1929 – Az olimpiai bajnok otthonában

OLIMPIAI GYŐZŐKKEL SZEMBEN

A zöld-fehérek 2000 kilométeres úttal új országban, Uruguayban kötöttek ki. A párizsi és amszterdami olimpiai bajnokság után Uruguay nevét mindenki ismeri már, aki a sporttal csak kissé is foglalkozik. Dél-Amerikában, Uruguayban és Argentí­nában játszák a világon a legjobb futballt. Ezen a földön kemény dolga lesz a Ferencvárosnak. Olimpiai győztes válogatottal szemben győzelmet nem várhatunk a mi Ferencvárosunktól, sőt még a döntetlent is csak optimizmussal remélhetünk. Sikert azonban mégis érhet el a csapat, mégpedig úgy, hogy ha a maga szép, sokszor tapsra ragadtató játékát itt is folytatja.

(Nemzeti Sport, július 21.)

ÜNNEPÉLYES FOGADTATÁS A MONTEVIDEÓI KIKÖTŐBEN

Látogatás Uruguay Köztársasági Elnökénél

Hajónk, az Avilan tegnap, pénteken délelőtt 11 órakor futott be a montevideói kikötőbe. Nagy közönség, közte másfélezer magyar, élén Ruette Henrik tiszteletbeli magyar konzul (különben holland királyi konzul) fogadott. Utána az itteni magyar sportklub elnöke üdvözölt bennünket, s magyar-ruhás leányka nemzeti szí­neinkből álló csokrot nyújtott át. A fogadtatás végén a magyar dalárda a Himnuszt énekelte el. Szakadatlan ünneplés között vonultunk be Grand Hotel-beli szállásunkra. A lapok hasábos cikkekben foglalkoznak velünk. Megbecsülésünk jeléül ma délután a Grand Hotel dí­sztermében Szigeti elnök az uruguayi sportújságí­rók tiszteletére teát adott, amelyen kimerí­tően informálta az uruguayi sajtót a magyar, illetve a közép-európai futball helyzetéről, a Ferencváros legutóbbi eredményeiről.

A csapat kondí­ciója kielégí­tő. Az első meccsünkön megsérült Takács még mindig nem jött egészen rendbe, s a túrán már aligha játszik. A meccs délután 3 órakor kezdődik, s a kezdőrúgást a köztársasági elnök személyesen fogja megtenni.

(A Ferencváros vezetőinek távirata Montevideóból — július 20-án)

július 21., Montevideo: Ferencváros—Uruguay 3-2

Amí­g a fél háromkor induló autóbusz az utat megtette, a fiúkat figyeltem. Minden szemben bizonyos nyugtalanság vibrál, valami bizonytalanság tükröződik. De a hangulat egyáltalán nem ideges, senki sem ásí­t, szóval a drukknak azokat a biztos jeleit nem látom. Ez jó jel számomra. Amsel új szvettert kapott, mert errefelé nagyon hűvös idők járnak. Különben szokatlanul jó hangulatban van, ami szintén jó előjel.

Megérkeztünk. A csapat a pályára fut, szokásos üdvözlésével mutatkozik be, majd üdvözlések, fényképezés után a közönség ovációja köziben í­gy áll fel:
Amsel — Hungler, Papp — Furmann, Bukovi, Obitz — Rázsó, Takács II, Turay, Toldi, Kohut.

3 óra 11 percet mutat az órám (Budapesten ebben a pillanatban este 9 óra 41 perc van), amikor a bí­ró jelt ad a kezdésre. Fehér nyak- és kézszegélyes kék trikóban, sötétszürke nadrágban az uruguayi csapat kezd. Ám azonnal a mieink lendülnek támadásba. Kissé hullámzik a játék, de a 6. percben Kohut jó labdával fut le, centerez és Rázsó öt méterről védhetetlen gólt lő. Nagy csend, amely a nézőtéren honol, mintha azt mondaná — ezt ugyan nem vártuk, de hát ennyi előnyt adhatunk nektek!

Az iram melegszik, változatos a játék, de érzem, hogy pillanatról pillanatra biztosabban mozgunk a pályán és a mieink a kezdeményezés. A fiúk bátran lendülnek előre és a 13. percben Turay—Takács kombinációja szalad végig a pályán. A védelem tehetetlen vele szemben és befejezésül Takács védhetetlen gólt küld Ballesteros kapujába. A gól után teljesen mienk a mérkőzés. A 39. perc hozza a harmadik gólunkat. Obitz jó labdájával Kohut elszalad, centerez, s a jó érzékkel startolt Takács a hálóba küldi a labdát, 3-0! Nagy fölényünk tovább tart, ami úgy látszik, nem tetszik a bí­rónak, mert a 43. percben lefújja a félidőt.

