Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 15.
„Nekünk itt harangoztak, Sanyi bácsi…”
A brazil játékosok a szó szoros értelmében otthon érezték magukat Budapesten! A Flamengo volt az első futballcsapat, amely Magyarországon mérkőzésre készült, ám a Bp. Kinizsi elleni összecsapásig kisebb „riói karnevált” rendeztek szálláshelyükön, a margitszigeti Nagyszállóban (ma Grand Hotel Margitszigetnek hívják…), ahonnan már az első „brazil este” után szétfutott a városban a hír: aki fantasztikus ritmusú latin zenére vágyik, továbbá arra is kíváncsi, milyen tánc az igazi, vérbeli szamba, az próbáljon meg asztalt foglalni a szálló kerthelyiségében, vagy ha ott már nem jut hely, a nagytermében, hiszen a zene oda is kihallatszik.
Feri szerint már a második este „aranyárban” adták a jegyeket a brazil futballisták esti showjára, akik amint befejezték a vacsorájukat, ellentmondást nem tűrően leváltották a Nagyszálló szerződtetett cigányzenekarát, kölcsönkérték hangszereiket, s olyan fergeteges műsort improvizáltak, amelyet sem látványában, sem hangzásában nem sok magyar látott és hallott addig.
A nagyobb baj az volt, hogy a Flamengo a pályán is kegyetlenül megtáncoltatta a „Fradit”.
1954. április 16-án Sós Károly edző a Gulyás – Rudas, Kispéter, Ombódi- Szabó L., Dékány – Egresi, Orosz, Láng, Szusza, Fenyvesi összeállítású gárdát küldi pályára a futballzsonglőrök ellen, s aki az összeállítást olvasván arra gondol, miszerint lemaradt egy olyan futballtörténelmi hírről, hogy az Újpest (akkor éppen Bp. Dózsa) legendája Szusza Ferenc az Üllői útra igazolt, azt megnyugtatom: csak erre a 90 percre…
Sós azonban nemcsak Szuszát, hanem a lila-fehérek rendkívül gyors, remekül cselező jobbszélsőjét, Egresi „Csöpi” Bélát is kölcsönkérte az újpestiektől, amit leginkább a csapatba már egyre jobban beilleszkedő Kertész Tamás bánt, hiszen ő így a kispadra szorult, igaz olyan társaságban, amelyet Dalnoki, Mátrai, Vilezsál és Mészáros „Dodó” József alkotott.
(Megjegyzendő: Szusza kölcsönvétele nem lepte meg igazán a klub történelmét jól ismerő szurkolókat, akik még jól emlékeztek arra, hogy a Fradi legendás, 1947-es mexikói túráján az újpesti ász már húzott zöld-fehér mezt magára, igaz, akkor Puskás Ferenc, s az akkoriban még a Kispestben játszó Mészáros József is a csapattal tartott.)
A Flamengo kezdőcsapata is történelmi ma már (Garsia – Marinho, Pavao – Jordan, Serrulio, Jadir – Joel, Evaristo, Zizinho, Benitez, Zagallo), talán elég csak arra utalni, hogy Evaristo, Benitez, Zizinho és Zagallo, milyen éveket tudott már akkor maga mögött, illetve milyen nagy ívű karrier előtt állt.
A Népstadion 80 000 nézője (alig néhány nappal több, mint egy hónap múlva, a 7:1-re végződött magyar-angol meccsen 92 000-es nézőszám jelenik meg a Népsport tudósításában), zseniális futballparádét lát, s talán még az sem sajnálja, hogy ezt nem a magyar csapat mutatja be.
A félidőben már 2:0-ra vezettek a vendégek, lefelé menet Feri oda is szólt a mérkőzés bírájának Harangozónak (a két partjelző Pósa János és Zsolt István volt): „Azt hiszem, nekünk itt harangoztak, Sanyi bácsi…”, de ekkor már, 33 éves „öregfiúként”, ennyi bőven belefért kettőjük viszonyába.
Rudas szerint azonban (a Flamengo virtuóz futballtudásán kívül), az 5:0-s vereségben erősen közrejátszott az is, hogy a megszokottnál minimum két számmal nagyobb labdával játszották a meccset.
