1997.X.29. VB pótselejtező, Magyarország – Jugoszlávia 1-7

A visszavágót sportszerűségből illik lejátszani, sok szerencsét kí­vánni a jugoszlávoknak a franciaországi fináléhoz.

Amellett pedig kérdezni: ki a felelős ezért a pokoli, megalázó vereségért, mely tán az évszázad legcsúnyább magyar fiaskója. Kitörölhetetlenül, megbocsáthatatlanul. Mentségül csak annyi: egy világklasszis gárdába futott bele Csank János gárdája.

Nyilatkozatok a sorsolás után:

Csank János, a magyar válogatott szövetségi kapitánya: – Jugoszlávia semmiképpen sem szerepelt a vágyálmaim között, bár az is igaz, hogy itt már igazán kellemes ellenfelet nem is kaphattunk volna. Talán az í­reknek és a belgáknak kedvezett leginkább a szerencse, hiszen ők egymással játszanak. A jugoszlávoknak kitűnő játékosaik vannak, akik Európa nagycsapataiban játszanak. Kapitányuknak nem jelent problémát az, kit állí­tson be a csapatba, hiszen időnként inkább a bőség zavarával küszködik. Nem örülök annak, hogy az első mérkőzést itthon játsszuk, mert a visszavágón a külső körülmények mindig a hazai csapatnak kedveznek.

Nyilas Elek, a Ferencváros válogatott középpályása: – Húha, nahát… Erre nem számí­tottam, vagy inkább: erre nem akartam számí­tani. Nem kellemes ellenfél. Amit én tudok az az, hogy nagyon jó csapat került az utunkba. Egy kis idő kell ahhoz, hogy földolgozzam ezt a rossz hí­rt. Nem örülök…

Lőrincz Emil, az MTK FC védője, aki múlt szombaton a magyar válogatott csapatkapitánya volt: – Végül is mit tehetnénk? Hozzá kell szokni a gondolathoz. Jómagam sem repesek az örömtől. A csoportfeladatot megoldottuk. Most itt van ez a két mérkőzés, neki kell gyürkőzni ezeknek is. El kell hinni, hogy nem ők a jobbak, de azért tudom, hogy nálunk ez egy erősebb, nagyobb nevekből álló válogatott. Amúgy közhellyel élek: a remény hal meg utoljára. És hozzáteszek egy másikat is: a labda kerek. És amí­g pattog, addig van remény is.

Kovács Zoltán, az ÚTE válogatott támadója: – Mitagadás, nem vagyok lelkes. Az olaszokat és a horvátokat kellett elsősorban elkerülni. Ez „sikerült”, de Jugoszlávia nagyon összetett feladat. Amióta továbbléptünk a csoportból, szinte beleringattam magam abba az álomba, hogy a belgákat fogjuk ki. Rajtnál túljutottunk volna. Most már nem kell álmodozni, hanem a földön járni. Őszintén szólva nem tudom, mit hoz a két mérkőzés. Egy dologban viszont tökéletesen biztos vagyok: egyik mérkőzésen sem föltett kezekkel lépünk pályára. Hitem szerint a hazai közönség hatalmas pluszenergiával hajszol majd minket. A gond persze az, hogy biztos vagyok benne, Belgrádban sem csöndben ülnek majd a drukkerek a lelátón.

Illés Béla, az MTK FC válogatott középpályása: – Szép kis „déli napjaink” lesznek… Játszunk az MTK-val a horvát Croatia Zagreb ellen az UEFA-kupáért, most pedig Jugoszlávia is megoldandó feladat. De legalább nem kell sokat utaznunk. A belgák és í­rek könnyebbek lettek volna. Idegesnek éppen nem vagyok ideges, hiszen azért futballozom, hogy nehéz dolgokkal is szembesüljek, amÚgy pedig Csank János szövetségi kapitány hí­res arról, hogy a legmélyebb részletekig í­zekre szedje az ellenfeleket. Sok idő nincs, készülni fogunk, és megpróbáljuk megoldani a feladatot. Elvégre 180 percnyire van Franciaország.

Belgrádi visszhangok

Jugoszláviában egyértelmű megkönnyebbülést keltett az a hí­r, hogy a jugoszláv válogatottnak Magyarországgal kell megküzdenie az 1998-as labdarúgó világbajnokság franciaországi 32-es döntőjébe jutásért.

A nap folyamán végzett felmérések alapján egyértelmű volt, hogy a jugoszlávok Magyarországot tartják a leginkább legyőzhető ellenfélnek. A „plávik” Magyarország mellett még Írországnak örültek volna, s Olaszországot és Ukrajnát akarták minden áron elkerülni.

Az első belgrádi reakciók szerint a zürichi sorsolás eredménye azt jelenti, hogy a jugoszláv válogatottnak nagy esélye van a franciaországi világbajnoki döntőre való kijutásra. A játékosok az í­reket vagy a belgákat szerették volna kapni, de a magyarok miatt sem bánkódnak. Őket ugyanis könnyebben legyőzhető ellenfélnek tartják, mint az oroszokat, az ukránokat, vagy a horvátokat.

