1937.VII.25. KK, Ferencváros – Austria 6:1
A csoda olyan esemény, amelyet nem tartunk lehetségesnek vagy valószínűnek tapasztalataink és ismereteink fényében. Az emberekre jellemző, hogy várnak, számítanak arra, hogy hétköznapi életük során csodák történjenek velük. Littlewood törvénye szerint az emberek legalább havi egy csodára, meg nem magyarázható, fel nem fogható eseményre számítanak hétköznapjaikban. A csodákra emlékezni szokás, a csodákkal összefüggő személyek és helyek, tárgyak és módszerek misztikus kérdéssé válnak. A „tudományos” magyarázaton túl, csodák főleg a mesékben fordulnak elő, ettől függetlenül hiszünk a létezésében.
1937. július 25-én forró reggelre ébredt az ország. Tombolt a kánikula, igazi strandidőre hívogatott a vasárnap. A világ már nem volt ilyen békés, de az itthoni hétköznapokat még a harmincas évek gazdasági fellendülése és polgárosodása hatotta át. Valamint a labdarúgás, a sport és a Ferencváros szeretete. Ezen a kánikulai vasárnapi napon több tízezren várták a csodát és reménykedtek abban, hogy a Sárosi doktorék ledolgozzák az Austria elleni első mérkőzésen elszenvedett 4:1-es vereséget és továbbjutnak a KK sorozatban. Nagyon sokan hittek abban, hogy ahol olyan játékosok szerepelnek, mint Háda, Táncos, Polgár, Lázár, Kemény, Toldi és Sárosi doktor, abban a csapatban sokkal több van, mint a csodavárás lehetősége.
Hiszen Bécsben is jól játszottunk annak ellenére, hogy a gólokat az osztrákok lőtték, és a 22 ezer néző sem zarándokolt volna ki az Üllői útra abban a kánikulában, ha nem bízott volna a csapatban. A Fradi tábor már öt órakor elfoglalta a helyét, az Austria szurkolói nagy hangzavar közepette fél hatkor érkeznek. Fölényesek és biztosak voltak a továbbjutásban. Az öltözőben is pattanásig feszülnek az idegek, Sárosi doktor a hőség ellen sósborszesszel dörzsöli be a fejét, az illat belengi az öltözőt, Sándor edző humorosan meg is jegyzi: „Gyurika már előre elintézi a fejmosást!”
A Fradi legendás „Gyurkája” nem csak a fejmosást intézte el, hanem az osztrákokat is. De ne szaladjunk ennyire előre, hiszen egy olyan mérkőzésről emlékezünk ma, mely aranybetűvel került bele a Ferencváros történelmébe. Mindannyian tudjuk, hogy vannak olyan mérkőzések melyek soha nem törlődnek, melyeket mindig elő lehet venni, ha erőt és hitet akarunk meríteni. Mert beleivódnak a szurkolók szívébe, lelkébe és olyan örömet okoztak, mely örökre elkísérte azokat, akik részesei lehettek. 1937. július 25-én, a forró nyári vasárnapon egy ilyen mérkőzésen vívtuk ki a továbbjutást. Nem nyertünk meg a kupát, mégis olyan önfeledt ünneplés és hangulat lengte át az Üllői utat mely ritkán adatik meg a szurkolók számára.
Hatalmas lendülettel kezdtek a csapatok, az Austria is tartott a Fradi rohamoktól, de arra a „csapásra” mely rájuk várt a 90 perc alatt nem számítottak. Már a 7. percben megszereztük a vezetést, Kiss beadását Kemény fejelte a kapuba. Felcsillant a remény, a nézők is egyre hangosabban buzdítják a csapatot. Továbbra is ostrom alatt tartjuk az Austria kapuját, mely a 25. percben érik góllá. Kiss távoli bombájába Sárosi teszi bele a lábát, mely következtében a labda védhetetlenül csapódik a hálóba! Máris 2:0! „A fele már megvan!” – lelkesednek a szurkolók. Az első félidő csodaváró hangulatát az utolsó percben „forrázzák” le az osztrákok, amikor is Riegler távoli lövése utat talál Háda kapujába. 2:1 a félidő, a szünetben mindenki arról beszél, hogy kár volt az utolsó percben bekapott gólért, de még így sem veszett el minden.
