1980.X.26. Ferencváros – Bp. Honvéd 4-2

Szerkesztőtársam néha sokkal jobban ért a gyógyszerekhez, mint a háziorvosom. A doktor úr, akit már közel negyven éve ismerek, agyi vérkeringésem jobbá tétele érdekében közel 10 éve „agykarbantartó” gyógyszerekkel traktál, amit néha beveszek, de néha szándékosan meg nem, vagy egyszerűen csak elfelejtem bevenni azt, ami arra szolgálna, hogy emlékezzek arra, hogy be kell vennem a gyógyszereimet.

Szerkesztőtársam jobb, és főleg eredményesebb módszerhez szokott folyamodni. Egyszerűen olyan muzeális újságokat varázsol elém, melyre elég csak rápillantanom és olyan emlékképek jönnek elő, melyekre a doktor úr által kií­rt tablettákkal soha nem jutnának az eszembe. Ezen felül még azt is sikerül elérnie, hogy egy-egy ilyen muzeális lapszemle során olyan értékeket tárjon elénk, melyeket minden Fradistának meg kell ismernie ahhoz, hogy megfejthessük a Fradizmus igazi titkát.

1980. október 26-án, az Üllői úti Szentély katlanjában olyan mérkőzést játszottunk a Honvéddal, melyet akik láttak, soha nem tudnak feledni. Néhány mondatban nem is lehet összefoglalni és most talán az újság sem adja vissza azt a káprázatos hangulatot és életérzést, amit akkor és ott éreztünk. Már órákkal a kezdet előtt zsúfolásig megtelt a Szentély környéke. Akkor még nem volt annyi autó, a rendőrség sem vonult fel teljes harci dí­szben, és mivel az egész Üllői út-Könyves Kálmán út zöld-fehérbe öltözött, olyan érzésünk volt, mintha már kinyí­ltak volna a Szentély kapui és egész Pest „zöld-fehér várossᔝ alakult volna át.

Nyilasi első gólja

Pedig az előjelek nem voltak a legkedvezőbbek. Egy héttel a Honvéd elleni mérkőzés előtt, ugyanitt, ugyanilyen körülmények között kaptunk ki az ősi ellenféltől (nevüket és az eredményt most nem is í­rom le), de még egy ilyen vereség sem tántorí­tott el bennünket attól, hogy a rákövetkezendő héten még többen jöjjünk és szurkoljunk a kedvenceknek. 1980-ban, szép számmal voltak ilyenek: Rab, Takács, Nyilasi, Ebedli, Pogány, Szokolai, Kakas! Mind–mind olyanok, akik több száz mérkőzéssel a lábukban bizonyí­tották elkötelezettségüket a zöld-fehér szí­nekhez, a Ferencvároshoz. A Nemzeti Sport szerint 28 ezren voltunk, szerintem több mint 30 ezren. Úgy emlékszem, hogy levegőhöz is csak akkor jutottunk, ha a szomszédunk, aki félig a mi lábunkon állt, a folyamatosan szurkolás mellett, néha felénk is pumpált egy kis oxigént.

Nyilasi második gólja

Felfokozott hangulat jellemezte az 1980-as évet. Öt év telt el az legutolsó bajnoki cí­münk óta (a legendás Dalnoki féle csikócsapat nyert 1975/76-ban), azután jó néhány kellemetlen év következett (1977/78-ban 9. hely!), ráadásul 1979 októberében, az akkor huszonnégy éves Nyilasi Tibi bejelentette visszavonulását, mely alapjaiban rengette meg azt a magyar labdarúgást, mely még mindig nem tudott megszabadulni az argentin VB-n történt eseményektől. Ehhez jött még a bundagyanús Volán elleni mérkőzés, és Nyí­lban végleg elszakadt a cérna (Ebedli is követni akarta barátját, de őt még időben lebeszélték róla). Szerencsére voltak olyanok, akik a fiatal titán segí­tségére siettek és néhány hónap múlva már a pályán csodálhattuk Nyí­l zsenialitását.

Nyilasi harmadik gólja

Melyből a Honvéd ellen bőven kijutott! Pályafutása egyik legjobb meccsét játszotta, de méltó társa volt Nyí­lnak Ebedli és Pogány is. Ráadásul Nyí­l teljesí­tményét a Népsport 10-es osztályzattal méltatta és a forduló válogatottjában is négy Fradista játékos kapott helyet. Nyí­lról már többször í­rtam, és nem tagadom, hogy elfogult is vagyok vele szemben, de érdekes, hogy a Honvéd elleni diadalmas, győztes mérkőzésen Ebedli Zoli teljesí­tménye is megmaradt bennem. Zolira soha sem a túlzott „rohanás” volt a jellemző, szerette kibérelni a pálya közepét, ahonnan ritkán mozdult ki, de onnan még becsukott szemmel is oda lőtte a labdát ahová akarta. Általában éppen Pusztai Laci lába elé varázsolta, akinek utána már csak egy dolga volt: lefutni, beí­velni és utána örülni annak, hogy a menetrendszerűen érkező Nyí­l fejéről az ellenfél kapujába landol a labda! Ebedli Zoli a Honvéd ellen megirigyelte a barát rengeteg futását, és megmutatta, hogy ha kell, ő is képes felszántani a pályát.

Murai lövését Gujdár bravúrral hárí­tja.

Az ősi ellenféltől elszenvedett vereség után (úgy döntöttem, hogy továbbra sem í­rom le a nevüket egy ilyen győztes megemlékezésben) a csapat talpra állt, és egy örökre emlékezetes mérkőzésen 4:2-re legyőztük a Bp. Honvédot. 1980. október végén már titokban elkezdtünk suttogni arról, hogy öt év után újra bajnokságot nyerhetünk. Bár még messze volt a vége, de azon a varázslatos októberi estén nyújtott produkció után, a suttogást már hangos kiáltás váltotta fel. Novák Dezső irányí­tásával 1981 tavaszán célhoz is értünk.

Pogány büntetője Gujdár kapujában

Azzal kezdtem a lapszemlét, hogy szerkesztőtársam jobban ért a gyógyszerekhez, mint a háziorvosom, hiszen ha nem teszi elébem az 1980-as újságot, talán soha nem jut eszembe az 1980-as emlékezetes találkozó. De mint mindig, most is jó érzékkel választott, hiszen biztos vagyok benne, hogy rajtam kí­vül nagyon sokunknak nyújtott maradandó élményt a mérkőzés. Akik meg nem láthatták, most olvashatják, és ha behunyják a szemüket, talán még látják is azt a pillanatot, amikor Pogány beadását, Nyilasi Tibi a tizenegyes pontról védhetetlenül fejeli Gujdár kapujába.

Biztos vagyok benne, hogy nem kell hozzá túl nagy képzelőerő.

Álló sor balról: Szabó, Judik, Szepesi, Kakas, Rab. Elöl: Ebedli, Nyilasi, Jancsika, Takács, Pogány, Murai.

– lalolib –