Először nem akartam hinni a szememnek. Szerkesztőtársam, aki közel 40 év Képes Sportját lapozta, olvasta, szkennelte, címkézte…és sorolhatnám tovább az elvégzett műveleteket, melyek „végeredménye” ott lapul az oldalunk bejegyzései között, a minap olyan ritkaságot tett elénk az asztalra, mely attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam az írás szerzőjét, nem hagyott nyugodni. Móricz Zsigmond: Negyvenezer ember. A XX. századi prózai irodalmunk egyik legnagyobb alakja egy labdarúgó mérkőzésen? A Nyugat szerkesztője, a népi írók „atyja”, az Árvácska írója, aki haditudósító volt az első világháborúban és akihez olyan regények társulnak, mint a Pillangó, a Magyarok, a Sárarany (személyes kedvencem), a Rokonok, a Rózsa Sándor vagy az örök érvénye Légy jó mindhalálig, vajon tényleg szerette a focit vagy valami véletlen folytán „tévedt” ki a Ferencvárosi stadionba 1927. szeptember 25-én?
A kérdésre igazán nem találtam választ, de az írás elolvasása után igazából már nem is érdekelt. Mert elkapott az olvasás öröme, a szavak, a mondatok varázslata, egy nagyszerű író néhány perces vallomása arról a válogatott mérkőzésről amit látott ugyan, de az ellenfél balszélsőjének a nevén kívül (Wessely, aki két gólt is lőtt) olyan túl sok támpontot nem adott arra, hogy egyáltalán azt ki tudjuk nyomozni, hogy éppenséggel melyik találkozón is ült (állt?) a nézőtéren. Van néhány szó Wesselyn kívül: osztrák, piros-fehér zászlók, 0:6, az első két gólt az osztrákok szerzik – melyek után a huszadikszazad.hu és a magyarfutball.hu nagyszerű adatbázisának köszönhetően végül is rátaláltam magára a mérkőzésre. De elolvasva a Móriczi írást elsősorban nem magára az 5:3-s győzelemmel végződő találkozóra (mely az előbb említett 0:6 visszavágását jelentette) lettem kíváncsi, hanem arra, hogy vajon „Csibe” (Littkey Erzsébet, az egykori lelencgyerek, akiről az Árvácskát is mintázta) szerelmén túl az író a labdarúgást is szerette?
Az írása elején utal rá, hogy „én ritkán voltam ilyen mérkőzésen”, és utána is inkább egy gyermek felfedező szemével figyeli a körülötte zajló eseményeket és szinte mindenre rácsodálkozik. Számára ez egy új világ. A pályára hömpölygő „emberözön”, a szurkolók „vad tapsa és ujjongása”, a pályára lépő játékosok akik „mint a fiatal csikók” jönnek elő, mind olyan érzéseket keltenek az íróban melyek gyermeki rajongást váltanak ki belőle. Nem akarom elemezni az írást, mert ahhoz végleg nincs tehetségem, de talán nem is kell. Egyszerűen csak el kell olvasni és biztos vagyok benne, hogy néhány perc erejéig mi is ott fogunk ülni (állni?) a lelátón az író mellett és minket is át fog hatni az a gyermeki rajongás mely Móriczot is arra késztette, hogy leírja az érzéseit.
Egy biztos. Ezután ha ránézek az otthoni könyvespolcra és meglátom rajta Móricz Sárarany című regényét nem csak a Kiskarai történet fog eszembe jutni, hanem azok a mondatok is fel fognak rémleni, melyek olvasása közben értettem meg igazán, hogy milyen érzés is a Szentély lelátóján ülni és hangosan belekiabálni a pesti éjszakába, hogy „Hajrá Fradi!”:
„…s álmélkodva és gyönyörködve néztem az emberfejekből szőtt függönyt, amely körülvette az ovális pályát…hihetetlen szőnyeg volt ez; lobogó, szikrázó, ujjongó arcokból tömöttre vert szőnyeg, amely mintha egy titokzatos szél korbácsolta volna, állandó hullámzásban volt, s olykor egy egészen különös, csak a meccseken hallható ujjongásban orgonázott.”
– lalolib –
Vélemény, hozzászólás?