Fradi szurkolók a múltból: Meglestem két szurkolót (valamikor)
Elképzelhető, hogy ami felépült bennem az évtizedek során, az csak álom? Lehet, hogy tévúton járok évek óta? Vajon hol ronthattam el? Gyermeki tisztasággal fonódott lelkembe a Fradizmus, meseszerű volt egy hatalmas stadionban átélni azt, ahogy a valóság egybefonódik a képzelettel, sőt azon felülemelkedik és egy leírhatatlan érzéssé formálódik.
Ez volt a kezdet. A színek és hangok kavalkádja elvarázsolt és eggyé váltam a játékkal; éreztem és tudtam, részese vagyok egy olyan álomnak, melyből talán soha nem ébredek fel, mely elkísér egész életemen át. Aztán múltak az évek, felcseperedtem, eltűntek az álmokkal szőtt mesék az életemből. A hétköznapok rideg valósága, monoton zajjá változtatta a körülöttem felgyorsuló világot, fel kellett venni a ritmusát, ha valamit el akartam érni az életben. Mégis megmaradt bennem gyermekkorom világa, egy színes világ, ami felébredt nyomban, amikor tizenegy zöld mezes labdarúgó bevonult a Fradiindulóra a lelkes közönség előtt! Soha nem volt bennem gyűlölet.
Az ellenfélre mindig tisztelettel tekintettem, hiszen az igazat megvallva: nélkülük nem is lenne győzelem. Talán itt rontottam el? Ez a világ, ami tiszteletben tartja a másik csapatot – és éppen ez az, ami ellenféllé nemesíti – nincs is, csak gyermeki álom csupán? Talán nem váltam teljesen felnőtté és elveim, eszméim, hitem, nem mások mint realisztikus világtól elrugaszkodó idealista eszmék?
Meglehet, hogy a tisztelet és a szeretet kihalófélben levő tartalmatlan szavakká silányultak az évtizedek során? A napokban fogalmazódtak meg bennem ezek a kérdések. Nem kívánok erről bővebben írni, úgy vélem mindenki ismeri a történteket…
Én csak azt szeretném, hogy mindenki tegye fel magának a kérdéseit, én is és mások is! Előző írásomban már jeleztem, úgy érzem rossz korban születtem; az utóbbi napok történései ebben méginkább megerősítettek, de nem adom fel!
Ezúton kérek mindenkit, akiben még él gyermekkori tiszta hite, ne adja fel! Nem hátrálhatunk meg, nem hagyhatjuk ott hitünket és eszméinket, még akkor sem, ha jelenleg nem ez a trendi, nem ez a divat. Pillantsunk most vissza ismét a múltba, olvassunk el egy írást szurkolóinkról, milyen is volt az az idő, amikor még nem kellett a gyűlölettől védeni embertársainkat, hanem békében és nyugodtan lehetett mérkőzésre járni.
Tibu
Nagyításhoz klikk a képre!
A Fradi-kötődés néha egészen váratlan esetekben is segít. Két epizód egyik néhai sógoromról.
Feleségem családjából — hogy miért, az nem ide tartozik – többen ellenezték házasságunkat. Ez jónéhány évig így tartott. Mígnem…
1974 augusztus 31-én úgy gondoltuk feleségemmel, a legjobb kikapcsolódás egy meccs az Üllői-úton. Ki is mentünk,. s leülve a helyünkre, a feleségem csak bámul szomszédjára: Szia?! Szia… — hangzott a válasz. Az egyik testvére volt. Aztán a sógor rámbámul: Hát te is Fradista vagy? Ettől kezdve megszűnt a maradék ellenérzés is.
Szegény Boti sógort nagyon megviselte az élet, több ember számára elegendő keserűséget és tragédiát élt át. Csak a Fradi sikerei tartották benne a lelket. Hogy mennyire, a következő történet igazolja:
1981. június közepén felhívta a feleségemet, hogy az egyik testvérük halálát közölje. De láttam a feleségem arcán, hogy a végén alig tudja visszatartani a nevetését. A kagylót letéve nem tudta megállni nevetés nélkül:
— Te, ez a Boti nem komplett. A következőképpen tájékoztatott: „Meghalt szegény Kazi — de bajnok lett a FRADI”.
Szóval a testvére halála miatt szomorúságát feloldotta a Fradi bajnoki címe. Szegény Boti, most már ő is odaát van.
(A dátumokat nem csodálatos memóriámnak köszönhetem. Nekem is van adattáram. Amíg egészségünk engedte, sokat egyeztettem Nagy Bélával. Merthogy történészként kutatásaim során ha valami Fradi vonatkozásút találtam, feljegyeztem.)
A meccset a Népstadionban játszották, de csodás a történet, ott voltam lehet, hogy mellettetek ültem, akkor kaptam egy Fradi zászlót is, voltam vagy 10 éves
Bocsánat, mégis Üllői út, a Fradi- Vasassal 3:3- mal kevertem össze!
YSE!
Nehéz bármit is mondani arról amit írtál. Talán egy gondolat, köszönöm, hogy ennyi év után is köztünk vagy! Aki meg odafentről néz le ránk, most biztos büszke, hogy ilyen emberrel osztotta meg az életét. És büszke arra is, ahogy itt, ezen az oldalon ilyen stílusban ápolják a Fradi örökségét.
Kedves Lalolib! Mikor kint fagyos az idő, akkor behozzuk viráginkat a szabadból. A külvilágtól elzárt területen öntözzük és ápoljuk őket, hogy megmaradjanak a tavaszra. Ez az oldal számomra egy ilyen meghitt békés hely, szívesen gondozom itt a virágaimat.
Amikor én elkezdtem meccsre járni (55 éve), ott álltunk az igazi „B-középen). A eégi B lelűátó (az Üllői-úti oldal) „földszinti” állóhelyén. Összepréselődve, mint a szardíniák. És az >öreg< szurkolók tanították a fiatalokat, hogy hogyan is viselkedik egy IGAZI FRADI SZURKOLÓ.
A hetvenes években a feleségemmel is a kisfiammal hárman jártunk. meccsre. A nyolcvanas években már csak felnőtté váló fiammal ketten. Most egyikünk sem… (Feleségem már odafentről szurkol csak a Fradinak.)
És nekem eszembe jutnak a régi főszurkolók. Krampusz, Bauer… Most vajon hogyan éreznék magukat…?
És van egy visszatérő gondolatm, az emlékezetes DVSC elleni meccs óta: ez nem véletlen. A botrányokat valakik, valami vagy valakik éredkében a háttérből szervezik. Szomorú
Nagyon szeretném, ha Tibu világa köszöntene ránk, de sajnos egy kicsit mostanában pesszimista vagyok. Nem szabad feladnunk Tibu, ebben igazad van és én sem fogom soha, de néha úgy érzem most mi folytatunk szélmalom harcot Don Quijote helyett.
Lehet béke és nyugalom ebben a zaklatott közegben melyben élünk? Nehéz rá a válasz. Tibu írása segített. Ugye sokan vagyunk akik ezt így gondoljuk?
Ezért is fontosak Tibu gondolatai, hogy igenis minél többen legyünk!
Sosem szabad feladnunk!
Nem szabad feladnunk, ezt a régi szellemet kell újra feléleszteni!