1957.VI.2. Ferencváros – Pécs-Baranya 3:0
1957. Ha csak magát az évszámot nézzük az emlékezés távlatából akkor nagyon sokunknak csak a történelemkönyvek és szüleink visszaemlékezései jelentik a kiindulási pontot. Ráadásul 1957 eltörpül a körülötte tornyosuló 1956 és 1958 között, hiszen „ötvenhat” örökre bevésődött a szabadságszeretők szívébe, 1958 meg Nagy Imre és társai meghurcoltatásának és a forradalom utáni leszámolási időszak kezdetét jelenti. Ezek között bújik meg 1957 szinte észrevétlenül, mintha nem is létezne, pedig súlyos terheket cipelt a hátán. Az emberek ott sírták ki a fájdalmat, ott indultak el sokan a nagy világba, ott próbálták a néhány napig ragyogó szabadság gondolatát nem feledve újra kezdeni a hétköznapokat. És Kádár János 1957. február 2-án nevezte Nagy Imrét „az ellenforradalmi felkelés szítójává” és „árulónak”, ezzel elindítva azt a terrorhadjáratot mely egészen 1962-ig tartott és mely nemcsak Nagy Imre és társait, de tizenéves kamaszokat is gondolkodás nélkül küldött a halálba.
A sport sem tudta semlegesíteni magát a politikai eseményektől. Nekünk Fradistáknak bőven kijutott a „jóból”. Azt minden Fradistának tudnia kell, hogy a kommunista rendszer 1950-től bűnösnek kiáltotta ki a Ferencvárost, betiltotta a nevünket, elvette a címerünket, a színünket és a zászlónkat. Megpróbálta szétzilálni a szívünket is, de mint másban, így ebben is tévedett. A zászlót elrejtették a szurkolók, a Fradi szív meg épp olyan lánggal égett 1950. február 19-én mint az előző 50 évben. Csak ezen a napon a külvilág számára már nem Fradiként, hanem ÉDOSZ-ként. Azt nem tudom, hogy a sors mennyire volt játékos kedvében, de tény, hogy az első meccsünket ÉDOSZ-ként, a Megyeri úton játszottuk az MTK ellen, a Szabadságharcos kupa keretén belül (1951-től már Bp. Kinizsire változott a nevünk). Hat évet kellett illegalitásban játszottunk, hat évet kellett átélnünk ahhoz, hogy az 1956-os szabadságharc és forradalom visszaadja a nevünket. Fradiként 1956 végén játszottunk először Újvidéken barátságos mérkőzést (nyertünk 3:1), de az igazi feltámadásunk napja 1957. január 27-e, amikor az Üllői úton léptünk pályára. Erről a történész-író Nagy Domokos Imre (YSE) aki jelen volt a mérkőzésen egy nagyszerű írással emlékezik meg.
Érdemes újra elolvasni ahhoz, hogy igazán beletudjuk élni magunkat 1957 sorfordító pillanataiba.
Ilyen előzmények után indult az 1957-es bajnokság. Alig maradt játékosunk, és bár voltak reménykedések a szurkolók között, hogy Kocsis, Budai és Czibor visszatér a Fradiba, de ebből végül is nem lett semmi. Csanádi Árpádnak kellett lerakni az új Fradi alapjait, mely a hatvanas években történelmünk aranykorszakát hozta el. Csupán egy évig volt a Fradi edzője, 1957 végén adta át a csapat irányítását Tátrai Sándornak. 1958-tól a Magyar Olimpia Bizottság főtitkára lett majd az OTSH elnökhelyettese, mégis a legmaradandóbb munkái azok a könyvek voltak (Labdarúgás 1-3, Labdarúgás alapfokon), melyekkel lerakta a labdarúgás alapjait és melyekből a hatvanas és hetvenes évek edzői tanulták a mesterségüket.
1957 csonka bajnokság volt, 12 csapattal és egyfordulós lebonyolítási rendszerrel, de legalább a végén volt bajnok (1956-ben nem fejeződött be a bajnokság) és ősszel már elindulhatott a teljes 1957/58-as bajnoki szezon. A Pécs-Baranya elleni június 2-i fordulóig a lényegi kérdések már eldőltek. A Vasas nyerte a csonka bajnokságot, az átalakult Fradi a negyedik helyet szerezte meg köszönhető annak, hogy utolsó két mérkőzésünket megnyertük. A mellékelt Képes Sport összeállítása szerint nem volt egy maradandó mérkőzés, az újság el is marasztalja mindkét csapat csatárait az egész szezonban nyújtott gyenge teljesítményük miatt. A Fradi 11 mérkőzésen csak 16 gólt lőtt ami magyarázatot is ad a csapat hullámzó teljesítményére.
A 84. percben Kertész viharzott el a jobbszélen és futtából a felső lécet találta el. A 87. percben ismét Kertész vitte fel a labdát. Egészen az alapvonalig ment, beadott és az előrehúzódott Dalnoki a közönség nagy üdvrivalgása közben a jobb alsó sarokba bombázott.”
