Schlosser a vereségről?

Nem beszélek a fáradtságról. Az természetes volt; én már a negyedik napon inkább haza jöttem volna. Ezen az okon kí­vül a svájci match sorsa abban dőlt el, hogy a mi megszokott guruló passzainknál a labda a hóban fagyott lábnyomokon folyton ide-oda ugrált. Nem lehetett a labdát 2 lépésnyire se vinni biztosan, mindjárt elvesztettük. A svájciak magas passzokkal a levegőben dolgoztak s ez volt nagy előnyük. Úgy érzem, hogy közülünk senki sem volt jó, illetőleg nem volt olyan jó, mint otthon szoktunk lenni. Nemcsak Svájcban, de a másik két matchen sem. Ez különben többeknek is véleménye. Mi csatárok a halfok legnagyobb igyekezete dacára se kaptunk biztos, helyezett passzokat, amit pedig csapatainkban megszoktunk. Támadásunk tömörségén ez sokat rontott.

(Sport-Világ, 1911. január 14.)

A magyar válogatott csapat köszönete. Mindazoknak, akik hazatérésünk alkalmából a pályaudvarra elénk jöttek vagy máshol üdvözöltek, szivünkből jövő köszönetünket küldjük azokért a boldog percekért, melyeknek emlékét életünk legszebb kincse gyanánt örökre szivünkbe zárjuk.

Köszönjük! Köszönjük ezerszer, hogy abból amiben leggazdagabbak voltatok, telketek tiszta öröméből nekünk adtátok oda a nagyobb részt.

Köszönjük! Köszönjük!

Dr. Borbás Gáspár, Biró Gyula, Bródy Sándor, Feldmann Gyula, Károly Jenő, Korody Károly, Kürschner Izidor, Révész Béla, Schlosser Imre, Sipos Ernő, Szendrő Oszkár, Székány Géza, Takács Dániel, Weinber János, Weisz Ferenc, a magyar válogatott csapat tagjai.

(Sport-Világ, 1911. január 21.)

MLSZ. Kivonat az igazgató-tanács 1911. évi január hó 13-án tartott ülésének jegyzőkönyvéből. Minder Frigyes szövetségi kapitányi tisztségéről való lemondását jelenti be. Kijelenti, hogy lemondását nem a külföldi túrával kapcsolatosan ellene intézett hirlapi támadások indí­tották s megemlí­ti, hogy már a szövetségi év első félében bejelentette egy izben lemondását az elnökséggel, melynek elfogadásától akkor még kérelemre elállott, most azonban ahhoz feltétlenül ragaszkodik. A tanács teljes bizalmáról biztosí­tja a szövetségi kapitányt, aki azonban szándéka mellett megmaradván, lemondását a tanács legnagyobb sajnálatára, bár kénytelen volt tudomásul venni. A tanács felkéri Minder Frigyest, hogy a rendes évi közgyűlésig netán még fölmerülő szövetségi kapitány teendőket tisztségen kivül szí­vességből még lássa el, amire Minder Frigyes készségét kijelenti.

(Nemzeti Sport, 1911. január 22.)

MLSZ. Kivonat a igazgató tanács 1911. évi február hó 3-án tartott ülésének jegyzőkönyvéből. Kiss Gyulának a válogató bizottsági tagságáról való lemondása tudomásul vétetett.

(Nemzeti Sport, 1911. február 12.)

*Pesti Napló, 1911. január 10.