1911-et írtunk s az FTC most tért meg győzelmes külföldi túrájáról. Hány újságolvasástól eltiltott kis 10-12 éves fiú bújta titkon az újságok sportrovatát a túra alatt, hányszor újságolta boldog büszkeséggel az iskolatársainak:
— Megint győzött a Fradi, hiába, a magyar az első a világon!
Mi is — emlékszem — páran, budai fiúk, készen lettünk volna meghalni az FTC-ért. Gomblyukunkban ott volt a zöld-fehér zászlócska, s ha csak tehettük, kijártunk a messzi Soroksári, majd Üllői útra gyönyörködni a mi Franzstadtunk játékában. 1911 volt s megérkezett az FTC.
Estefelé egy barátom biztatására elmentünk a Ferenc körútra.
— Látod ott azt a nagy kávéházat? Az a Fradi stammkaffája — avatott be minket, tudatlanokat a titokba.
Pénzünk persze nem volt, hát a nagy ablakokon lestünk be a függöny hasadékain keresztül. Hősöket néztünk tágra nyílt gyerekszemmel. A kedvencem Slózi volt. De hiszen kinek nem volt akkor a kedvence Slózi? Ott ült a karikalábaival egy asztalnál s mosolyogva beszélt el valamit. De ott voltak a többiek is, mind: Potya, az ezermester szélső, Rumbold, a masszív bekkcsoda, Bródy, Borbás, Weinber Jancsi stb. S mi üvegre tapasztott orral bámultuk őket, az ünnepelt hősöket, akik végigverték Európát.
Késő lett, haza kellett mennünk. Szétszéledtünk, ki-ki a maga útján, álmodni a boldog, a nagyszerű jövőről, amikor majd mi fogjuk megmutatni, hogy mi is az a Magyarország, kik is azok a magyar futballisták. Elmentemben visszanéztem, megjegyeztem magamnak a kávéházat. Széchenyi kávéház volt ráírva nagy aranybetűkkel.
Tegnap ismét ott voltam az aranybetűk alatt. Hosszú 15 év után ismét, ami ugyancsak megváltoztatott mindent. Az FTC leszorult a bajnokságról, kiálltak egyesek, kiöregedtek mások, a régi nagy FTC csak az emlékekben él. Mi, kisdiákok is megnőttünk, másnak ismertük meg az életet, mint ahogy azt rózsásan annakidején elképzeltük. Szomorú sóhajt vált ki egy-egy régi térkép, fénykép. Hej, hej, mikor még a nagy Fradi volt az úr. Az volt az idő! A nagy Fradi!
De mi ez? Hiszen itt ismét csillogó szemű kisdiákok lesnek be az ablakon! Hát nem változott meg mégsem a Franzstadt csapata? Megint nagy lesz az FTC? Odaállok a kisfiúk mögé.
— Az ott, látod, olyan hosszú orra van, az a — Pityke.
A másik kis szuszogó srác meredt szemmel bámul be.
— Az ott a Potya — s boldogan felkacag a két kis rongyos fiú. Potya a kedvencük, a drága „öreg” Potya. Újra nagy az FTC! Nem mennek el a meccsükről lelógó fejjel a drukkerek. Ismét feltűnnek a kisdiákokon a zöld-fehér zászlók s ismét meghalni készek a nagyszerű, a bajnokjelölt Fradiért.
Bent a kávéház csakúgy fest, mint a többi. A kasszánál egy molett, bájos hölgy ül. A cukrot és a kanalat osztja ki. Az elkülönített asztaloknál párok ülnek, csendesen beszélgetnek. A biliárdgolyók csendesen koppannak össze, a sakktábláknál, az újságnál, a kártyánál ugyancsak az a kép, mint másutt.
S mégis, ha az ember jobban szemügyre veszi az embereket!… Nini, hiszen a biliárdnál Pataki játszik Szamekkel, a volt nagyszerű biciklipólózóval. Ott, kávé mellett Potya olvassa az újságot. A sakkasztalnál Starit (az FTC Bandi bácsija) játszik Mattyók Aladárral Hecht Ernő kibicelése mellett. Nézzünk csak beljebb a kártyateremben. Weinber Jancsi, a régi idők rettegett halfja alsózik. Aztán a régi MLSZ-vezetőség egyik oszlopa, Lázár Joca. S a többiek mind-mind a régi, a nagy FTC emberei, az alapítók, az immár nem aktívok, a csendes összetartó, összejáró Franzstadtiak.
A falon kép lóg. A daliás időkből való, Springer, Malaky és a többi régi vezér ül a tribünön s nézik boldog mosollyal az ő csapatukat, az FTC-t, mely lesöpri ellenfelét. A kávéház belső termét sekrestyének hívják. Itt voltak a nagy győzelmek után a még nagyobb dáridók. Itt fedezem fel a fekete táblát, amely Budapest első eredményhirdetője volt.
Hány dicsőséges győzelmet olvashattak le a hívek erről? Az idő elkoptatta, sokáig nem használták, de amint kigyúlnak az örömtől ragyogó szemek, előkerül lassan a fekete tábla is, hadd hirdesse ismét, mennyire győzött a nagy, a dicső múltú Fradi.
Szepes Béla
Nemzeti Sport, 1926. III. 14.
Vélemény, hozzászólás?