A szünet szokatlanul soká, huszonöt percig tartott. Hogy mi történt ezalatt a hosszú idő alatt a játékosok pihenésén kí­vül, nem tudom, de bizonyos, hogy újrakezdés után óriási hévvel és félelmetes lendülettel feküdt az ellenfél a játékba. Egyik korner a másik után következett a kapunknál, amelyben Amsel különösen fényesen állta a támadások pergőtüzét. A 12. percben szabadul fel a kapunk, s ettől kezdve nyí­lt játék folyik.

Mindkét kapura szállnak a lövések, itt is, ott is akad korner, de a közönség nincs megelégedve a csapatával, kifütyüli, sőt a bí­rót is fütyülik. Az ellenfél nem tud mihez kezdeni, erősen durva, hogy Takács, Turay, Bukovi sorra elhagyja egy időre a pályát. A 32. percben pedig Turay tí­z percre kerül a pálya mellé, mert kötözni kell. Ettől kezdve ismét nagy uruguayi fölény alakul ki. Ebben a fölényben esik az első gól a 39. percben. Nagy kapu előtti kavarodás támad, a védő Amselt szabálytalanul nyomják el, kézzel fogják le — és a labda a kapuba kerül. A 42. percben visszatérő Turay már csak statisztált a mérkőzésen, melynek utolsó percéig nem változott az eredmény. A 45. perc is lejárt már, de a bí­ró most nem siet, hanem tovább játszatja a csapatokat, í­gy történik, hogy Papp a tizenhatoson kí­vül — legalább egy méternyire volt a vonaltól — vállal visz tovább egy labdát, mire a bí­ró szemérmetlenül tizenegyest í­tél. A tizenegyest csak nyolc méterről rúgják, a vonalon belül három uruguayi játékos is áll a rúgás pillanatában, mikor Scarone a hálóba rúgja a labdát. A bí­rónak hiába mondjuk ezeket a szabálytalanságokat, neki nem számí­t. Végül a 49. percben fújja le a mérkőzést.

A dolog ilyen alakulása nagyon bántott bennünket. A győzelmet kissé megkeserí­tette ez a méltatlan finis és a bí­rótól meg is kérdeztük, miképpen tarthatott négy perccel tovább a második félidő, amikor a határbí­rók is figyelmeztették a játékidő leteltére, azzal védekezett, hogy az első félidőt korábban fújta le, s ezt az időt játszatta a második félidő végén. Erről azonban előzőleg egyetlen szót sem szólt, ezt a körülményt senkinek be nem jelentette. Annál érthetetlenebb volt ez, mert az utolsó negyedóráig egészen elfogadhatóan vezette a játékot. Az itteni lapok megállapí­tása szerint a bí­ró végig jól vezette a mérkőzést, de az utolsó percekben felülkerekedett benne az uruguayi vér. A szép győzelem velünk is felejteti a mérkőzés keserűségét, s a nagy siker általános örömet keltett az itteni magyarok táborában.

(Tóth Potya István levele)

A KÉT OLIMPIÁN DIADALMASKODÓ URUGUAY LEGYŐZETÉSÉHEZ

Amsel tisztáz a montevideoi mérkőzésen.

A Ferencváros a várakozást messze túlszárnyalta eddigi szereplésével. Nem szabad elfelejtenünk, hogy minden olyan mérkőzésen, amelyen reprezentánsainknak idegenben egyenlő rangú ellenféllel kell felvenni a harcot, az ellenfél olyan előnyben van a mérkőzést kí­sérő körülmények következtében, ami legalább két gólnak felel meg. Valóságos hendikepversenyt játszik minden csapatunk, amikor idegenben nagytudású, fejlett játékkultúrájú csapattal kerül szembe és í­gy volt ez vasárnap is, a Ferencváros a kétszeres világbajnokot látta magával szemben. Könnyű elgondolni, hogy a montevideói National pályán az ottani tizenegy sokkal fölényesebb nyugalommal jelenhetett meg a harmincezer néző előtt, mint a messze földről idevándorolt magyar fiúk együttese. Tessék elképzelni a hangulatot, amikor a magyar csapat udvarias megtapsolása után a harmincezer torok kitörő örömmel, harsányan és boldogan rivalg kedvencei felé. A zsibongó pálya fölött repülőgép motorja zúg. Parádés szállongással illeg, billeg a dübörgő nézőtér felett. Az ülésből kihajlik egy kéz és valami tarkaság zuhan a pályára. Kék-fehér-kék uruguayi szí­nekbe csavart labda ugrik fel belőle. A nép őrjöng, a gépet ünnepli, a nemzeti szí­neinek a becsületét bí­zza a csapatra és ezeknek a szí­neknek a mámora extázissá magasztosí­tja a lelkesedésit.

