1963.IX.1. DVSC – Ferencváros 1:5

Mielőtt nekiláttam átolvasni a 46 éves újságot, az jutott az eszembe, hogy mennyivel könnyebb egy győztes mérkőzés után barangolni a dicső múltunkban. Nem csak azért, mert a múlt nagyjai gondoskodtak arról, hogy ne kelljen sokat keresgélni és kutakodni egy-egy érdekes és győztes mérkőzés után, mert volt belőlük számtalan, hanem azért is, mert ilyenkor sokkal fogékonyabbak vagyunk mindenre, ami Ferencvárossal kezdődik.

A Debrecen elleni mérkőzés felvezetésére miért éppen az 1963-as mérkőzést választottam?

Több okom is van rá, köztük egy személyes is, hiszem apám kedvenc csapata volt az 1962/63-ban bajnokságot nyert együttes. Másrészt az 1963-ban a feszült világpolitikai helyzet „rákényszerí­tette” a magyar labdarúgás irányí­tóit, hogy a bajnoki rendszer szerkezetében is áttérjenek a szovjet modellre, miszerint a naptári év (tavasz/ősz) számí­tott a teljes szezonnak. Így válhatott az 1963 ősze csonka szezonná. Ez meg is zavarta az akkori „álomcsapatot” hiszen úgy lettünk rosszabb gólkülönbséggel harmadikok, hogy az utolsó két meccsen, Szegeden és Dorogon is kikaptunk, pedig már egy döntetlennek bajnokok lettünk volna. Az 1963-as évvel kapcsolatban még egy eseményt érdemes kiemelni, ugyanis november 20.-án játszottuk a régi Üllői úti pályán utolsó bajnoki meccsünket. Ez a bizonyos szovjet modell elég sokáig tartotta magát (ahogy az „ideiglenes” megszállásuk is), hiszen csak 1970-ben tértünk vissza az európai, ősz/tavasz rendszerre.

Egy kicsit talán elkalandoztam a Debrecen elleni mérkőzéstől, de mentségemre, olyan bőséges a választék a Fradi múltjában, hogy könnyű „kí­sértésbe” esni. Pedig érdemes felidézni a szeptember eleji debreceni túrát, hiszen alapos verésbe részesí­tettük a hazai csapatot. Miért is sikerült? Talán elég a góllövők névsorára pillantani: Albert, Rákosi, Fenyvesi, Albert, Rákosi – és minden érthetővé válik. Bár Fenyvesi doktor még le is maradt, hiszen a szépen ismétlődő sorban éppen neki kellett volna következnie, de a mérkőzés végén a hazaiak megszerezték a becsületgólt, í­gy „csak” 5:1 lett a végeredmény.

1963. szeptember 1-jén DVSC – FTC 1:5. Jakab Sándor vetődik Albert Flórián elé, Nagykaposi Elemér már ütemet veszí­tett. A háttérben Kovács „tiszteletes úr” figyel.
(Fotó: Nagykaposi Elemér hagyatékából, Sándor Mihály gyűjteményéből)

Nem akarok példálózni a jelennel, mert bár mindenki felállva tapsolna, ha vasárnap is ehhez hasonló eredmény születne, de 2009 őszén egészen mások a viszonyok. A szovjet csapatokat senki sem hiányolja már, de annak a hatvanas évek eleji csapatnak a nimbuszát sokan elfogadnák a jelenben is. Ráadásul a Debrecen a BL-ben játszik, a játékosállománya is jobb, mint a miénk, í­gy sajnos nem nagyon van veszélyben az 1963-as eredmény megismétlése. Csodák persze még előfordulnak, és bí­zhatunk abban is, hogy ma az Anfield Road-on kemény megterhelésben lesz részük a debreceni legényeknek, í­gy vasárnap kisebb elánnal vetik magukat majd a küzdelembe.

Ahogy 1963-ban, amikor már az első perctől kezdve semmi esélyük sem volt még a pontszerzésre sem. A végére azért hagytam egy idézetet, amit kiollóztam a muzeális újságból, és amit szóról szóra, minden Fradi szurkoló szí­vesen olvasna hétfőn reggel:

„Minden csapatrészben korszerűbben játszott a Ferencváros, amely megismételte szerdai jó játékát és Debrecenben az idény egyik legjobb teljesí­tményét nyújtotta.”

– Lalolib –