Ha az első félidőre a „csodavárás” volt a jellemző, akkor a folytatás már maga volt a csoda. De nem a képzelet és az álmok mezején, hanem a zöld gyepen, a valóságban. Olyan második 45 perc következett, mely után eltűnt az álmodozás, mely után egész Európa a Ferencváros nevétől volt hangos. Az eddigi muzeális lapszemlék során is fordult már elő, hogy arra kértem a kedves olvasót, hogy olvassa végig az eredeti tudósítást, mert a hangulatot csak az tudja igazán visszaadni. Most is ezt kérem. Én is már többször átolvastam egymás után a második félidőről írtakat, és azon vettem észre magam, hogy beleborsódzik a hátam egy-egy rész olvasása közben.
„A Ferencváros felőrli az Austria erejét”, „Elképzelhetetlen örömmámor”, „Ostrom!”, „A rendőrség alig bírja a pályára özönlő lelkes szurkolókat visszatartani”, „Leírhatatlan öröm”, „Sárosit és Toldit a vállukon viszik a szurkolók az öltözőbe” – ezek csak kiragadott mondatok abból az érzésből, amit a nemcsak a szurkolók, de az újságíró is átélt a mérkőzésen.
A vége 6:1 és továbbjutás. Az álom valóság lett, és a valóság megmutatta az 1937-es Ferencváros igazi erejét. Nem kellett a sikerhez a képzelet szárnyán repülni, mert azok, akik a pályán voltak olyan klasszist képviseltek, mely a legnagyobb sikerek felé vezette a Ferencvárost. A következő állomás, már maga a döntő, 1937 őszén. Az Austria elleni siker után már nem álmodoztak a Fradisták a végső sikerről, hanem hittek benne.
Tudták, hogy olyan csapatuk van 1937-ben, melyre örökre büszke lesz minden Ferencvárosi szurkoló.
1937.06.13., Prága: Slavia Prága – Ferencváros: 2-2, KK 1. forduló 1. mérkőzés 1937.06.27., Üllői út: Ferencváros- Slavia Prága: 3-1, KK 1. forduló visszavágó 1937.07.04., Üllői út: Ferencváros- Vienna: 2-1, KK 2. forduló 1. mérkőzés 1937.07.11., Bécs: Vienna – Ferencváros: 1-0, KK 2. forduló visszavágó 1937.07.14., Üllői út: Ferencváros- Vienna: 2-1, KK 2. forduló 3. mérkőzés 1937.07.18., Bécs: Austria – Ferencváros: 4-1, KK 3. forduló 1. mérkőzés
Kedves István bácsi!
Szerkesztőtársamhoz hasonlóan én is irigykedem egy kicsit, de bevallom, hogy büszkeséggel is eltölt az a tény, hogy egy 1937-s mérkőzéshez írt „elképzelt” beszámolóhoz egy olyan Fradista írt kommentet, aki a élőben láthatta Sárosiék parádés teljesítményét.
Az meg külön öröm, hogy a magyar labdarúgásban elterjedt „aranycsapatozáson” túl vannak még olyanok akiknek a harmincas évek labdarúgása is sokat jelent. Szerkesztőségünk is kiemelten foglalkozik ezzel az évtizeddel mert méltatlannak tartjuk, hogy a feledés homályába vész.
Kedves István bácsi!
Köszönöm, hogy elolvasta a jegyzetemet és hozzászólásával igazi rangot adott ennek a csodálatos győzelemnek. Őszintén megtisztelőnek érzem.
Kedves István bácsi,
Irigykedem.
Én ott voltam a B-közép közepén 11 éves koromban. Ilyen meccset és hagulatot többszáz hazai és
külföldi mérközés láttán sem éltem át. Anyám bekészitett „mobilebédjét” fasirt kenyerek között bontattlanul vittük haza apámmal együtt.
Ha társaságban szóba kerül – szégyenlem bevallani, hogy sem a londoni 6:3 sem a 7:1-s visszavágó nem fogható ehez az élményhez.
Kivánom a mai fiataloknak legyen hasonló élményben részük.
Hajrá Magyarország.
Sárosdy
Én ott voltam a hekyszinen 11-éves koromban.
Többszáz mérközést láttam azóta de ilyen hangulatot se itthon sem külföldém nem éltem át.
Nekem ez volt a „meccs”. Még londoni 6-3 vagy a visszavágő 7-1 sem hasonlitható hozzá.
Valóban ma is borsodzik az ember ha rágondol.