„Ó kapitány…kapitányom!…” – 1.

 Taktikai értekezlet, talpig egyenruhában…

Életemben először hétévesen, 1957-ben láttam húsvér szövetségi kapitányt. Igaz, akkor egyszerre hármat is, és annak ellenére, hogy az erre illetékesek által kinevezett trióban a primus inter pares bizonyos Baróti Lajos volt, a vele együtt borozgató két Károlyt (Sóst és Lakatot) ez a titulus akkor egyáltalán nem hatotta meg.

Mi akkor már a Rózsadomb alján lévő, csendes kis utcában laktunk, amelynek Káplár volt a neve, hogy aztán sok-sok év múlva Tizedessé avanzsáljon, ám hogy valami baj tényleg van a mi hadseregünkkel, azt éppen az utcánk neve igazolja: minimum negyven éve nem léptették elő!

A válogató bizottságnak nevezett hármas apám dolgozó szobájában tárgyalt mindenféle komoly, amolyan felnőttes dolgokról.

A stopper, a „henc”, az „ofszájd”, a kullancs, a fault és a korner szavakra a leghatározottabban emlékszem, csak azt nem értettem, hogy miért beszélik meg mindezt nálunk, amikor az akkor még Mártí­rok útjának hí­vott mai Margit körúton egymást érik az ilyen diskurzusokat borozgatással, kávézgatással összekötésre remekül alkalmas helyek. Olyanok, mint például a Mecsek presszó, vagy az Ágnes cukrászda, de a Keleti Károly utca sarkán lévő Szomjas talponálló sem volt annyira lerobbant, hogy egy-két órát ne lehetett volna ott elfecsegni.

Mehettek volna továbbá a néhány méterre lévő Dióhéjba is, de ha ott esetleg teltház lett volna, akkor a Széna téri Budavár sem volt messze, hogy a Moszkva téri Gombáról már ne is beszéljek.

Ám ha mindez snassz lett volna a „nagy hármasnak”, akkor még mindig lesétálhattak volna a tőlünk néhány száz méterre virágzó, már akkor polgári hangulatot árasztó Rózsadomb étterembe, sőt, abba sem haltak volna bele, ha elsétálnak a Margit-hí­d felé, a Paksi halászcsárdáig. A fenti esetek bármelyikében én nyugodtan gomfocizhattam volna a nagyasztalon a szomszéd Noth Petivel.

Anyám gyorsan kapcsolt, azt mondta, sokkal jobb lesz, ha lemegyünk a Május 1-be tizedszer is megnézni az akkoriban még premierfilmnek számí­tó Csodacsatárt, mert apáékat most nem szabad zavarni.

„Ők (mondta nagy titokzatosan) egy válogató bizottság, nagyon komoly dolgokról beszélnek, hiszen mindjárt jön a világbajnokság.”

Gondoltam, ha úgyis mindjárt jön, akkor jobb, ha nem a Május 1-be megyünk, mert ott ritkán van hely az első sorban, inkább a Bem moziba, hiszen éppen katonás filmet adtak. „A vb-re még éppen hazaérünk” – állapí­tottam meg magamban.

Talán mondanom sem kell, hogy a világbajnokság, amelyet szegény anyám úgy emlí­tett, mint ami mindjárt kezdődik, 1958 nyarán volt Svédországban, és amint azt később már felnőttebb fejjel és nagy ésszel kikövetkeztettem: a Baróti – Lakat – Sós hármas a lakásunkon azon tanakodott, kikkel vágjanak majd neki a nagy útnak.

Közülük réges-régen nincs már közöttünk senki. S alig van már meg bármi is.

A Tizedes utca és a Széna tér töretlen büszkeséggel tartja magát, de az Ágnesből szendvicsbár, a Mecsekből túrafelszereléseket áruló bolt lett.

A Szomjas helyén az önkormányzat okmányirodája működik, a Rózsadomb nem is olyan régen még szuper-dizájnos étterem volt, hogy aztán egyik napról a másikra bezárjon.

A Dióhéj egészen tavalyig tartotta magát, aztán átalakult palackos borokat áruló üzletté, a Budavár évtizedekig Mézes Mackóként üzemelt, ma már, mint Burger King kevélykedik.

A Moszkva térből Széll Kálmán térré visszaváltozott kultikus hely Gombája régen a múlté, helyén a Metróból áramlanak le és fel az emberek. A Május 1 mozi mára visszakapta ugyan régi nevét, az Átriumot, de vagy egy évtizeden át egyáltalán nem üzemelt, mostanában van benne némi élet. A Bemet a magyar kulturális elit egy része hihetetlen erőfeszí­téssel próbálta megmenteni a bezárástól, sikertelenül, aztán egy kicsit mozi, egy kicsit vendéglő, egy kicsit (félig) kávéház formájában ismét kinyitott nemrég, de nimbusza elmúlt, a háztömb ma már arról hí­res, hogy abban működik a 444.hu szerkesztősége!