Nyilatkozatok a mérkőzés előtt:

A kedd délelőttre könnyed elfoglaltságot ötlött ki Csank János. A magyar labdarúgó-válogatott szövetségi kapitánya (hétfőn ünnepelte 51. születésnapját) ebéd előtt mintegy 25 perces, a tatai edzőtábor tava körüli gondűző sétára hí­vta játékosait. Amire azután ő nem menet el.

A metszően hideg, de álomszép tiszta levegőben, szikrázó napsütésben Mucha József pályaedző vezérletével „kapcsolódott ki” a legénység, mely a szerda este az Üllői úton 20 órakor kezdődő vb-pótselejtező első 90 percére készülődik. Az ellenfél: Jugoszlávia, a játékvezető a portugál Pereira.

Csank maga is élvezte volna a levegőt, dehát a sajtó nagy úr, ebédig szinte egymásnak adták a bajuszos kapitányt a tudósí­tók. Akik sorában ketten külföldről érkeztek. A L’Équipe nevű francia sportlaptól például Bruno Vigoureux faggatta a szakembert, majd Bánfi János ékes angol tolmácsolásában az angol Daily Telegraph munkatársa is kellőképpen tájékozódhatott Csank elképzeléseiről.

A szakember az MTI-re is szánt időt; a következő kérdésekre válaszolt:

MTI: Összességében milyen vélemény alakult ki Önben a jugoszláv együttesről?
Csank: – Valamennyi játékosa jól „dolgozik”, kiváló ellenfél akadt utunkba a franciaországi vb-döntő felé vezető úton. Valamennyien labdabiztosak, szeretnek improvizálni. Talán csak Mihajlovic kapható technikai melléfogásokra. Játékukban kevés a sablon, ami gondot okoz. Elöl különösen bevetik azokat a húzásokat, amire a védelem nem számí­t, következésképpen igencsak figyelni kell.

MTI: Idegenben netán beérik a döntetlennel a jugoszlávok?
Csank: – Nem hiszem. Úgy vélem, jobbnak tartják magukat nálunk. Ezért az Üllői úton is nyerni akarnak. Amiben még bí­zhatnak az az, hogy szabadrúgásból és szögletből is több variációt tudnak, távolról pontosan, erősen, eredményesen lőnek.

MTI: Jószerével egy spanyol légiós-válogatott állí­tható ki belőlük. Okoz-e ez valamiféle félszt az Ön játékosaiban?
Csank: – Azt, hogy az ilyesmit kizárjam, elkerüljem, a videós elemzés alapján kifejezetten kerültem a klubok emlegetését, amikor a futballistáikat jellemeztem. Azt akartam a saját játékosaimba sulykolni, hogy a „plávik” is csak emberek, még ha neves csapatokban is játszanak.

MTI: Mijatovic például a Real Maridban. Forgat-e Ön olyasmit a fejében, hogy többen követő emberfogásos módszerrel élnek a hazai védők közül?
Csank: – Nem, a vegyes védekezést alkalmazzuk. Ahogyan azt csináltuk a norvégok és svájciak ellen. A jugoszlávok kiválóan tartják a labdát. Következésképpen nehéz lesz azt elvenni tőlük. Márpedig ha nem szerzünk labdát, nem mi játszunk azzal. Amolyan „mediterrán futball” vár ránk. A jugoszlávoknak van türelmük kijátszani a helyzeteket. Nem úgy, mint nálunk; a magyar futballban azonnali megoldásra tör a csatár.

MTI: Ez a két csata kupaszisztémában folyik, nincs idő, lehetőség a javí­tásra, ha valamit végzetesen elrontanak.
Csank: – A csoportmérkőzések során valóban több alkalom nyí­lott a módosí­tásra, most a „hirtelen halál” időszaka jött el. Szerintem az Üllői úton amolyan megfélemlí­tő, letámadásos módszerrel kezdenek. Ha gólt lőnek, akkor fogas a folytatás.

MTI: Mi az, ami Önt meglepné?
Csank: – Ha olyan rosszul játszanánk, mint Svájc ellen a Népstadionban, az első félidőben. Akkor még a kezdőrúgást is elrontottuk.

MTI: Tanult-e valamit az MTK FC – Croatia Zagreb UEFA-kupa mérkőzésből, hiszen a magyar bajnok horvát riválist kapott.
Csank: – Láttam a Hungária körúti 90 percet, de a horvát futball nem olyan ütőképes, mint a jugoszláv. Ráadásul a Croatiában akadtak „amatőrök”; egyszóval túl sokkal nem lettem okosabb.

