1957.VI.8. Ferencváros – Bp. Honvéd 2:1

Ránézve az évszámra és a résztvevő csapatokra a múltat és a történelmet jól ismerők egyből tudni fogják, hogy egy több szempontból is érdekes mérkőzésre „látogatunk” el mai barangolásunk során. A forradalom és szabadságharc brutális leverése után hónapoknak kellett eltelnie, hogy valamilyen szinten normalizálódjon az ország állapota. A romok még Pest utcáin hevertek, a hősi halottaknak csak egy részét sikerült kegyelettel eltemetni, nagyon sokakat embertelen módon névtelen sí­rokban földeltek el. Sokan hagyták el az országot, sokakat, akik maradtak letartóztattak „ellenforradalmári” cselekedetük miatt. 1957 elején megkezdődött Nagy Imre puhí­tása, akit a kádári diktatúra arra akart rávenni, hogy megbánja azokat a „bűnöket” melyeket 1956. október-novemberében elkövetett. Ami nem sikerült és mely végül is Nagy Imre kivégzéséhez vezetett 1958. június 16-án. A forradalom és annak leverése, a hozzá tartozó „disszidálások” természetesen a sportra és a focira is jelentős hatást gyakoroltak.

1957 januárjában minden csapat visszavette régi nevét és klubszí­nét. A magyar sport újjáéledését a labdarúgásnak kellett megkezdeni. Sokan a szomszédos Ausztriában húzták meg magukat és még nem döntötték el, hogy hazatérjenek-e vagy új hazát keressenek a nagyvilágban. A melbourne-i olimpián kilenc aranyérmet nyert magyar sportkülöní­tmény 90%-a nem tért vissza Magyarországra. A haza nem tért sportolók a nyugati államokban szétszóródva telepedtek le. Az MLSZ gyorsan kií­rt egy egyfordulós tavaszi bajnokságot. A Fradin kí­vül sokan voltak kí­váncsiak az új néphadsereg (Bp. Honvéd) csapatára is. Az év elején a volt nagy csapatból csak ketten-hárman tartózkodtak Pesten. Nem a nagy nevek, hanem az új tehetségek mutattak irányt a magyar labdarúgásban, miközben készülni kellett a stockholmi világbajnokságra (1958). Sajnos a nemzetközi kupákban nagyon gyengén szerepeltek a magyar csapatok. A szí­nvonal emelése érdekében amnesztiát hirdetett az új rezsim a gyorsan hazatérőknek. 1957. május 1-én már valamennyi hazatért játszhatott (bár elég kevesen tértek haza).

Ebben a zavaros és nehezen élhető közegben indult el 12 csapat részvételével a félszezonos bajnokság 1957 márciusában. A Fradi is visszakapta nevét, zászlaját, szí­nét és cí­merét. Kinizsi néven két nappal a forradalom kitörése előtt, 1956. október 21-én játszottunk bajnoki mérkőzést (Csepeli Vasas, 1:1). Bár Ferencvárosként barátságos mérkőzésen már 1956. december 17-én pályára léptünk, de az első bajnoki mérkőzésünket 1957. március 17-én játszottuk zöld-fehérben a SZEAC ellen (nyertünk 3:0-ra). A két bajnoki mérkőzés között eltelt öt hónap, volt közte egy vérbefojtott forradalom, mely során nagyon sokan elhagyták az országot, de ez a fajta „népvándorlás” a Fradit nem nagyon érintette. Sőt, ha megnézzük a két bajnoki mérkőzés összeállí­tását, talán meg is lepődhetünk, hiszen a körülmények ellenére ugyanaz a csapat zárta az 1956-s félbeszakadt bajnokságot, mely 1957 márciusában elkezdte a csonka bajnoki szereplést! Egyetlen különbséget a kispad jelentette, hiszen Sós Károlyt Csanádi Árpád váltotta.

Mivel az 1957-es csonka bajnokság 11 fordulós volt, és csak június 8-ig tartott, a Fradi összeállí­tása a zárófordulós Honvéd elleni mérkőzésig szinte nem is változott (Kertész helyett Tolonics játszott jobbszélen). De ha megnézzük a Honvéd összeállí­tását, egyedül Bozsik maradt hí­rmondónak a legendás aranycsapat gerincét alkotó csapatból. Mellette még Tichy Lajos neve cseng ismerősen, de ő a Honvéd széthullása után vált állandó kezdő játékossá, előtte főleg csereként lépett a pályára.

Az utolsó, 11. fordulónak már nem volt túl nagy jelentősége. A Vasas már megnyerte a bajnokságot, és mivel csak 12 csapat indult, í­gy kieső csapat nem is volt, pedig az eredmények alapján éppenséggel a Honvédnak búcsúznia kellett volna az NB I-től. Ismerve azonban az előzményeket, bár hivatalosan el van ismerve az 1957-es tavaszi csonkabajnokság, nem éppen a realitásokat tükrözték a pályán elért eredmények. Ez főleg a Honvédnál igazolódott be, hiszen szinte változatlan csapattal a következő, 1957/58-as bajnoki szezonban már a harmadik helyet szerezték meg. A Fradi meg éppen ezekben az években kezdte lerakni a hatvanas évek aranycsapatának az alapjait. Mátrai, Dalnoki, Orosz, Vilezsál és Fenyvesi már a csapat tagja volt, sőt a Honvéd ellen megnyert 2:1-es záró mérkőzést Orosz Pál duplájával nyertük meg.

Orosz Pál 1953-ban, 19 évesen lépett először a pályára zöld-fehérben és egészen 1966-ig szolgálta játékosként a Fradit, majd a kilencvenes években az utánpótlásunk megújí­tásáért fáradozott. 444 alkalommal lépett a pályára és 158 gólt szerzett. 1963-ig csatárként jeleskedett, majd utána a Varga-Albert-Rákosi tengely mögött a középpályáról szervezte a játékot. 1957. június 8-án még középcsatárként szerzett két góljával nyertünk a széthulló Honvéd ellen egy olyan korban, amikor nem csak az ország szenvedte meg a forradalom és szabadságharc tankokkal történő leverését, hanem a magyar bajnokságban induló csapatok is. Sokan hagyták el az országot, sokan próbáltak új életet kezdeni idegen országokban. Mindenki számára nehezen elviselhető évek következtek. Bezárkóztak az emberek, újra a bizalmatlanság és a félelem lett úrrá az országon. Akik maradtak, elviselték a rendszer zsarnokságát, mert élni akartak, mert fel szerették nevelni gyermekeiket.

A szurkolók is kimentek a pályára, mert örülni és lelkesedni akartak, mert szí­vből hitték, hogy történjen bármi, ha kifutnak a pályára a kedvencek, és ha több ezer torokból egyszerre kiszakad a „Hajrá, Fradi!”, akkor legalább az a tudat, hogy újra a zöld-fehér szí­nekért lehet rajongani, egy kis biztató simogatást ad a szabadság elveszett hit fuvallatából.

– lalolib –