A Pécs elleni 3:0 már gólparádénak számított ahol főleg Fenyvesi Máté játszott eredményesen (két gólt szerzett), és említést érdemel Dalnoki Jenő is, aki 1950-ben játszott először a Fradiban (bár akkor már ÉDOSZ-nak hívtak minket, de nincs olyan Fradi szurkoló aki nem „Fradiként” említi azokat az éveket) és játékosként 16 évig szolgálta a zöld-fehéreket. Több, mint négyszáz mérkőzésen lépett pályára és 21 gólt szerzett, az egyiket éppen 1957. június 2-án, a Pécs elleni 3:0-ra megnyert mérkőzésen.
Az elején azt írtam, hogy 1957 szinte megbújt 1956 és 1958 között, de észrevétlen nem tudott maradni. Mindenki megpróbálta tovább élni az életét, gondoskodott a családjáról és pihenésképpen kijárt a meccsekre ahol a szurkolókon kívül karhatalmisták „óvták” a rendet. Magából kivetkőzött világ volt ahol nehezen találták meg az emberek a boldogulást. Volt egy hely ahol elillantak a napi gondok, volt egy hely ahol érezni lehetett az együvé tartozást, a közös boldogító érzést, amit a Ferencváros jelentett. 1957-re visszakaptuk a nevünket és a ezzel a hitünket is. Kezdett kialakulni az a csapat, mely a hatvanas években sikert sikerre halmozott és világhírnevet szerzett. Rögös út vezetett odáig, de megérte.
– lalolib – 2011.aug.7.
Karcsikám, azt hiszem túlzottan pesszimista vagy. Már azzal is maradandót alkotott, amit tavaly kihozott a csapatból.
Prukner László sohasem fog maradandót alkotni az Üllői úton. Sem a viszonyok nem teszik lehetővé, sem Ő maga nem képes erre ilyen feltételek mellett. Hogy mire lenne képes tiszta viszonyok közt, sohasem fog kiderülni.
Kedves Imre bátyám!
Nehéz bármit is mondani arról, amit most érzel, ezért inkább egy üzenetet küldök Neked:
„Az élet rövid, csak a bánat sok; az a legkevesebb, hogy segítsünk egymáson, ha már egyszer itt vagyunk.”
Kedves Gyerekek!
(Már elnézést, de ha én már bácsi vagyok a számotokra, akkor ti hozzám képest valóban >gyerekek< vagytok.) Valóban, én is sokszor érzem úgy (Fradi ügyben), hogy "nem hiszem, hogy normális vagyok". Mert mindig újra és újra bízom a csodában. Ami el is jön, mint az az "emlékezetes" január 27 is eljött. És láttam én már olyan meccsünket is, - ilyen lesz a következő "emlékezetes" – hogy a félidőben vesztésre álltunk, ám a végére sokgólos győzelem lett belőle. De mint öreg tanár tudom, hogy mire egy osztálynyi gyerekből valóban >osztály< lesz, az legalább egy év. És szerencsétlen "osztályfőnökünk" már másodszor kezd neki, hogy egy csapatnyi játékosból igazi CSAPATOT csináljon. Remélem, hogy minél hamarabb sikerül neki. Hajrá FRADI YSE (Imre bátyátok)
Hetek óta szedem a „keresztvizet” csapatról edzőről, és ma reggel (is) arra ébredtem: „nem hiszem hogy normális vagyok!”. Persze ehhez kellet ehhez kellett Lalolib és az általa említett Imre bácsi írás is – én is ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el, vagy olvassa újra!
Ma már több mint 6 ezer bejegyzés van oldalunkon, de a fent említett „Emlékezetes” a képzeletbeli toplistánkon nagyon előkelő helyen szerepelne, és a mai „Muzeális”-nak is van valami különleges üzenete. Ráadásul ma újra olvasva egy teljesen új információt fedeztem fel:
És közben örömmel veszek egy Fradi Futball Híradó című kis kiadványt. Kicsi, A/5 (21×15 cm) méretű kiadvány, mindössze néhány oldal a leggyengébb minőségű újságpapíron – de a mienk!
A sors érdekes játéka , hogy a napokba került az asztalomra eme Híradó 2. száma, de visszakanyarodnék az eredeti gondolatomhoz, melyet Imre Bácsi idézetéből vett pár szóval összekapcsolva, már is érthető minden:
…nem hiszem hogy normális vagyok!”…de a mienk!…
Igen az örök optimisták elindulnak minden héten újra meg újra, én is leülök barátaim közé a lelátóra Lalolib-bal és gyermeki izgalommal várom a délutánt, hogy átnyújthassak valakinek 1 eurót, mert a múltkori özönvíz szerű esős meccsen hozott nekem egy szemeteszsák szerű esőkabátnak álcázott valamit, majd a végén rám akarta hátékázni.
Ja hogy mi lesz a meccs, nyerünk 3-al, vagy 4-el és ha nem akkor sincs gond, mert szeretjük a csapatot, szeretünk a Szentélybe járni, és a barátok jóvoltából mindig van mire emlékezni, mert ez a mienk! – ha néha morgolódok is.