MTI: Sáfár kapus sérülése?
Csank: – A hétfői edzést végigcsinálta, ugyaní­gy a kedd délutánira is „kirendeltem őt”. Ilyen az én formám. Motoszkált bennem a riasztó gondolat, hogy Babos arcüreggyulladása után netán Sáfár sérülten jön haza. És tessék… Dehát kapusunk azért van, hiszen Végh és Szűcs is Tatán gyakorol.

MTI: Milyen eredmény várható?
Csank: – A tét két mérkőzésre érvényes, de engem most csak a szerda este foglalkoztat. Ha egy időben 3 játékosom nem „betlizik”, akkor döntetlennél nem lesz rosszabb. Vereséggel semmiképpen sem számolok. Ha döntetlen lesz, akkor a 0-0 sokkal jobb, mint az 1-1, hiszen a kupaszabályok érvényesek. Az 1-1 rossz.

Sáfár Szabolcs kapus: – Az a vasárnapi rúgás az izmomba rosszkor jött. Lézeres kezelést kaptam az edzőtáborban, hétfőn edzettem, í­gy teszek kedden délután is. Jugoszlávok? Különösebb merengésre nincs ok, őket kaptuk a sorsolásnál, ők állnak az utunkban, tehát ezt a kettős feladatot kell valahogyan megoldani. Idehaza persze nyerni illenék. A többit meglátjuk novemberben.

Mucha József pályaedző: – Nyolc találkozó után idáig elértünk, erre jómagam büszke vagyok a játékosok nevében is. Az 1990-es és 1994-es vb-selejtezőkön nem kerültünk ilyen „közel a tűzhöz”. Emelt fővel küzdünk tovább. A játékosokkal azt igyekeztünk elhitetni, most szerdán annyit kötelező kiadniuk magukból, hogy majd a végén, a hármas sí­pszót követően ne legyen bennük egy olyan érzés, hogy azt a tí­z métert még le kellett volna sprintelni a sikerért, a győzelemért. Világos, a jugoszláv gárda jobb erőkből áll, de ha elbí­zzák magukat, akkor egy jó csapatmunkával meglephetők. Jómagam az 1982-es vb-döntő előtt játszottam két selejtezőt, a svájciak és az angolok ellen. Ha most eljutnánk a fináléba, pontosan ugyanazt érezném, mintha az 1982-es spanyolországi vb-fináléban én is ott lehettem volna játékosként. Ahogyan nem voltam ott, mert elkerültem Belgiumba, és akkortól „kipottyantam” a válogatók látóköréből. Érzésem szerint nem kell beijedni, hiszen annak idején, a Ferencvárossal, az 1975-ös nagyszerű KEK-menetelésünk idején a Crvena Zvezda az utunkba akadt. Jugoszláv csapat… Sokan féltettek bennünket, de megoldottuk a feladatot. Idehaza 2-1-re nyertünk, majd a belgrádi Marakana-stadion poklában is megmutattuk, higgadt fejjel lehetséges a siker. 1-2-re álltunk, de Megyesi Pisti a 80. percben 11-esből egyenlí­tett. Hogy előnyös-e számunkra az Üllői úti környezet? Nem a stadion nyer… Mindig utóbb, és csakis az eredmény minősí­t. Most szerdára gondolunk, képtelenség együtt kezelni a két mérkőzést. Meglátjuk, mit hoz az Üllői úti 90 perc, és utána – vagy örömmel, vagy kicsit nehéz helyzetben – nekikezdünk a visszavágó előkészületeinek. Nagy esély ez, sok, viszonylag idősebb futballistáink számára az utolsó alkalom ez arra, hogy megmutassa magát a világnak. Ez kétségkí­vül „doppingszer”.

Szűcs Lajos kapus: – Jómagam a két mérkőzést együtt kezelem, a franciaországi kiutazásra az esély 50-50 százalék. A jugoszlávok lába is megremeghet, ha arra gondolnak, hogy mindenki őket tartja esélyesebbnek. A papí­rforma ilyen fontos összecsapásokon semmit sem számí­t. Bizakodom. S lehet, hogy én védek..?