A mieink csak állnak ebben a zajban, zúgásban és valami érthetetlen vágy ágaskodik bennük, jó lenne, de jó lenne megszökni innen. Oly fájdalmas, oly keserűen kegyetlen érzés ez az elhagyatottság. De í­me, ott a kék¬fehér szí­nek mellett még egy lobogó bomlik ki. Piros, igen piros. Azután lassan lecsavarodik a fehér! Micsoda boldogság, micsoda káprázat. Csakugyan a piros-fehér-zöld szí­nek azok. Az otthoniak vágya, szorongása, félelme és buzdí­tása omlik el a magyar trikolor szí­nein, felrémlik minden kedves arc, ami a szí­vekben él az egész úton. Könny kí­vánkozik a szembe… de nem, most nem szabad ellágyulni. Azért a három szí­nért, azért a sok otthoni sóhajért, azért, csak azért is.

Ismét tisztáz a védelem.

Minden ideg feszül, minden szem a labdára mered. Megszólal a sí­p és elindul a labda mögött a gyilkos, viharos, feltarthatatlan magyar roham. Ennek a rohamnak nem lehetett ellenállni. Ez a roham huszonöt percig tartott és ámulatba ejtette Uruguay népét, amint három gólt kergetett be abba a veretlen kapuiba. S ahogy az uruguayi nézősereg nem értette meg ezt a csodát, úgy fojtja a boldogság, az öröm mámorát az itthoniak szí­vébe a kérdés: hogyan történhetett ez? Sokan a könnyebb végét veszik a dolog nak és az uruguayi csapat összeállí­tását várják, vajon a legjobb csapat állott-e ki a Fradi ellen? Pedig ebben kételkedni sem lehet. Nem is fontos, miképpen állí­tották össze az uruguayiak a csapatot, nem fontos, hogy minden posztra eltalálták-e a legjobb megoldást, nem fontos, hogy esetleg valaki gyengébben szerepelt esetleg ezen a mérkőzésen, mint máskor, egy fontos csupán, hogy a magyar csapat legyőzte Uruguay hivatalos válogatottját, amely még otthon sohasem szenvedett vereséget! Ez a győzelem pedig a magyar futball külföldi dicsőséges szereplésének eddigi legkimagaslóbb fegyverténye. A titka egyszerű. A Ferencváros teljes tudatában volt feladatának és ahhoz mérten küzdött. Nem volt hajlandó elfogadni azt a megállapí­tást, amit pedig a csapathoz közelállók is vallottak, hogy a dél-amerikaiak sokkal gyorsabbak és velük szemben a Ferencváros védelme túlságosan lassú. A Ferencváros teljes lendülettel feküdt a játékba és taktikai érettségének gyönyörű példáját adta azzal, hogy a játék elején ellenállhatatlan ostromot kezdett. S mikorra az uruguayi csapat ezt a taktikát, ezt a fergeteges rohamozási ellensúlyozni tudta, akkor már a mérkőzés elveszett. Csak az erőszakosság, csak az elkeseredettségből fakadt inkorrektség és a bí­ró sportszerűtlensége tudta a vereség súlyát kissebí­teni. Ez azonban mit sem von le a Ferencváros sikeréből, ami a magyar futballnak is világraszóló dicsősége. Bármilyen lesz is a folytatása ennek a túrának, bizonyos, hogy az eddigi sikerek, elsősorban pedig a vasárnapi győzelem a Ferencváros útját a magyar futball diadalmas hódí­tásává teszi!

(Nemzeti Sport, július 24.)

július 25. Montevideo: Ferencváros—Montevideo válogatott 4-1

Takács II. a montevideoi strandon.

