1981.IV.4. Ferencváros – MTK 4-2

Egy vitatott gól. Öngól? Végül Nyilasinak adták.

Készülve az örökrangadóra, egy olyan évre tekintünk most vissza, mely több szempontból is különleges. Bizonyára sokaknak kedves emlékeket is idéz 1981, hiszen a Ferencváros az 1980/81-es bajnoki évben, öt év után ismét aranyérmet szerzett. Ettől aztán fel is hevültek a zöld-fehér álmok, hiszen a hetvenes években, bármennyire is remek csapataink voltak, a „végső elszámolásnál” főleg csak a második helyre voltunk jók, kivételt képez az előbb is emlí­tett 1975/76-os idény.

1981 tavaszán mindenki úgy gondolta, ezzel az évtized elején megszerzett bajnoki cí­mmel, egy olyan sikersorozat fog elindulni, ami utoljára a hatvanas éveket jellemezte. Arra senki sem számí­tott, hogy éppen az ellenkezője fog bekövetkezni és lesz olyan két olyan évünk (1983-1985) ami 110 éves történelmünk egyik legkellemetlenebb időszaka volt, hiszen 1985-ben csak egy hajszál választotta el a csapatot a kieséstől.

De térjünk vissza 1981-hez, mely sikeres évünk volt, és a végső diadalhoz kellett a korai tavaszi győzelem az MTK ellen. Ha figyelmesen elolvassuk az akkori tudósí­tásokat és edzői véleményeket ez a mérkőzés egy más dolog miatt is emlékezetessé vált.

Novák Dezső: „Nagyon örülök annak, hogy ha gyenge játékkal is, de győztünk, s rácáfoltunk azokra, akik úgy véltek, hogy előre megbeszélt eredmény születik.”

Ezek a bizonyos bundavádak már a mérkőzés előtt felcsaptak, majd a szünetben, amikor még az MTK vezetett 2:1-re, a szép számú szurkolósereg nem éppen hí­zelgő jelzőkkel illette a pályán lévő két csapatot. Az „összeesküvés-elmélet” el is tartott a mérkőzés 82. percéig, amikor Szokolai találatával már vezettünk, majd a legvégén még a legendás Nyí­l is betalált, ezzel minden kétely egy pillanat alatt eloszlott és a bundagyanú ünneplésbe csapott át.

Volt-e alapja a gyanúnak? Mivel a múlt úgyis megszépí­t mindent, í­gy foglalkozni is fölösleges a kérdéssel. A lényeg, hogy megnyertük az örökrangadót és a bajnokságot is. Az persze tény, hogy sokak szerint éppen ezekben az évekre voltak jellemzőek az „előre lejátszott” mérkőzések, de szerencsére ezek nem kerültek bele a statisztikai évkönyvekbe.

Oda csak az került, hogy: Ferencváros – MTK-VM: 4-2.

Ezt az eredményt vasárnap is szí­vesen elfogadnánk!

A három részre tervezett „muzeális öregrangadó” lapszemlénkből még egy nagyon emlékezetes maradt hátra, méghozzá az 1911-es mérkőzés. Nem is annyira a mérkőzés, inkább annak felvezetése, mely nagyon aktuális és megszí­vlelendő tanulságokat vonultatott fel.

Remélem, és bí­zom is benne, hogy ezek a tanulságok éreztetni is fogják hatásukat a vasárnapi mérkőzésen.

– Lalolib –

Az örökrangadónak kettős tétje volt. Az FTC számára a győzelem biztosí­totta, hogy versenyben maradhat a bajnoki cí­­mért folyó küzdelemben. Az MTK-VM pont vagy pontok megszerzésével nagy lé­pést tehetett volna a kiesés elkerülése felé. A mérkőzés az FTC sikerét hozta, tegyük hozzá, hogy nem könnyen.