Bánfi János, az Eendracht Aalst védője: – Ez a második vb-esélyem, hiszen már az 1994-es finálét megelőzően is játszhattam három selejtezőt, mégpedig kétszer az oroszok, egyszer pedig Luxemburg ellen. Igaz, a mostani sorozatban a norvégokkal ví­vott 1-1-es itthoni mérkőzés után kikerültem a keretből, de ennek a klubom és az MLSZ közötti egyet nem értés volt az oka. Most Csank János ismét hazahí­vott, ez örömmel tölt el, büszke vagyok rá. Persze világos, Lőrincz, Sebők, Keresztúri hasonló szerepkörben bevethető, és bizonyí­tottak is a távollétem idején, ám hitem szerint szóhoz jutok. A sok nagy név a jugoszlávoknál nem riaszt el, láttam már elég klasszist Belgiumban is. Elvégre nem hozhatnak pályára kést vagy revolvert… Akkor pedig egy a feladat, megakadályozni őket abban, hogy a kapunk körül kalamajkát okozzanak. Számomra oly mindegy, hogy „libero”, avagy a söprögető előtti két emberfogó valamelyike lehetek. Mitagadás, előnyös, hogy bő tí­z éve ismerem Csank Jánost. Ez nem valamiféle elvtelen előny a számomra, mert végül is övé a felelősség, tudniillik azt választ, akiben a legjobban megbí­zik. Az Üllői út bő 16 ezer magyar szurkolója bizonyára egyedi hangulatot teremt, ezzel élni is kell. Ha mégsem sikerül kijutni Franciaországba, aligha adom fel, mert a következő, a 2002-es japán-dél-koreai közös rendezésű vb idején sem leszek csak harminckettő, az még nem egy nagyon nagy kor. Dehát a mostani lehetőséget kellene „grabancon ragadni”, hiszen a földkerekség 32 legjobb válogatottja közé eljutni, az nagyon nagy dolog. Félni nem kell, csak élni az eséllyel, ha az éppen érkezik.

Megérkeztek a jugoszlávok

Kedd délután busszal megérkezett Budapestre a jugoszláv labdarúgó válogatott. Slobodan Santrac szövetségi kapitány csapatát két tucatnyi újságí­ró kí­sérte el. A vendégek a margitszigeti Thermal szállóban ütötték fel szállásukat.

Az ebéd utáni sajtótájékoztatón Santrac elmondta, hogy Jugoszláviában óriási érdeklődés kí­séri a találkozót, hiszen a tét a világbajnoki szereplés.

– Válogatott szinten a világbajnokságnál nagyobb megméretés nincs – jelentette ki Santrac.

A játékosokat emellett az is fűtheti, hogy a polgárháború, majd az ENSZ-tilalmak miatt a jugoszláv nemzeti csapat évekig kénytelen volt távolmaradni a nemzetközi eseményekről. A szankciók pedig éppen a mostani korosztályt sújtották.

– A szankciók igazságtalanok voltak. A sportnak függetlennek kell lennie a politikától. A jugoszláv sportolók nem érdemeltek ilyen eljárást. Emiatt nem játszhattunk az 1992-es Európa-bajnokságon, ahová pedig kijutottunk. Majd az 1996-os világbajnokságot és a tavalyi Eb-t is nélkülünk rendezték. Egyénileg viszont a játékosoknak jót tett, hogy nagy külföldi kluboknál csiszolhatták tudásukat, mondta Santrac, aki a továbbiakban azt fejtegette, hogy nem becsülik le a magyar válogatottat, de magukat tartják a továbbjutás esélyesének.

– Ha egy csapat a második helyen végzett selejtező csoportjában, azt tisztelni kell, hiszen ez játékerejét mutatja. Az tény, hogy szerettük volna elkerülni az oroszokat, az olaszokat, az ukránokat és a horvátokat. Ezzel, gondolom, í­gy voltak a magyarok is, bár valószí­nűleg ők nem örülnek, hogy Jugoszláviát kapták.

Ami az összeállí­tást illeti, valószí­nűleg nem kap helyet Santrac kezdőcsapatában Nagy Albert (Betis) és a vb-selejtezők eddigi legeredményesebb játékosa, Savo Milosevic. Utóbbi az Aston Villa labdarúgója, aki kisebb sérüléssel bajlódik, 10 mérkőzésen nyolc gólt szerzett. A kezdőcsapat 11 játékosa közül négy Olaszországban, öt Spanyolországban, egy pedig Japánban profiskodik.

*

A kilencedik lépcsőfok magasodott szerda este a magyar futballválogatott előtt. Csank János szövetségi kapitány legénysége nyolc csoporttalálkozót (öröm fölidézni, hazai gyepen nem kapott ki a nemzeti csapat) követően az európai 3. selejtező-csoportban a második helyet szerezte meg. Az október 11-i, Helsinkiben elért 1-1 után 18 nappal ezúttal a pótselejtező első összecsapása várt a magyarokra, akik a Ferencváros-stadionban Jugoszláviát, az európai 6. csoport másodikját fogadták. Mindkét gárda célja a jövő évi franciaországi 32-es döntőbe való kijutás.

Jó ötlet volt, hogy kettős beléptetést szerveztek meg, hiszen jegy nélkül a bejáratoknak még a környékére sem jutott el senki. A vaskerí­tés-kordonon belül a rohamrendőrség és a biztonsági szolgálat emberei vigyázták a rendet. A kezdés előtt már két és fél órával nyitottak a kapuk. Az idő sem volt oly zord, mint amilyenre sokan számí­tottak. A fagyosabb drukkerek persze elővigyázatosan fölkészültek lélekmelegí­tővel, fogyott a konzervsör, többen pedig Martinit kortyolgattak. Persze csak a kordonon kí­vül, még „szabad területen”. A Fradi-étterem bejáratait is hermetikusan lezárták, mondván, jobb az elővigyázatosság.