(„Mi, ugye, ahogy a köznyelvben él, az 5-ös focihoz voltunk szokva, ez meg legalább 7-es volt…” – emlékezik, de gyorsan hozzáteszi azt is: „Persze, nem ezért kaptunk ki!” ; a brazilok azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy a meccset az általuk Budapestre hozott „strandlabdával” játsszák.)
Az egyetlen elégtétel számára, hogy az ő embere, a későbbi kétszeres világbajnok futballista, majd a később szövetségi kapitányként is világelső Mario Zagallo egy találatot sem jegyez az ötből. Összesen egy gólpassz fűződik a nevéhez, amúgy Feri rendre lefutja, megelőzi, leszereli, egyértelműen ő az egyetlen magyar, aki csatát nyer a pályán vele szemben álló brazil futballista ellen.
A méretes vereség ellenére még a Bp. Kinizsinél is a futball nagy ünnepének fogják fel a 0:5-öt, büszkék arra, hogy (ne felejtsük el: 1954-et írtunk.), éppen ők játszhatták ezt a történelmi mérkőzést, amely az akkori viszonyok között (nézzük bárhonnan is a történéseket), a Bp. Honvédnak „járt” volna.
Az már sokkal jobban fájt a klub minden hívének, hogy három nappal a Flamengo elleni mérkőzés után a Szombathelyi Lokomotív 2:1-re győzni tud az Üllői úton, mert azért ebben az évben annál már a Bp. Kinizsi is jobb csapat ahhoz, minthogy „nevesincs” vidéki gárdák csak úgy elvigyék a két pontot a legendás pályáról.
Hogy Rudas Feri a mai napig mégis beleborzong, amikor ezt a mérkőzést felidézi, annak nagy oka van.
Csakhogy ezt az okot (szöges ellentétben 2013 januárjával…) 1954. április 19-én nem ismerhette kerek e földön senki.
Akkor még mindenki csak egy kicsit szomorú volt, hiszen a fiatalok feltűnésével, néhány jónak ígérkező átigazolással a Bp. Kinizsi elkezdett ismét felemelt fejjel közlekedni az NB I országútján.
A helyzetet súlyosbította, hogy a következő meccset Dorogon szintén elveszítették. Ebből ugyan Feri kimaradt („gondolom, Sós Karcsi észrevette, hogy a Szombathely ellen, az utolsó 10 percben már erősen húztam magam után a rossz lábamat”, mondja 59 év múltán, pontosan tudva, hogy milyen órásít tévedett), de a hangulaton finoman fogalmazva sem javított.
Az ország mindenestre valóságos futballőrületben él. A magyar válogatott a londoni 6:3 után a budapesti visszavágón pazar játékkal 7:1-re veri Angliát. Feri a többi fradistával együtt ott szorong a tömegben. Tehetik, a Bp. Kinizsinek nincs úgymond érdekeltsége az Aranycsapatban.
Szájtátva bámulja most is Puskás fergeteges játékát, s naná, hogy az a mérkőzés jut eszébe, amikor a kispesti zseni először húzta magára a magyar válogatott mezét.
Felejthetetlen másfél óra volt számára az a találkozó is!
Huszonnégy órával azután, hogy a háború befejezését követő első válogatott mérkőzésen (1945. augusztus 19-én) 2:0-ra vertük Ausztriát – miután a másnapra lekötött ellenfél, Jugoszlávia lemondta a meccset – újra megmérkőztünk a sógorokkal.
Az előző napi győzelem ellenére Gallowich Tibor szövetségi kapitány négy helyen is változtatott a kezdőcsapaton, s a kimaradók egyike éppen az a Rudas Ferenc volt, aki előző nap még gólt is szerzett (méghozzá futballtörténelmi találatot), 11-esből. Az újpesti Balogh II játszott a helyén, a csatársorban viszont bemutatkozott a 18 éves Puskás Ferenc!
Tizenkét percet kellett várni az első válogatott góljára.
Ekkor Lakat szerelte a félpályánál az osztrákok legjobb csatárát, Deckert, és Szuszát indította a labdával. Szusza azonnal Zsengellért szöktette, aki átjátszotta Sestát, az alapvonal közeléből visszagurított, s az érkező Puskás futtából, ballal, úgy 12 méterről nagy erővel bombázott a kapuba.
