1970.IV.5. Ferencváros – Bp. Honvéd 1:0

Csak a Ferencváros veretlen

A legtöbb alkalommal próbálom kikerülni, hogy egy muzeális bajnoki beharangozóval bármit is üzenjünk a hétvégi mérkőzés csapatainak, de van mikor ez kikerülhetetlen. Azt tudtam, hogy a Honvéd ellen nem lesz nehéz megfelelő bajnokit választanom még akkor sem, ha a győzelem mellé a Népstadiont „rendelem”. Hatvan rangadó a Stadionban nem kevés, ráadásul a győzelmeink száma is több mint a Honvédnak, igaz a gólarányunk rosszabb, de ez főleg az ötvenes éveknek köszönhető (volt 2:8, 1:9, 1:5), amikor is az Aranycsapat szinte megegyezett a Farkas Mihály által istápolt Budapesti Honvéddal. Ebből már lehetett válogatni, de mikor a virtuális kezembe kerültek az 1970. április 5-i bajnoki rangadó kordokumentumai, már tudtam, hogy ma kivételt kell tennem, hiszen olyan utalások szerepelnek a beszámolókban, melyekről azonnal a jelen ugrott be. Mely egyből gúzsba kötött és nem engedte a további kutakodást.

Természetesen az utalások mellett fontos szempont volt, hogy a találkozót a Népstadionban rendezzék és a klubok nevei passzoljanak a jelenhez. Azt minden Fradista tudja, hogy bár a Ferencváros 1899 óta egy és sérthetetlen egység, mégis az ötvenes években a Rákosi rezsim 6 évre „börtönbe csukta” a zöld-fehér ereklyéket. A Budapesti Honvéd, mint a diktatúra kedvezményezettje szintén átesett egy névváltoztatáson, hiszen az 1909-ben alakult klub még Kispesti AC-ként látta meg a napvilágot. 1926-tól Kispest FC-ként működtek, amit a Fradihoz hasonlóan, 1950-ben kereszteltek át Budapesti Honvéddá. Bár a rendszerváltás után a klub „visszavette” a régi Kispest nevet, de 2003-tól a klub ismét Budapest(i) Honvéd néven szerepel a magyar bajnokságban. Mely nekünk Fradistáknak egy kicsit furcsa, hogy nem a gyökerekhez tértek vissza, hanem az átkos ötvenes évekhez. Ráadásul már nincs is igazi kapcsolatuk a katonákkal, bár az tény, hogy a honvéd szóval nem csak azokra az évekre lehet utalni (gondoljunk csak a ’48-as szabadságharcra), de mivel a klub 1950 és 1956 között érte el első aranykorát (5 bajnoki cí­m), í­gy a névváltoztatásban biztos fontos szerepet játszottak a kor sikerei.

A Fradival ellentétben az 1956-os forradalom után nem vették vissza a régi nevet (továbbra is a Honvédelmi Minisztérium támogatta őket), í­gy 1970-ben Bp. Honvéd néven futottak ki a Népstadion zöld gyepére, 50 ezer néző hangos üdvrivalgása közepette. Persze a szurkolók jelentős része nem a piros-fehéreket éltette, hanem a zöld-fehéreket, akikhez csatlakoztak a kettős rangadó második mérkőzésének szurkolói is. Érdekesség, hogy a Vasas szurkolók inkább a Fradinak, a Dózsások meg a Honvédnak segí­tettek (persze volt benne hátsó szándék is, hiszen a második találkozón ugyanezt várták el cserébe a saját csapatok segí­tésére).

Mielőtt rátérnénk a rangadóra néhány szót ejtenünk kell az 1970-es bajnoki szezonról, mely mindennek volt nevezhető, csak átgondoltnak nem. Azt bizonyára sokan tudják, hogy a szocialista tábor nyomására a magyar labdarúgás vezetői az ötvenes évektől elég sűrűn változtatták a bajnokság lebonyolí­tását. 1949-ig az európai trend megfelelő őszi/tavaszi rendszerben zajlott a bajnokság, amit a hidegháborús évek először 1950-től változtattak tavaszi/őszire, majd a forradalom leverése után visszatértünk az eredetihez, majd 1963-tól ismét a megkülönböztetés jegyéül újra „különcködésbe” kezdtünk, mely nagyon mértékben megnehezí­tette a csapatok dolgát a nemzetközi kupákban (gondoljuk csak a Fradira és 1968-as BEK-re). 1970-ben a Labdarúgó-szövetség 1950 óta negyedszer változtatta meg a bajnokság rendszerét, most az ősz/tavaszi lebonyolí­tásra állt át. Két nyolcas csoportra osztották a tizenhat csapatot, a győztesek játszottak a bajnoki cí­mért. Ezen túl a csoportok győztesei 8 pontot, a többiek a csapat helyezésétől függően 7-1 pontot kaptak, amit hozzáadták az 1970-71-es szezonban elért pontjaik számához! Az 1970-es csonka bajnokságban nem volt kieső az első osztályból.

