Fociológia
,,a kollektív játék, hogy elérje önnön célját — azaz saját győzelmét és az ellenfél vereségét -, a maga szépségét gyakran hallatlan kíméletlenséggel, agresszivitással és brutalitással kell hogy felruházza”.
Nem Cerny részigazságait vitatom. Aki a labdarúgásban a csúcsra akar jutni, annak a tehetségét valóban a nehéz fizikai munkára emlékeztető, sokszor monoton, lélekölő gyakorlással kell kibontakoztatnia. Aki a labdarúgásban a csúcsra akar jutni, le kell tudnia mondani az élet apró örömeiről, már-már az aszkézisig. Aki a labdarúgásban a csúcsra akar jutni, az valóban az egyoldalúság hálójába kerül.
De… – és kérem, ne vegyék olcsó, hányaveti válasznak—, vajon ki veti egy zongoraművész szemére sikeres hangversenye után, hogy az ünnepelt produkciót sok száz óra lélekölő, monoton, nehéz fizikai munkára emlékeztető gyakorlás előzte meg? Itt nincs diszharmónia?
A labdarúgás etikai és esztétikai értékeinek lehetnek, sőt vannak olykor orrfacsaró előzményei, kísérőjelenségei és következményei. Jó néhányat magam is boncolgattam. A produkció viszont csak velük teljes.
A játék világa egyaránt magában foglalja a rosszat és a jót, azaz a végletekig egyszerűsített „világértékeket”. És magában foglalja mindazt, ami a rossz és a jó között van.
Akár az élet.
Befejezésül – és e könyv summájaként – nem tudok jobbat kitalálni, mint Roger Callois egyik eszmefuttatása:
,,a csaló nem fenyegeti annyira a játékot (mert ő a szabályok megszegésével elismeri azok létét), mint az ünneprontó, aki kigúnyolja a kísérletet, amely egy színlelt világot akar teremteni”.
Kiadta: Sport Kiadó – 1985
Szerző: Rózsa András
Vélemény, hozzászólás?