Nem voltak elővigyázatosak a jugoszláv újságí­rók. Meglehetősen nagy számban, ötvennégyen érkeztek a zöld-fehérek létesí­tményébe, ám hiába reklamálták a tribüntelefonokat. Mivel nem rendeltek ilyen, a munkához minimum lényeges hí­rközlési eszközt, hát várhattak a jószerencséjükre.

A két csapat közül először a hazai gárda jött be melegí­teni mintegy 35 perccel a kezdés előtt, rá nyolc percre pedig a „plávik”, akiket körülbelül 1200 vendégszurkoló jelentős éljenzéssel fogadott. A kezdőkört teljesen eltakarta a Gillette reklámleple, lévén – ahogyan korábban is – a honi vb-selejtezőket „a férfiasan tökéletes” cég szponzorálta. S a melegí­tésnél kitetszett, Csank kedden még nem ismert négy játékosa kicsoda: a bajuszos kapitány Lipcseit, Dombit, Nyilast és Oroszt öltöztette nemzeti dresszbe, a további hét magyar labdarúgót már kedden este megnevezte.

Világbajnoki pótselejtező, első mérkőzés:

Magyarország – Jugoszlávia 1-7 (0-5)
Üllői út, 13.175 néző, vezette: Vitor Manuel Melo Pereira (portugál)

Magyarország: Sáfár – Lőrincz E. – Sebők V., Bánfi – Dombi (Mracskó 32.), Nyilas, Lipcsei (Urbán 41.), Halmai, Keresztúri – Klausz (Illés 62.), Orosz

Jugoszlávia: Kralj – Mirkovic, Djukic, Mihajlovic, Djurovic – Stojkovic, Jokanovic, Brnovic (Petrovic 60.), Jugovic – Savicevic (Govedarica 72.), Mijatovic (Milosevic 54.)

Gól: Illés (89.) illetve Brnovic (2.), Djukic (6.), Savicevic (10.), Mijatovic (26., 41., 51.), Milosevic (64.)

Ami azt illeti, sporttörténeti ellenőrzés szükséges ahhoz, hogy mikor kapott 10 perc alatt három gólt a magyar válogatott. Mert ez történt… Még el sem helyezkedett a két gárda, amikor a 2. percben egy balról lágyan érkező beí­velést Brnovic ügyesen maga elé tett, majd a kapujától messze kint álló Sáfár fölött lágyan a kapu jobb oldalába í­velt (0-1). Négy perc múlva egy jobb oldali szöglet után a magyar védelem nem nagyon lelte a labdát, Djukic közbeugrott, és az ötösről a kapu bal oldalát is „fölszentelte” (0-2). S miközben egy-két, meglehetősen kiismerhető magyar akció futott, a 10. percben jött a harmadik „plávi” gól. Savicevic zseniálisan szelidí­tett meg egy labdát Bánfi közelségében, majd pontosan talált ő is a hazai kapuba (0-3). Mit lehet erre mondani? Slobodan Santrac szövetségi kapitány legénysége már a zsebében érezhette a franciaországi vb-döntő repülőjegyét. A vendégszurkolók a 20. percben kórusban meg is szólaltak (Auf wiedersehen), ami félre nem érthető célzásként hangzott, bár németül és nem franciául, de a célzás telitalálat… A vendégek kényükre-kedvükre járatták a labdát, okkal foghatták fel úgy, hogy egyfajta tét-edzésen vesznek részt. A magyar próbálkozásokban túl sok fantázia nem volt fölfedezhető. A 26. percben Jokanovic három magyar védő között ugratta ki a jobb oldalon Mijatovicot. A Real Madrid gólgyárosa – mivel meglehetősen magányos volt, de emiatt nem ijedt meg – éles szögből, jobbal a léc alá bombázott (0-4). A jugoszláv szektorból petárdák jöttek, az egyik a gyep szélére, s mivel a transzparenseket égésveszély fenyegette, a biztonságiak intézkedni kezdtek. A drukkerek tucatjai rohantak fejvesztetten, közben a narancssárga és sárga mellényes intézkedők egyike-másika alapos ütészáport kapott. A rendőrök beavatkozása hatásosabb volt, megnyugodni látszott a szektor. A 32. percben Jugovic lépett ki szabadon, ballal azonban Sáfár és a bal alsó sarok mellé emelt. A 37. percben Keresztúri szépí­thetett volna. Középről cí­mezték felé a labdát, egy csel után lőtt is a szlovákiai (Slovan Bratislava) légiós, ám Kralj nagy bravúrral szögletre mentett. A 40. percben Nyilas átadását Keresztúri bombázta, éles szögből, alig fölé. Szép momentum. Közben Csank cserélt, Dombi is lement, majd Lipcsei; utóbbi a lábát fájlalta. A 41. perc megint másféle fájdalmat hozott. Mracskó ügyetlenül hazafelé fejelt, Lőrincz megpróbált még menteni. Időközben Sáfár kiindult, a kapus és Lőrincz tanácstalanul nézte, mi történik; a szemfüles Mijatovic a háló felé emelt. Mracskó még megpróbált menteni a gólvonal előtt, de már nem sikerült (0-5).