No, ennyi bőven elég helytörténetből, ám a visszatekintés egyben a tisztelt olvasó felkészí­tése arra, hogy még ennél is jóval régebbre nyúlok most majd heteken át vissza, és ezért talán nem volt haszontalan.

Régi tervem ugyanis, hogy egyszer megí­rom a magyar válogatott szövetségi kapitányainak történetét.

Összességében szövevényesebb és bonyolultabb história az övék, mint a Twin Peaks, ember legyen a talpán, aki az 1901-ben az első hivatalos szövetségi kapitánynak kinevezett Gillemot Ferenc életétől indulva az 51. kapitánynak számí­tó Dárdai Pálig tökéletes portrét tud rajzolni minden érintettről.

Ez már csak azért is majdhogy nem a lehetetlennel egyenlő, mert előbb volt magyar válogatott, mint annak szövetségi kapitánya!

A nemzeti tizenegy (az MLSZ csapata néven) már több, egyébként a mai fogalmak szerint nem hivatalos mérkőzést is játszott, amelyre az úgynevezett válogató bizottság állí­totta össze a kezdő csapatot. Aztán az 1902-es, bécsi, első, nemzetek közötti, de országhon belüli (még a Monarchia idejét í­rtuk…) mérkőzésre a roppant sokoldalú sportember, Gillemot Ferenc (kerékpározott, evezett, birkózott, bokszolt, korcsolyázott és jégkorongozott) felkérést kapott arra, hogy önállóan vezesse a nemzeti tizenegyet.

Öt mérkőzésen volt az első számú magyar edző, ebből négyet az osztrákok ellen játszottunk, egyszer a csehek voltak az ellenfelek.

A prágai vendégeket 1903. április 5-én (Gillemot második mérkőzésén) 2:1-re legyőztük, í­gy a magyar válogatott első győzelmét kapitányként ő jegyezte.

Őt követve 1943-ig 17 szakmai vezetője volt a legjobbaknak, akik közül tizenegynek az összmérkőzés-száma egyjegyű!

A BTC egykori kiváló és bajnok hátvédje, Harsády József és az atlétaként olimpikon, kapusként válogatott Holits Ödön egy-egy, Tibor Lajos és Hajós Alfréd két-két alkalommal mondhatta el magáról, hogy ő vezényelte a legkiválóbb magyar futballtizenegyet.

Ez különösen Hajós esetében furcsa, hiszen az első magyar olimpia bajnok tekintélye az 1896-os athéni játékokon úszásban szerzett aranyérmének köszönhetően amúgyis több volt, mint jelentős, de a futballpályán is meghatározó személyiségnek bizonyult. Játékos korában a leggólerősebb csatárok közé tartozott, 1899-ben két gólt is szerzett azon a találkozón, amelyet futballtörténelmünk az első győztes nemzetközi mérkőzésként tart nyilván. Hajós egyébként szinte minden létező „tí­pusú” tisztséget betöltött a futballban: volt klub- és válogatott játékos, sportvezető, játékvezető, szövetségi kapitány. S még hozzávehetjük: az ő tervei alapján készült a Megyeri úti stadion.

(Holits Ödönre visszatérve: a távolugró olimpikonból lett futballkapus 100 százalékos szövetségi kapitánynak mondhatta magát: 1924-ben, közvetlenül az egyiptomi csapás után egy meccsen ült a kispadon, azt pedig a franciák ellen a magyarok megnyerték. Rajta kí­vül hasonlóval csak az Egervári Sándor helyére egy találkozó erejéig megbí­zott Csábi József büszkélkedhet a magyar futballban.)

Az „alig voltak kapitányok” sorát folytatva: a Ferencváros legendás csatára, Pataki „Pityke” Mihály futballistának sokkal nagyobb klasszis volt, mint amilyen „első edző” lett belőle.

Háromszor foglalta el a kispadot, csakúgy, mint az ismertségben és népszerűségben vele össze nem vethető Fábián József, akinek nem sikerült mérkőzést nyernie a válogatottal. (Fábián kapus volt egykoron a BEAC-ban, aztán a profi érában amatőrkapitányként működött a kinevezése előtt.)