Branikovits helyzetben

Talán a bajnokság átalakí­tásával próbálta az MLSZ lezártnak tekinteni a marseille-i tragédiát (1:4 és jönnek a csehszlovákok!). Fél évvel voltunk az elvesztett VB pótselejtező után, a nézőszám drasztikusan kezdett csökkenni, amit egyedül a szokásos kettős rangadókkal sikerült kozmetikázniuk.

A Fradi-Honvéd rangadó pikantériáját egy átigazolási „balhé” is feszültté tette. Szűcs Lajos, a Fradi legendás játékosa 1969 telén levelet í­rta Fradi és az MLSZ vezetőinek, hogy további pályafutását a Honvédban képzeli el. Ez persze sokkolta a Fradi tábort és nem járult hozzá, í­gy a kiváló fedezetnek ki kellett hagynia az 1970-s esztendőt. Vajon a Fradi legendája miért is akart távozni? Elmondása szerint megváltozott a csapat körüli légkör. Az persze tény, hogy az 1969-ben nem sikerült a bajnoki cí­mvédés és a csapat sikeredzője, dr. Lakat Károly is távozott. Ráadásul Albert Flóri is súlyos sérülést szenvedett, í­gy a csapat vezére és „összekötője” sem lehetett hónapon keresztül a pályán és az öltözőben. Szűcs Lajos távozásának külön pikantériáját az adja, hogy az utolsó mérkőzését zöld-fehérben éppen azon a „tragikus”, és egy legendás korszakot lezáró 5:2-re elvesztett találkozón játszotta, ahol az ellenfél a Budapesti Honvéd csapata volt…

Mely találkozó „visszavágóját” rendezték meg 1970. április 5-én. Szűcs Lajos és Lakat tanár úr nélkül.

Számunkra nem a legkedvezőbb előjelekkel indult a mérkőzés. Bálintot az előző bajnokin, a Csepel ellen kiállí­tották (a jelenben Besic a „párja”), melyre Kalocsay Géza a csapat akkori edzője í­gy reagált: „…ismét változtatnom kell a védelem összetételén” (ez a mondat is tükörképe a jelenünknek). Nem csak Bálint kiállí­tása jelentett gondot, hanem a Csepel ellen mutatott játék is (ahogy a jelenben is, csak a PFLA ellen). A gól nélküli döntetlennel záruló mérkőzés a Népsport egy csillaggal „értékelte”, és bár ettől függetlenül az ötödik forduló után vezettük a csoportunkat, az edző a Honvéd ellen „elővett” egy öregnek titulált játékost, Rákosi Gyulát, aki a Fradi tartalékcsapatába szorult vissza. Persze nem szabad leértékelni az akkori tartalékbajnokságot, hiszen az akkori csapatban olyanok léptek pályára, mint Martos, Katona és Albert. Flóri esete természetesen más, hiszen ő a sérülése után került a „tartalékok” közé, ahol egyből győztes gólt is szerzett a Honvéd ellen, ahol szintén játszott néhány „ismert” név (Bogáti, Pintér, Tichy).

A „nagyok” meccsét is 1:0-ra nyertük, a gólt Füsi fejelte, amihez a Honvéd kapusának, Bicskei Bertalannak (Kemeneshez hasonlóan Ő is a Fradiban nevelkedett) az aktí­v közreműködésére is szükségünk volt. A győzelmet megérdemeltük, főleg az első félidőben játszottunk jól. A második félidőben visszahúzódott a csapat, a Honvéd megpróbált egyenlí­teni, de igazi helyzetig sem jutott. Végül „egy küzdelmes, de meglehetősen alacsony szí­nvonalú” (Népsport) mérkőzésen gyűjtöttük be a két pontot, ezzel megerősí­tve vezető helyünket a B-csoportban.

Vajon miért is nevezte a szaksajtó gyengének a mérkőzést? „Szinte érthetetlen, hogy a magyar csapatok mennyire nem érzik, hogy a bajok egyik forrása, a szélső nélküli játék…Telnek, múlnak a percek, s egyetlen beadás sem érkezik. Hát persze. Nincs kitől.” (Ez a megállapí­tás is ismerősen cseng.) A Fradiban Füsi és Rákosi játszott a széleken, mely azért is érdekes, hiszen a Honvéd elleni meccsig éppen Füsi helyettesí­tette Rákosit a baloldalon (jobbszélen főleg Szőke játszott). A csere-bere nem nagyon jött be, néhány forduló után Füsi visszakerült a balszélre. Ami a Honvéd szélsőjátékát illeti, ott pedig egy kiváló játékos szerepelt, aki 4 év múlva, 28 évesen cseréli le piros-fehér mezt zöld-fehérre. Természetesen Pusztai Lászlóról van szó, aki a ellenünk, 1970-ben nem mutatott olyan hatékony szélsőjátékot, mint a Dalnoki féle csikócsapatban.

A gondok ellenére a mérkőzés végén boldog zöld-fehér mezes játékosok vonultak az öltözőbe, akiket lelkes szurkolók tapssal köszöntöttek. Jó lenne, ha ez vasárnap, 2013. október 6-án is megismétlődne. Jó lenne, ha a szurkolók, a csapat és a vezetőség hármasa ismét egymásra találna. A három E betű jegyében.

Mert enélkül nem vagyunk Ferencváros.

(lalolib, 2013. október 2.)