Feljegyzések a fotelból – Viharos győzelem
Azt sohasem tagadtam (igaz nem is tudnám), hogy a mérkőzések utáni jegyzeteimet az érzelmek vezérlik. Annak ellenére, hogy ezért kaptam már néhány „intő szót”, ezen túlságosan nem is akarok változtatni. Egyrészt mert úgy sem tudnék, másrészt, mint szurkoló csak így tudok viselkedni, mert szerintem másképpen nincs is értelme. A „józanság” nem a lelátóra, de még a fotelba sem való, ott igenis engedni kell az érzelmek viharának még akkor is, ha azok néha csalfák és hajlamosokat arra, hogy eltakarják a valóságot. Egy hete amikor nagyon jó játékkal vertük a DVTK-t egyfajta „hurráoptimizmus” járta át a Fradista lelkeket. Örültünk, lelkesedtünk és már előre „fentük a fogunkat” a következő ellenfél, a Videoton legyőzésére. Főleg úgy, hogy tudtuk, a fehérvári alakulat fontos EL találkozón fog pályára lépni – ráadásul egy zöld-fehér csapat ellen – és a papírforma portugál győzelmet ígért. A papírforma borult, mely után az előzetes terveink is romba dőlni látszottak.
Csütörtök este már nem láttam annyira fényesen a helyzetünket, sőt elég gyorsan át is csaptam letargiába. Amit egy gyors szégyenérzet váltott, hiszen bár egy zöld-fehér együttes szenvedett vereséget, de a Videoton mégis csak a „mi kutyánk kölyke” (igaz a kezdőben csak két magyar játszott), és a magyar focira már nagyon ráfért egy nemzetközileg is jegyzett győzelem. A második reakcióm azt volt, hogy egyből elkezdtem kalkulálni a tabellával. Számtalan „mi van ha” verziót állítottam fel, de a vége valahogy mindig ugyan az lett. Jó lenne a három pont, mert egyrészt azzal mi is jobbak lennénk a Sportingnál (jó nagy butaság, tudom), másrészt meg megelőznénk a Videotont. Hirtelen „felindulásomban” a három pontot még megtoldottam az elszalasztott 4 ponttal (Eger, Siófok) és máris a második helyen láttam a csapatot. Még szerencse, hogy ekkor megszólalt a telefonom és visszatértem a valóságba.
Mert legyek bármennyire is „elfuserált” szurkoló, annyira azért nem engedek a csábításnak, hogy elvesszek az illúziók mezején. Pedig megtehetném, mert ma késő délután a csapat olyan teljesítményt nyújtva hozta el a három pontot Fehérvárról, amire már lehet építkezni, amire büszkék lehetünk, amire már évek óta várunk. Megpróbálom visszafogni magam a dicséretosztásban, de az vesse rám az első kövecskét – amit az Üllői út környékén talál – aki nem tudja vagy nem akarja átadni magát az örömnek. A csütörtöki „hősöket” vertük úgy, hogy negyedórát leszámítva végig az történt a pályán, amit Moniz mester kitalált.
Nem akarta megváltani a világot, csak megtalálta azt a csapatot, azt a szerkezetet és azt a taktikát, mely ellen a Videoton képtelen volt egyetlen épkézláb támadást vezetni a kapunk ellen. Ráadásul nem kaptunk meg másfél büntetőt (Böde esetében nem vagyok biztos, de Tóth Balázs kezezését nehéz volt elnézni) és számos gólhelyzetet alakítottunk ki. Amiért külön dicséret illeti a csapatot az, hogy Klein fölösleges büntetője után nem omlottunk össze, hanem tudtunk újítani és olyan utolsó 20 percet produkáltunk, amit tényleg nagyon régen láttunk. Ezt még a vihar sem tudta meggátolni, pedig mindent elkövetett annak érdekében, hogy elrontsa ezt a csodálatos győzelmet. De ahogy a pályán jobbak voltunk, úgy az égben is. Akik vigyáznak ránk, figyeltek és gyorsan arrébb tessékelték a felhőket.
Mert ez a győzelem járt nekünk, mert megérdemeltük, mert megdolgoztunk érte. És amit nagyon jó érzés leírni: a labdarúgás minden elemében jobbak voltunk a Videotonnál! A hazaiak védekezhetnek azzal, hogy fáradtak voltak, de ez legyen az ő dolguk. A miénk meg az ünnep. Meg van az első igazi „skalp” és meg van az élmezőnyhöz való csatlakozás. Pontszám alapján holtversenyben az ötödikek vagyunk, két pontra a dobogótól! Vajon hányan hittek ebben néhány héttel ezelőtt? Bennem is voltak kételyek, azt én sem gondoltam, hogy Moniz mester egy hónap alatt rendbe tudja tenni a csapatot.
Minden Fradi szurkoló emlékezik még arra a bizonyos „Nem nyert” főcímre a Nemzeti Sport címoldalán. Akkor az első meccses Monizba próbálták beledöfni a kést, de a holland mester nem velük foglalkozott, hanem a saját maga által eltervezett munkának látott hozzá. Eltelt egy bő hónap és az ominózus két szóból az elsőre már nincs szükség.
Nyert a mester, nyert a csapat és nyert a szurkolótábor.
Köszönjük!
– lalolib –
4 hozzászólás a(z) Feljegyzések a fotelból – Viharos győzelem bejegyzéshez