Feljegyezések a fotelból – A vidéki „átok” tovább tart

Hivatalos megfogalmazás szerint az ismert legkisebb mikroorganizmusokat nevezik ví­rusnak, mely első hallásra nem tűnik veszélyesnek, de ha figyelembe vesszük, hogy az elnevezés a méreg szóból ered, máris nem olyan kellemes dolog, ha ezekből néhány az ember szervezetébe költözik. Ráadásul úgy, hogy még bebocsájtást sem kér, nem csönget, nem kopogtat az ajtón, csak ránk ront és képes arra, amire eddig nem nagyon volt példa az életemben: nem láttam a Fradi mérkőzését. Ez meg talán a láznál és a hidegrázásnál is betegebbé tett, még annak ellenére is, hogy utólag talán jobb volt, hogy nem láttam a Kaposvár elleni mérkőzést. Pedig amikor győzött a szenvedély felett a hidegrázás, azzal a reménnyel burkoltam be magam minden létező melegí­tővel, hogy ha felébredek, a jó hí­rek hallatán a ví­rus is eltűnik a szervezetemből. Tévedtem, melyből nem is az fájt legjobban, hogy még néhány napig „szenvednem” kellett a betegségtől, hanem az, hogy az a „monizi” folyamat mely a Debrecen ellen érte el a csúcspontját, egy váratlan vereség után labilissá kezdett válni.

Ma már szerencsére fitten (azért ez egy kicsit túlzás) ébredtem, de ahogy felrémlett a reggeli kávé kortyolgatása közben, hogy ma Kecskemétre utazunk, a szokásos bizonytalanság lett úrrá rajtam. Ezért először kapásból a ví­rusomat tettem felelőssé, pedig tudtam, hogy sajnos ismét elég volt egyetlen vereség ahhoz, hogy ráébredjünk, még nagyon hosszú út áll előttünk. Ezt meg Fradistaként és „várandósként” elég nehéz elfogadni, pedig muszáj lesz, ha tetszik, ha nem. Innen nézve meg úgy ültem le a tévé elé, hogy a bizonytalanságom erősebbnek bizonyult. Ha a csapat a Szentélyben lépne pályára (akkor a lelátón ülnék), akkor nem lett volna bennem a kétség, mert a „szent falak” között már tudunk játszani, már tudunk nyerni, már tudunk vesztes helyzetből fordí­tani, már teljesen rá tudjuk erőltetni az akaratunkat az ellenfélre, de idegenben ez valahogy még nem megy. Tudom, volt kivétel (Videoton), de a kivételek mindig csak a szabályt erősí­tik és nem magát a tényt cáfolják.

A „kivétel” mellé három döntetlen és három vereség a csapat mérlege, ráadásul ezeken a találkozón nem is játszottunk jól és csak részletek idézték a hazai mérkőzések nagyszerű offenzí­v játékát. Vajon mi lehet az oka? Sokáig csak vonogattam a vállam, de igazi válaszra nem leltem. Aztán tegnap este az egyik sportadón a BL meccsek elemezgetése közben elhangzott egy okfejtés a Manchester City szereplésével kapcsolatban, mely szerint hiába nyerték meg a bajnokságot és jelenleg is az élen állnak, de még a csapat nem hordozza magán a „verhetetlen” bélyeget, a játékosok sem hiszik el, hogy ha kilépnek az őket körül ölelő hazai környezetből, akkor is jobbak mindenkinél, mert ők a City. Ehhez meg idő kell, ehhez meg bravúrokra van szükség idegenben is, hogy ki alakuljon az a kép, hogy ha a Fradi érkezik (most váltottam, de ez érthető is, hiszen a „City-szindróma” minket is kí­noz), akkor az ellenfél játékosai ne higgyék el, hogy ők jobbak, hogy ők igenis le tudják győzni a Ferencvárost.

Ma délután ennek bizonyí­tására a Kecskemétnek nagyon sokáig nem is kellett túl sokat tennie. Nyugodtan mehettek előre, játszhatták saját játékukat, amihez eléggé álmosan nyújtottunk segí­tséget. Írhattam volna más jelzőt is, de ismerve Moniz fanatizmusát nehezen hiszem, hogy a játékosok nem akartak volna nyerni, vagy a héten lezajló kellemetlen szí­njáték miatt nem akartak volna úgy küzdeni, ahogy az eddigi találkozókon tették. A látszat persze ezt vetí­tette elő és amikor a második félidő elején a kecskeméti csatár élete gólját lőtte Jova hálójába (vajon miért nekünk lövik mindig életük góljait ezek a játékosok?) már bennem is felderengett Puskás Öcsi elhí­resült mondása a „kis fociról és a nagy fociról”, de gyorsan el is hessegettem, bár azt nem tudom, hogy mit érezhet az a profi játékos, aki két hónapja van itt és máris egy hónapos csúszással kapja a fizetését.

Azzal is tisztában vagyok, hogy a sajtó felfújta ezt a dolgot – mint mindent amit a Fradihoz lehet kötni, legutóbb a diósgyőri affért -, de azt már régen megtanultuk, hogy hí­reket legjobban a Fradival lehet eladni. De mire végig vezettem volna saját összeesküvés-elméletemet, jött Böde szépí­tő találata és egyből felcsillant a remény, hogy talán meg lehet ismételni a Ligakupa történéseit. Mintha a csapat is jobban kezdett volna játszani, de ez inkább lelkesedés volt, mint az a játék, amit a „nagy sorozatban” láttunk és megszerettünk a csapattól.

Arról meg Bognár játékvezető gondoskodott, hogy az utolsó 20 perc igazi Shakespeare-i drámává váljon, mert ami ezután következett annak már túl sok köze nem volt a focihoz. Besic kiállí­tása, amit Fradi rohamok követtek újabb sárga és piros lapok kí­séretében. Jenner egyenlí­tő gólja gyógyí­r volt a sebeinkre, és az, ahogy odafutott Monizhoz és átölelte, meg válasz arra, hogy nem akartak játszani és nem akartak győzni.

Sajnos ma csak egy döntetlenre futotta és tegyük a kezünket a szí­vünkre, többet nem is érdemeltünk. Az a fajta vidéki átok mely már évek óta ül az aktuális csapaton nem nagyon akar feloldódni.

Pedig nélküle nem fogunk tudni előre lépni.

– lalolib –