Csodálhatja bárki, hogy az őrjöngő tömegtől kis híján már akkor leszakadt az Üllői úti stadion fa lelátója?
(Ami aztán két évvel később, 1947-ben, ugyancsak egy magyar-osztrákon sajnálatos módon be is következik.)
Pedig a java még hátra volt.
A magyar válogatott Puskás nyitótalálata után a mérkőzés végéig még négyszer veszi be az osztrákok kapuját, akik kettővel tudnak csak válaszolni, így alakul ki az 5:2-es végeredmény, azon a meccsen, amely a magyar válogatottban Puskás Ferencet elindította a legfénylőbb csillagok felé vezető útján.
Feri sohasem bocsátotta meg Gallowichnak, hogy éppen ezen a meccsen „pihentette” (ahogy ma fogalmaz: „minden voltam a 2:0-s meccs után, csak fáradt nem”), annak ellenére, hogy ezt követően, 1950 márciusában bekövetkezett sérüléséig nem kevesebb, mint 17 alkalommal voltak Öcsivel közösen a nemzeti tizenegy kezdő csapatának tagjai, sőt olyan meccset is jegyeznek (1949. október 30. ellenfél Bulgária), amelyen Rudas és Puskás is ott szerepel a gólszerzők között.
1954 tavaszán azonban Feri már azért is boldog volt, hogy a Bp. Kinizsiben újra rendszeresen játszik, a válogatottság ekkor már nagyon távol került tőle.
A svájci világbajnokság évében jártunk, 1949 áprilisa óta már Sebes Gusztáv volt a szövetségi kapitány, aki részint nem igazán kedvelte a ferencvárosi játékosokat (a pécsi sporttörténész, Szilágyi László statisztikájának köszönhetően tudom, hogy az 1954-es világbajnokság befejeztéig Sebes irányítása alatt az Üllői úti csapatot, nevezzék is éppen bárhogy, soha el nem hagyók közül Rudas hétszer, Lakat hatszor, Kispéter háromszor, Dalnoki kétszer kapott tőle lehetőséget a legjobbak között), részint addigra már olyan eredményeket ért el a válogatottal, amely nem is igazán indokolta a különösebb változtatásokat.
A 7:1-et ámulva, bámulva, csodálva Feri azon meditált, hogy vajon miként alakul a sorsa, ha nincs a lábtörés, ha az Aranycsapat kialakulásának kezdeti lépéseinél válogatható, hiszen amikor ő utoljára magára húzta a piros-fehér-zöld színeket 27-szeres válogatott volt, miközben a később 101-íg jutó Bozsik József még csak 19-nél tartott, igaz négy évvel fiatalabb volt Ferinél.
„Kopogd le a fán!” – mondja magának útban hazafelé a Népstadionból, egyszerre idézve az abban az esztendőben bemutatott nagysikerű amerikai filmet (a főszerepekben Danny Kaye és Mai Zetterling) és saját sorsát összegzendő, ami ránézve azt jelenti: voltaképpen ennél rosszabbul is alakulhatott volna.
Például úgy, hogy egyáltalán nem tud többé visszatérni a futballpályára, ami a sérülését követő első két évben egyáltalán nem volt elképzelhetetlen.
S tessék, most újra játszik, még a jelentős fiatalításnak sem esett áldozatául, és bár a mérkőzések közben néha a csillagokat látja a fájdalomtól, erről nem kell feltétlenül tudnia mindenkinek.
Sőt, ez egyenesen magánügy, egészen addig, amíg a balszélsők (például Zagallo) nem tudnak gólt, gólokat lőni mellőle.
Áprilistól a decembert azonban (a világban kialakult szokások szerint) hét hónap választja el egymástól.
Az áprilisi álmok decemberre akár rémálmokká is változhatnak.
De miért éppen vele történne meg mindez?
Nem szenvedett meg még eléggé azért a kis könnyelműsködéséért, amelyet a Bp. Postás ellen elkövetett, amikor csakúgy hagyta Óvárit kapura törni?
Tényleg, mi lehet ezzel az Óvárival?
Egy ideig még a Fradiban is játszott, aztán továbbállt, eltűnt.
Ő viszont még mindig (már újra) a „Fradi” jobbhátvédje!…
Lakat T. Károly