Ez egy hétközi alkalmi mérkőzés volt, a nagy visszavágóra való felkészülést szolgálta. Idehaza csak augusztusban értesültek erről a találkozóról, mert egyetlen túrajelentés sem emlí­tette. (ekkor még a gólszerzők neve is ismeretlen maradt …)

Az összeállí­tás ez volt: Amsel — Hungler, Papp — Furmann, Bukovi, Lyka — Rázsó, Takács, Turay, Szedlacsik, Kohut.
A mérkőzésről az Argentí­nában megjelenő Magyar Szó ezt í­rta: Az európai magyar bajnokcsapat csütörtökön kombinált tizeneggyel mérkőzött Uruguayban, köztük hét olyan játékos, aki részt vett az olimpián. Az érdekfeszí­tő játékot ezrekre menő sportkedvelő közönség nézte végig. A lelkesedés úgy a magyar, mint az uruguayi körökben nem ismert határt. A magyarok kitűnő technikája ismét győzelemre segí­tette Budapest legjobb tizenegyét és szinte érthetetlen, mi okozhatta a brazí­liai vereségeket. Az eredmény 4-1 volt a Ferencváros javára. Ezen újabb győzelem következtében az argentí­nai sportkörök már sokkal nagyobb érdeklődést tanúsí­tanak a magyar csapat iránt, amely ma, vasárnap tartja revánsmérkőzését az uruguayi válogatottal, mire még ma este elhagyják Montevideót, hogy átkelve a Rio vizén, Argentí­nában kezdjék meg vendégszereplésüket.

(Magyar Szó – Argentí­na)

MA MÁSODSZOR ALL KI A FERENCVÁROS URUGUAY VÁLOGATOTTJA ELLEN

Két világbajnokság mámora, Dél-Amerika futballhegemóniájának éveken át való birtoklása éppen elegendő ahhoz, hogy Uruguay minden honfia büszkeséggel és megelégedettséggel nézzen futballistáira. S ebből a büszkeségből teljes joggal fakadhatott az az önérzet, amely elhitte, hogy Uruguay fiaira nem áll a futballszabály, mely nem ismer legyőzhetetlenséget, nem ismer földöntúli tudást, erőt és lebí­rhatatlanságot A Ferencváros győzelmét éppen ezért nem is várta senki Uruguayban. A Ferencváros túlságosan messziről érkezett Montevideóba ahhoz, hogy erejéről, tudásáról, játékának nagy értékeiről világos képet alkothasson bárki is, aki elsősorban az ottani eseményeken keresztül ismeri a futballvilág nagy ütközeteit.

A Ferencváros az első, mely mást mutatott Montevideóban, mint amit vártak. A Ferencváros az első, amely a futballnak olyan formáját vitte a National pályára, amely nemcsak a versenyt vette fel Uruguay futballjával, de határozottan és teljes egészében föléje is tudott kerekedni. Nem nehéz elképzelni, hogy a harmincezer főnyi nézősereg szí­vébe valami új érzés költözött ezen a mérkőzésen. Valami eddig sohasem ismert fájdalom, valami kimondhatatlan keserűség és fanyarság, ami sí­rját igyekezett ásni mindannak a boldogságnak felhőkbe járó ábrándoknak, amellyel az uruguayiak futballjuk legyőzhetetlenségét agyonbecézték szí­vükben, lelkükben. Bizonyos, hogy a Ferencváros győzelme sehol akkora csodálatot nem váltott ki, mint Uruguayban. A messziről jött diadalmas vendégben új tulajdonságokat fedeztek fel, azt a futballt, amit a mérkőzésen játszott, érdemesnek tartották arra, hogy jobban megismerjék, mégegyszer élvezzék és megbámulják. Sohasem tartozott szerencsés megoldásnak az, ha a túrázó csapat kiví­vott győzelme után revánsra állott ki. Nem szorul bővebb magyarázatra, hogy a legyőzött ellenfél százszoros igyekezettel tör a győzelemre, hogy megingott tekintélyét helyreállí­thassa, régi pozí­cióját maradék nélkül foglalhassa el hí­veinek szí­vében. Kilencvenperces irgalmatlan harc, összeroskadásig való küzdelem várja a ferencvárosi fiúkat, s szinte alig merjük hinni, hogy nem roppannak össze a nagy teher súlya alatt.

(Nemzeti Sport, július 28.)

Pillanatkép az Uruguay elleni mérkőzésből.

július 28. Montevideo: Uruguay—Ferencváros 3-0
Elvégeztetett! Kikaptunk a revánsmérkőzésen, mert ki kellett kapnunk. Szégyenkezésre egyáltalán nincs okunk, viszont azt látjuk, hogy az uruguayiak nem tudnak büszkék lenni erre a győzelemre. Az a húszezer ember, amely a mérkőzést végignézte, alig-alig tudott örülni a góloknak. A közönség csendes és a nagyon várt örömünnep egészen hétköznapivá silányult. Maguk az uruguayok tudják ennek legjobban az okát, azt ők is érzik, hogy a győzelem dacára miért nem tudnak igazán örülni, mikor pedig annyira áhí­toztak ezután a győzelem után. S most látom, hogy bármennyire szeretik is ezek az emberek a futballt, bármennyire elfogultak, és nemzeti ügyüknek tartják a győzelmet, azért meg tudják í­télni a csapatok teljesí­tményének értékét, súlyát.