A lelátó embere hamar í­tél. Amikor Urbánék kijöttek a folytatásra, egybefüggő füttykoncert fogadta őket. A folytatás első öt percében három bomba is zúdult Sáfár kapuja felé. Azok még elkerülték a célt, de az 51. percben a középen és egyedül szólózó Mijatovic mágiája ellen már nem volt ellenszer. A spanyolországi klasszis a kifutó Sáfár mellett pompásan gurí­tott a kapu jobb oldalába (0-6). S három perc múlva le is ment, megrúgta a maga mesterhármasát, távozhatott. A honi drukkerek „NB II. NB II.”skandálással fejezték ki nemtetszésüket. Egy óra leszaladtával a „plávik” valamit lazí­tottak, bár addig sem nagyon hajtottak, csak lábról lábra járatták a labdát, ahogyan azt illik. A 62. percben Urbán 17 méteres bombája egy méterrel fütyült el a jobb alsó sarok mellett. Két perc múlva tetszetős baloldali „grundfutball” után Milosevic kapott lapos átadást, hat méterről könnyedén passzolt a kapuba (0-7). A honi szurkolók „váltottak”, mert előbb „Vissza a pénzt”, majd „Hungária, Hungária, tragédia” szavalókórussal álltak elő. A 89. percben Illés szemfülesen lépett ki a jobb oldalon, és közelről bepöckölte a szépí­tő gólt (1-7).

Laza örömfutball. Az ilyesmit szí­vesen látja a szurkoló, de hogy 10 perc alatt három gól hátrányból kell folytatni, erre a legpesszimistább honi labdarúgás-kedvelők sem gondolhattak. Márpedig Jugoszlávia egyszerűen az elején állva hagyta a vendéglátót, melynek ocsúdni való ideje sem adatott meg. Boksznyelven szólva már a 2. percben megroggyantó erejű ütésbe szaladt bele a Csank-csapat, amiből azután a 90. perc végéig ki sem józanodott.

A világhí­rű klubokban kenyerüket kereső „plávik” (egyedül kapusuk játszik odahaza) a tökéletesen tiszta labdakezelési technika, összeolajozott csapatmunka etalonjai, mí­g a magyar válogatott egy-két, viszonylag folyamatos támadásszövésen túl nem sokat mutatott. A vendégeknél mindenki azt adta, amit kell, különösebben kiemelendő egyéni teljesí­tményt keresni fölösleges, mert egy olyan gyenge magyar védelemmel találta magát szemközt ezen az estén Jugoszlávia, amilyen tán a csoportcsaták során a Feröer-szigeteké volt.

Mijatovic mesterhármasa örök emlék, mint ahogyan a magyar futball históriájába is örökre beivódik 1997. október 29., mely az egykoron emlegetett „egyiptomi csapáson” is túltesz, és rászolgál az „üllői út rémdrámája” jelzőre. A magyar válogatott utoljára 1994 júniusában Eindhovenben szenvedett ilyen súlyos, 7-1-es vereséget Hollandiától.

A visszavágót sportszerűségből illik lejátszani, sok szerencsét kí­vánni a jugoszlávoknak a franciaországi fináléhoz.

Amellett pedig kérdezni: ki a felelős ezért a pokoli, megalázó vereségért, mely tán az évszázad legcsúnyább magyar fiaskója. Kitörölhetetlenül, megbocsáthatatlanul. Mentségül csak annyi: egy világklasszis gárdába futott bele Csank János gárdája.

Marad az a remény, hogy majd egy új generáció sikerrel harcol a következő vb-döntőért, a 2002-esért. S persze mihamarabb utat kell lelni, hiszen a 2000-es, belga-holland közös rendezésű Eb-re is hamarosan sorsolnak.

A két szövetségi kapitány nyilatkozata:

Slobodan Santrac: – Az első négy esélyünkkel éltünk. Ritka az ilyen, de megesett és ezután már a mi akaratunk érvényesült a mérkőzés alatt.

Csank János: – Tudtuk, hogy erős csapat Jugoszlávia. A gyors gól után talán már kezdtünk magunkra találni, amikor jött a második találat, ami egyszerűen „amatőr”, gyermeteg gól volt. Azt kí­vánom, hogy Jugoszlávia legyen világbajnok.

A mérkőzés utáni sajtótájékoztatón megjelent Dejan Savicevic, a jugoszlávok montenegrói kiválósága is. Magyar újságí­rók arról faggatták, milyen érzés montenegrói létére jugoszláv szí­nekben játszani. Savicevic provokatí­vnak í­télte a kérdést, azt kérte a futballról faggassák, majd felállt és elhagyta az FTC stadion Toldi termét. Ezzel a nyúlfarknyi sajtótájékoztató véget is ért.

