1963.IX.1. DVSC – Ferencváros 1:5

Mielőtt nekiláttam átolvasni a 46 éves újságot, az jutott az eszembe, hogy mennyivel könnyebb egy győztes mérkőzés után barangolni a dicső múltunkban. Nem csak azért, mert a múlt nagyjai gondoskodtak arról, hogy ne kelljen sokat keresgélni és kutakodni egy-egy érdekes és győztes mérkőzés után, mert volt belőlük számtalan, hanem azért is, mert ilyenkor sokkal fogékonyabbak vagyunk mindenre, ami Ferencvárossal kezdődik.

A Debrecen elleni mérkőzés felvezetésére miért éppen az 1963-as mérkőzést választottam?

Több okom is van rá, köztük egy személyes is, hiszem apám kedvenc csapata volt az 1962/63-ban bajnokságot nyert együttes. Másrészt az 1963-ban a feszült világpolitikai helyzet „rákényszerí­tette” a magyar labdarúgás irányí­tóit, hogy a bajnoki rendszer szerkezetében is áttérjenek a szovjet modellre, miszerint a naptári év (tavasz/ősz) számí­tott a teljes szezonnak. így válhatott az 1963 ősze csonka szezonná. Ez meg is zavarta az akkori „álomcsapatot” hiszen úgy lettünk rosszabb gólkülönbséggel harmadikok, hogy az utolsó két meccsen, Szegeden és Dorogon is kikaptunk, pedig már egy döntetlennek bajnokok lettünk volna. Az 1963-as évvel kapcsolatban még egy eseményt érdemes kiemelni, ugyanis november 20.-án játszottuk a régi Üllői úti pályán utolsó bajnoki meccsünket. Ez a bizonyos szovjet modell elég sokáig tartotta magát (ahogy az „ideiglenes” megszállásuk is), hiszen csak 1970-ben tértünk vissza az európai, ősz/tavasz rendszerre.

Egy kicsit talán elkalandoztam a Debrecen elleni mérkőzéstől, de mentségemre, olyan bőséges a választék a Fradi múltjában, hogy könnyű „kí­sértésbe” esni. Pedig érdemes felidézni a szeptember eleji debreceni túrát, hiszen alapos verésbe részesí­tettük a hazai csapatot. Miért is sikerült? Talán elég a góllövők névsorára pillantani: Albert, Rákosi, Fenyvesi, Albert, Rákosi – és minden érthetővé válik. Bár Fenyvesi doktor még le is maradt, hiszen a szépen ismétlődő sorban éppen neki kellett volna következnie, de a mérkőzés végén a hazaiak megszerezték a becsületgólt, í­gy „csak” 5:1 lett a végeredmény.

1963. szeptember 1-jén DVSC – FTC 1:5. Jakab Sándor vetődik Albert Flórián elé, Nagykaposi Elemér már ütemet veszí­tett. A háttérben Kovács „tiszteletes úr” figyel.
(Fotó: Nagykaposi Elemér hagyatékából, Sándor Mihály gyűjteményéből)

Nem akarok példálózni a jelennel, mert bár mindenki felállva tapsolna, ha vasárnap is ehhez hasonló eredmény születne, de 2009 őszén egészen mások a viszonyok. A szovjet csapatokat senki sem hiányolja már, de annak a hatvanas évek eleji csapatnak a nimbuszát sokan elfogadnák a jelenben is. Ráadásul a Debrecen a BL-ben játszik, a játékosállománya is jobb, mint a miénk, í­gy sajnos nem nagyon van veszélyben az 1963-as eredmény megismétlése. Csodák persze még előfordulnak, és bí­zhatunk abban is, hogy ma az Anfield Road-on kemény megterhelésben lesz részük a debreceni legényeknek, í­gy vasárnap kisebb elánnal vetik magukat majd a küzdelembe.

Ahogy 1963-ban, amikor már az első perctől kezdve semmi esélyük sem volt még a pontszerzésre sem. A végére azért hagytam egy idézetet, amit kiollóztam a muzeális újságból, és amit szóról szóra, minden Fradi szurkoló szí­vesen olvasna hétfőn reggel:

„Minden csapatrészben korszerűbben játszott a Ferencváros, amely megismételte szerdai jó játékát és Debrecenben az idény egyik legjobb teljesí­tményét nyújtotta.”

– Lalolib –