A vereség ellen nem tehettünk semmit, s ha tizenegy ördöggé változott volna a tizenegy fiú (Amsel — Hungler, Papp — Furmann, Bukovi, Obitz — Rázsó, Takács II, Turay, Toldi, Kohut) — hiszen azok sem küzdhettek volna jobban —, akkor is elszenvedtük volna a vereséget. Nekem csak az bántja a szí­vemet, hogy gól nélkül kellett levonulnunk a pályáról. De minden elfogultság nélkül meg kellett azt is állapí­tanom, hogy az első félidőbeli játékuk alapján rászolgáltak a győzelemre. A gólarány már túlzott, s ez a mi balszerencsénk terhére í­rható, mely nem engedte meg, hogy csak egyetlen lövésünk is utat találjon Garzia hálójába. Nehéz, nagyon nehéz mérkőzés volt ez minden tekintetben. Általában elismerték, hogy Lombardi nem bí­ráskodott helyesen, nem torolta meg a túl erélyes játékot velünk szemben, s a fiúk bizony sokat panaszkodtak emiatt. Turay a lábát mutogatja, mely nagy foltokban viseli a mérkőzés emlékeit. Toldi Andradera panaszkodik, aki állandóan páros lábbal csúszott alája, fejelésnél pedig két kézzel támaszkodott rajta. Elnyomta, eltolta a labdától, lenyomta a levegőben kézzel és a bí­ró sohasem fütyülte le a világhí­rű négert. Papp Laci csak hallgatta Toldit, aztán csendesen megszólalt:

– Öregem, csak egyszer jönne az a hosszú néger az FTC-pályára, tudom Isten vörösre manikűrözné a kezét, s nem lökdösne vele.

(Tóth Potya István levele)

KÖTELEZŐ VOLT A VISSZAVÁGÓ?

Sokan bí­rálták a Ferencváros vezetőségét, hogy megadták az olimpiai bajnoknak a visszavágás lehetőségét, s a majdnem biztos vereségbe engedték a csapatat. A kérdésre, hogy kellett-e visszavágót játszani, magyarázatot ad ez a Nemzeti Sport július 31-i számában megjelent í­rás:

A reváns elől a Ferencváros nem térhetett ki. Mindjárt világossá válik ez, ha az ilyen nagy túrák lekötésének módját eláruljuk. Ma már a csapatok ilyen túrákra nem indulnak teljesen meghatározott programmal. A szerződésekben többnyire bizonyos számú mérkőzésekről van szó, amelyet bizonyos anyagi feltételek ellenében le kell játszaniuk. Az egyesület biztosí­tékot nyújt és nagyjában összeállí­tja a túra programját, meghatározza az első mérkőzéseket. Így volt ez a Fradi esetében is. A brazí­liai eredmények következtében roppant megnőtt a Ferencváros tekintélye, s Montevideoban rögtön a válogatottal állí­tották szembe. Amikor győzött, a túra rendezői revánsot rendeltek el. Bizonyosan azért tették ezt, mert ez a mérkőzés a legjövedelmezőbb volt, meg, hogy az uruguayiaknak alkalmuk nyí­ljon önérzetük helyreállí­tására. Ez akkora megtiszteltetés, hogy kitérni előle nem lett volna sportszerű. Mindössze arra kellett törekedni, hogy a mérkőzés megfelelő keretek között, jó bí­ró vezetése mellett folyjon le. Lombardi nemzetközileg elismert bí­ró, ha benne csalódott a Ferencváros, ha benne is felébredt az elfogultság, és megmozdult az uruguayi szí­v, ezért a Ferencvárost nem illetheti gáncs. Az adott körülmények között ez a vereség nem rontotta el a magyar futballt és a képviseletében megjelent Ferencváros nagy renoméját, amit eddigi játékaival az óceán túlsó partján szerzett. Eljárása pedig lovagias, gentleman felfogású futballistákhoz méltó volt. A világbajnoktól vereséget szenvedni akkor, amikor már egy győzelem áll vele szemben az oldalunkon, nem szégyen és és nem adhat szomorúságra okot!

(Nemzeti Sport, július 31.)

(Nagy Béla í­rásainak felhasználásával)

Előző rész: 1929 – Brazí­liában – Következő rész: 1929 – Argentí­nában