A mérkőzés utolsó negyedórájától eltekintve alig volt hihető, hogy a budapesti kék-fehérek miért kerültek olyan helyzetbe, amilyenben vannak. Miért kell a kiesés réme ellen küzdeniök minden mérkőzésükön. Azután fordult a kocka, és a mérkőzés utolsó percei már választ adtak a kérdésre. Vezéregyéniség nélküli, önbizalmát vesztett legénység volt a játéktéren, pontosabban fogalmazva, adta meg magát a „sorsának”, a vereségnek. Kár lenne bármilyen szemrehányással illetni a kék-fehér együttes játékosait és szakvezetőit. Abban a helyzetben, amelyben most vannak, majdnem törvényszerűen kell bekövetkeznie mindannak, ami az FTC elleni mérkőzésen bekövetkezett. A lelátóról úgy látszott, mintha egyfajta nosztalgia élne a szakvezetőkben csakúgy, mint a játékosokban. A régi nagy csapat játéka utáni nosztalgia. Tudomásul kellene venniük, a szakvezetőknek, játékosoknak egyaránt, hogy a mai legénység csak játékkal nem tudja elkerülni a kiesést — küzdelemmel, harcossággal talán igen. Ez utóbbi hiányzott az MTK-VM csapatának játékosaiból a mérkőzés fordulatot hozott pillanataiban. Félreértés ne essék, nem azt akarjuk állí­tani, hogy az MTK-VM mai gárdája nem tudja „játszani” a labdarúgást, csupán arra szeretnénk felhí­vni a figyelmet, hogy abban a helyzetben, amelyben most van a csapat, a játék egymagában nem hozhatja meg a sikert. Ha volt csapat, amelyik reménytelen helyzetből elkerülte a kiesést, az fegyelmével és harcos küzdőkész­ségével érte ezt el. Mert ezeknek az eré­nyeknek a birtokában tudta kihasználni gólhelyzeteit és elkerülni a veszélyt. Még nincsen későn, még minden megváltoz­hat a kék-fehérek háza táján, ha… Ha felszámolják azt a nosztalgiát, amely egy másik, a maival össze nem hasonlí­tható korszakban a csapat erénye volt. ‘

Az FTC ezen a mérkőzésen azt bizo­nyí­totta be, hogy néhány játékosa nem felejtette el mindazt, amit a labdarú­gásból tud és amivel az első csapat, a vá­logatott játékosa lett. Ennyi azonban ke­vés reménnyel biztat a bajnoki cí­m el­nyeréséhez, és még kevesebbel a vár­ható nemzetközi szereplést illetően. Le­het, hogy lesznek, akik zokon veszik majd amiért elmarasztalással kezdjük az FTC teljesí­tménye mérlegének elkészí­tését. De aki jobb, attól többet kell követelni. Már­pedig a mai FTC nagyobb játékerőt kép­viselő együttes, mint az MTK-VM. Ezen a nem mellékes tényen túl, egy bajnok­ságra törő csapattól mindenki többet vár, mint a két pont megszerzését. Az FTC és a többi bajnokjelölt mérkőzésein a szurkolók arra is kí­váncsiak, hogyan szer­zi meg az együttes a két bajnoki pon­tot. Aligha elégí­thet ki bárkit is az, hogy néhány ismert és nagy tudású játékos vil­lanásnyi idő alatt eldönti a mérkőzést.

Az FTC csapatjátéka ezen a mérkőzé­sen széteső, szervezetlen volt. Védelme lassú és könnyen zavarba hozható. A hátsó sorból talán egyedül Takács játéka közelí­tette meg azt, amit egy bajnokságra törő csapat védőitől joggal vár el min­den szurkoló. A középpályán — ahol a tudatos játékszervezés alapkérdés — a tervszerűséget rögtönzéssel igyekeztek he­lyettesí­teni. Egy jól eltalált lövés vagy Nyilasi helyzetfelismerése időnként meg­hozhatja a sikert, a két bajnoki pontot. De nem feledtetheti a mérkőzés unalmas perceit.

Az MTK-VM mai helyzetében a nosz­talgia, egy sikerekben gazdag kor máso­lása — a kudarcok forrása lehet. Az FTC mai helyzetében a vágyódás az egykori „Fradi-rohamok”, a harcos, lelkes játék után követelmény, már csak azért is, mert a mai gárda sikerrel képes a hagyományo­kat folytatni. Az egykori „Fradi” játéka korát megelőző és sikeres volt. Nem vé­letlenül zengte a lelátó a „Hajrá Fradi” kiáltást, mert ezt váltotta ki belőle mind­az, ami a játéktéren történt. Hogy ma is tisztán csengjen a szurkolók biztatása, azt a játéktéren kell elindí­tani.

(-tas, Képes Sport)