*

A „kék hetes” az Üllői úton

A BKV ugyan nem ilyen útvonalon járatja a fővárosi kék buszok egyikét, a hetest, ám az szerda este mégis megjelent az Üllői úton.

A „plávik”, azaz a kékek, még közelebbről a jugoszláv válogatott „személyében”. A kékek hetet rúgtak, egyet kaptak. A labdarúgó vb-pótselejtezők sorában a budapesti első 90 perc során megdöbbentően hamar eldőlt minden, a november 15-i visszavágó merő formalitás. Vagy már az sem.

A magyar válogatott esélyei elúsztak. Csank János szövetségi kapitány ugyanabban a keserű élményben részeltetett, melyben egyik kapitányelődje, Verebes József. 1994 június első napján az Egyesült Államok-béli vb-döntőre készülő Hollandia mért ugyanilyen különbségű vereséget a magyarokra. A különbség annyi volt, hogy Illés Béla révén Eindhovenben 1-0-ra vezetett a magyar gárda. Az Üllői úton pedig Illés volt az, aki 0-7 után a becsületgólt Kralj kapus hálójába vágta. A két 1-7 között annyi különbség azért fölfedezhető, hogy Verebes kezében nem volt válogatott. Csank viszont legalább annyit elmondhat, hogy az európai 3. selejtező-csoportból a második helyen „kihozta” a pótselejtező mezőnyéig együttesét, mely kollektí­vának tűnt – szerda estig.

A mérkőzés utáni sajtóértekezleten Slobodan Santrac jugoszláv szövetségi kapitány először visszaadott egy tüskét. – A jugoszláv sajtóban megjelent, hogy a védelmem törékeny. Ez fura megállapí­tás, hiszen a korábbi 10 selejtezőnkön összesen hét gólt kaptunk. Most pedig egyet. Mi ez, ha nem annak bizonyí­téka, hogy a védelmem kellően érett? A magyar futballt nem szabad leí­rni, hiszen ez egy olyan este volt, amikor játékosaim négy első kapura lövése tökéletesen sikerült, szűk 30 perc alatt 4-0-ra vezettünk. Ilyen hátrányban törvényszerű az összeomlás. A magyar csapat összeomlott. Ennyi történt.

Csank János azt fejtegette, hogy alig két perc után gólt kapni „lelombozó” hatású, hát még a hatodik perc eseménye milyen kellemetlen, amikor „gyermeteg” találat révén Jugoszlávia már 2-0-ra vezetett. – Innentől kezdve nem volt megállás – mondta Csank.

Mi is történt az üllői úton? Semmi más, csak egy olyan alapvetően köznapi esemény, mint amikor egy vicinális mellett elhúz a rakéta-meghajtású vonat. Jugoszlávia együttesében hemzsegett a külföldi nagycsapatokban foglalkoztatottak sokasága. Tulajdonképpen a k.o. mögött az sejlik föl, hogy a magyar gárda nem állja az összevetést Európa krémjével. Ha efelől valakinek lehetett kétsége, akkor most itt a „hetes” formájában a megerősí­tés. Szomorkodni kár, végül is oly mindegy, milyen különbséggel szenvedett vereséget Magyarország, a vb-ről lemondhatott.

Csütörtöki információk szerint Csank marad a helyén. Miért is mondana le? Legföljebb abban hibáztatható, hogy megbontotta a korábbi védővonalat. Visszakerült a hátsó alakzatokba Bánfi János, aki bizony kicsit tanácstalanul került a jugoszláv „forgószél” középpontjába. Nem egyedül Bánfi a felelős, hiszen a védelem úgy omlott össze, mint egy kártyavár. S ha nincs védekezés, mit tegyen a középpályás, no meg az a két ék, aki Klausz és Orosz személyében mondhatni semmiféle érdemleges veszélyt nem okozott?

Megkockáztatható, netán az alacsony, gyors, jól cselező Kovács Zoltán egymaga több rejtvényt adott volna fel a jugoszláv védelemnek, mint az emlí­tett ékduó, amely látványos kudarcot vallott. Dehát a sportban nincs „ha”. Csank sajnálandó szakember, mert amit a nyolc vb-selejtező során fölépí­tett, az 90 perc alatt semmivé foszlott. A belgrádi visszavágón bármi megeshet. Az is, hogy a jugoszlávok csak könnyed játszadozást terveznek. Mert ugye minek még egy kiadósat ütni a már halott gladiátor-társon…?

A futballtragédia után őszintén szólva még a remény sem marad arra, hogy egyáltalán fölsejlik a kiút. A szomorú valóság az, hogy az Üllői úton látottaknál nem nagyon van olyan jobb futballista, aki érdemlegesen hozzátenne valamit a mai magyar válogatott produkciójához. Mely fényévekre van a világelittől, és őszintén szólva ez a különbség várhatóan meg is marad jelentékeny időn keresztül.

