1929 nyarán a Ferencváros már nem csak Magyarország legnépszerűbb csapata, de meghódította Európát is. Itthon bajnoki címek és kupagyőzelmet követték egymást, és az 1928-ban a KK győzelemmel Európa is a Fradira lett hangolva. A győzelmek híre bejárta az egész világot. Nagy Sándor mondta közel 2500 éve, hogy a győztes seregek mindig új kihívásokra és még nagyobb csatákra vágynak, ami nem csak a makedón király hódításait ösztönözte, hanem a Fradit is új sikerekre késztette. Fel akarta fedezni Amerikát, meg akarta hódítani a labdarúgás koronázatlan királyait. Nem csak tanulni akart Dél-Amerikában, de meg is akarta mutatni, hogy nem voltak véletlenek azok a hazai és nemzetközi sikerek melyek végül is lehetővé tették az első „világutazást” a csapat számára 1929 nyarán. írhattunk volna nagy utazásról is, hiszen azokban az években (bár a két világháború közötti évek hozták el a repülés „aranykorát”) még nem léteztek földrészeket átszelő repülőjáratok, így Budapestről eljutni Dél-Amerikában, igazi „Kolumbuszi” erőpróbának számított.
Tíz napon át „himbálózni” az Atlanti-óceánon, nézni a Földünket uraló hullámokat, melyek néha szirénként békésen és simogatón csábítják az embert, néha meg Poszeidón összes haragját összegyűjtve próbálja a hatalmas hajót a tenger mélyére küldeni, nem a leghálásabb időtöltés olyanok számára, akik a hullámok helyett a zöld gyepen a labda mesterei. Sétálni, fürdeni és a hajó tornatermében még edzeni is lehetett, de a játékosok túralevelei és naplóbejegyzései szerint fárasztó és a végén már nagyon unalmas volt a „hullámlovaglás” és mindenki nagyon várta már a riói partraszállást, mellyel még nem ért véget a kalandos utazás. A hajókázást a „vastalpasok” zakatolása váltotta fel, az első labdás edzésre június 28-án került sor, az első mérkőzésre a San Paulo válogatottja ellen meg 24 nappal azután, hogy Keleti pályaudvarról elindult a zöld-fehérek Marco Polo-i utazása.
A bemutatkozó mérkőzésre június 30-án került sor, és mire eljutott a csapat Montevideóba és megmérkőzött a világ legjobb csapatának tartott uruguayi válogatottal a túrán már öt mérkőzésen volt túl. Mai szemmel is elképesztő volt az a fogadtatás melyben a Ferencváros részesült. Manapság a világ legjobb csapatait fogadják olyan kitüntető figyelemmel, mint 1929-ben a zöld-fehéreket. Már a kikötőben több ezer magyar köszöntette a csapatot a tiszteletbeli konzul vezetésével, a helyi újságok kiemelten foglalkoztak Közép-Európa legjobb csapatával. „A mérkőzés”, mely beírta magát a világ labdarúgásának történelemkönyvébe, 1929. július 21-én, délután 3 órakor kezdődött, a kezdőrúgást maga a köztársasági elnök végezte el. Vajon mit érezhettek a játékosok, amikor kifutottak a zsúfolásig megtelt stadionban a pályára és a bíró útjára indította a mérkőzést?
Minden ideg feszül, minden szem a labdára mered. Megszólal a síp és elindul a labda mögött a gyilkos, viharos, feltarthatatlan magyar roham. Ennek a rohamnak nem lehetett ellenállni. Ez a roham huszonöt percig tartott és ámulatba ejtette Uruguay népét, amint három gólt kergetett be abba a veretlen kapuiba. S ahogy az uruguayi nézősereg nem értette meg ezt a csodát, úgy fojtja a boldogság, az öröm mámorát az itthoniak szívébe a kérdés: hogyan történhetett ez? (Nemzeti Sport)
Magáról a mérkőzésről többet nem is akarok írni, hiszen olyan részletes és nagyszerű beszámolók jelentek meg a meccs másnapján a Nemzeti Sport hasábjain, hogy „iskolásan” fogalmazva, azokat kötelező elolvasni! Olyan pátosszal, olyan átéléssel és olyan szeretettel van megfogalmazva minden mondat, hogy még 84 évvel a világraszóló győzelem után is úgy éreztem, hogy mint Fradista részese voltam a csodának. Amíg olvastam képzeletben én is sorban álltam az Üllői úti a klubház előtt, hogy a kirakatba kitett újságokat el tudjam olvasni, miközben éreztem a mellettem álló Fradisták szeretetét egymás iránt, a csapat iránt, az ország iránt.
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?