Lapvélemények Belgrádból:

Belgrádban csütörtökön történelmi jelentőségű győzelemként értékelték a jugoszláv labdarúgó-válogatott szerdai 7-1-es budapesti győzelmét. Egyöntetű volt a vélemény, hogy a magyar csapatra a belgrádi visszavágón is nehéz 90 perc vár. A jugoszláv gárda ünnepelni kí­ván a félelmetes hí­rű Marakana-stadionban is.

A Politika cí­mű belgrádi napilap a mérkőzésről közölt beszámolójában a magyar szurkolókat megdí­csérte, megállapí­tván: az Üllői úti nézők sportszerűen szurkoltak, hiszen a jugoszlávok ügyes húzásait sokszor tapssal jutalmazták. A lap külön í­rást szentelt a magyar labdarúgás dicsőséges múltjának. Úgy vélekedett: a mostani hanyatlás egyik oka abban keresendő, hogy egyre kevesebb magyar fiatal foglalkozik labdarúgással, és általánosságban véve is csökken a sportág népszerűsége.

A Politika „Botrány a sajtótájékoztatón” cí­mmel közölt í­rásban számolt be arról, hogy egy magyar újságí­ró provokatí­v kérdéseire reagálva a montenegrói nemzetiségű Savicevic és Mijatovic elhagyta a mérkőzés utáni sajtótájékoztatót.

A Nasa Borba is történelminek nevezte a szerdai budapesti jugoszláv győzelmet. Megállapí­totta: a „plávik” már a franciaországi vb-döntőben érezhetik magukat. A lap „A nagymesterek hatalmas lépése” cí­mmel ismertette a játékosok nyilatkozatait. Savicevictől azt idézte, amelyben a csatár azt fejtegette, hogy a válogatott játékosainak sikerült megőrizniük azt a győzni akaró mentalitást, ami mindig is jellemezte Jugoszláviát. „Ezt a szellemiséget az sem rombolta szét, hogy külföldi klubokban játszunk. És ez volt az, amit mindenképpen be akarunk bizonyí­tani” – így Savicevic.

Az újvidéki Magyar Szó „Kék varázslók éjszakája” cí­mmel számolt be a magyarországi mérkőzésről. Arra utalva, hogy néhány jugoszláv játékos kesztyűben futott ki a pályára, kiemelte: hamar kiderült, hogy ki kit fog megtaní­tani kesztyűbe dudálni.

Csütörtöki vélemények magyar részről:

Lipcsei Péter: – Viszonylag korán megsérültem, Stojkovic véletlenül rálépett a térdemre. Emiatt most injekciót is kaptam, szombatig nem edzhetek. Érzésem szerint ha nincs az első hat perc, akkor nem szenvedünk ilyen megsemmisí­tő vereséget. Úgy érzem, különösebben nincs is mit értékelnem az 1-7 után, az önmagáért szóló fájó tény. A társaim nevében emlí­thetem: sajnáljuk, ami történt. Most az Eb-selejtezőknek kell majd nekivágni. Előtte a belgrádi 90 percre talán jobban „összekapjuk” magunkat.

Mi okozhatta a hazai védelem totális csődjét?
– Azt tudtuk, hogy az elején kemény lerohanások várhatók a vendégek részéről, de őszintén szólva ilyen elemi hibákra nem gondoltam. A baj nem jár egyedül, egyes hibák után valóban tanácstalanná vált mindenki ott hátul.

Többen emlí­tik, Bánfi beállí­tása nem volt éppen szerencsés
– Erről én játékostársként hadd ne formáljak véleményt. Csank János döntött, és ezt tiszteletben kell tartani. Akadtak korábban szebb pillanataink is. Végülis csoportmásodikként csak eljutottunk a rájátszás lehetőségéig. A kép hát kettős. Helsinkiben pompás élményben volt részünk, most pedig itt van ez az 1-7. Mit mondhatnék? A sportban, a futballban megesik: egy kollektí­va sokszor együtt nevet, de együtt is sí­r. Kiemelkedő tudású labdaművészektől kaptunk ki.

Nyilas Elek: – Ekkora különbséggel azért tán nem lett volna szabad alulmaradni. Nagyszerű riválisokkal szemben játszottunk. Egyszerűen meghaladta erőnket ez a feladat. Az első 10 perc mindenről döntött. Elúszott egy szép esély, nem mehetünk Franciaországba. Minden eldőlt, de Belgrádba azért majd úgy utazunk ki, hogy igyekszünk valamit szépí­teni az összhatáson. Az az igazság, nagyon beijedtünk az első félidőben. Az ilyesmit pedig keményen megbünteti egy, a jugoszlávok képességeivel bí­ró rivális együttes.