A játékvezetőként nemzetközi mérkőzéseket vezető egykori élvonalbeli kapus, sőt válogatott balhátvéd, Fehéry Ákos (civilben az első világháború előtt csepeli tölténygyári hivatalnok) éppen vele ellentétes utat járt be: öt meccsből ötöt nyert. 1921 áprilisában fiatalon elhunyt.

Hogy milyen idők jártak akkoriban és hogyan lehetett valakiből szövetségi kapitány, annak legillusztratí­vabb példája talán a „hat mérkőzéses” Vághy Kálmán esete.

A sorozatunk első fejezetét illusztráló kép ugyan minden szónál többet ér: egy talpig egyenruhába öltözött nyalka katonaember eligazí­tást tart a pálya közepén, többek között olyan nagyságoknak, mint Szalay, Kalmár, Perényi, Nagy II, Németh, Polgár, Sárosi III, Szusza, Laczkó, Csikós és Zsengellér!

Sajnos, ma már nincs kitől megkérdezni, hogy vajon mit mondhatott nekik ez a snájdig tiszt, aki úgy lett kapitány, hogy úgynevezett honvéd katonai tisztviselő volt az irattári szakon, előbb tisztviselői, majd főtisztviselői rangban. 1941-ben militarizálták a sportirányí­tást, a korabeli „sporthivatal” megszűnt, helyét az IHNETOV vette át, amelyet Béldy Alajos vezetett vezérőrnagyi, altábornagyi, végül vezérezredesi rangban. Vághy a szervezet megalakulásától kezdve ennek a szervezetnek a labdarúgó felelőse volt. Ilyen minőségében látta el a szövetségi kapitányi feladatokat is. 1944 tavaszán „a magyar labdarúgó sport fejlesztése terén kifejtett kiváló munkájáért és teljesí­tményéért” még kitüntetést is kapott! („Kormányzói Dicsérő Elismerés” bronz, Signum Laudis, „békeszalagon”)

Megérdemelte, hiszen Szuszáék hat meccsből ötöt megnyertek neki, és í­gy csak egyszer volt kénytelen vereséghez asszisztálni.

Hat meccses „trénertársa”, Földessy János pályaképe egészen más, és egészen rendhagyó, hiszen jogászként szerzett doktorátust, ám sportújságí­róként állt munkába.

A Pesti Napló sportrovatának vezetése után megfordult a Sporthí­rlap, a Magyarország és a Labdarúgás cí­mű újságok szerkesztőségeiben is, ő állí­totta össze az első magyar Football évkönyvet.

A szövetség vezetőinek unszolására fogadta el a felkí­nált kapitányi tisztséget, de gyorsan kiderült, hogy a futballról í­rni, a labdarúgást kritizálni jóval könnyebb, mint a kispadon hosszú távú sikereket elérni.

Hat meccséből ugyan csak egyet veszí­tett el, ezzel szemben három Európa Kupa-találkozóból kettőn győzelemre, egyen döntetlenre vezette a brigádját, mégis viszonylag gyorsan, tizenegy hónapnyi működés után visszamenekült a redakciók világába.

Az utókor sportzsurnalisztái hálásak is ezért a lépéséért, mert mind a mai napig rendszeresen idéznek „A magyar labdarúgás 60 éve” cí­mű, 1958-ban megjelent alapművéből. Az 1926 után kiadott az MLSZ és a magyar labdarúgás cí­mű történeti munkája pedig egyenesen a két világháború közötti legjobb futballkönyv.

A legalább tí­z mérkőzésen dirigáló szakmai főnökök sorában már találunk néhány igazi nagyágyút.

Stobbe Ferenc (10), Ginzery Dénes (14), Nádas Ödön (16), Minder Frigyes (22), Herzog Ede (22), Máriássy Lajos (31), Kiss Gyula (40) viszonylag hosszabb időre kap bizalmat, mégis, az utóbbit csak egy mérkőzéssel megelőző, 41 találkozós dr. Dietz Károly története a legérdekesebb közülük.

Negyvenegy meccsen át a magyar nemzeti tizenegy kispadján ülni egyáltalán nem lebecsülendő teljesí­tmény, kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy a kapitánykodást megelőzően soha, sehol másutt nem volt edző!

Volt viszont (kétszer is) Budapest rendőrfőkapitánya, igaz a második „regnálása” meglehetősen rövidre, négy naposra sikerül, hiszen a Friedrich-kormány hatalomra jutása után azonnal távoznia kell.

A történet pikantériája: Friedrich István az egyetlen a magyar történelemben, aki válogatott futballistából lett miniszterelnök.

A kormány új feje (1919 augusztusában) persze álmában sem gondolhatta, hogy azt a rendőrkapitányt csapja el a posztjáról, aki 1934 és 1939 között majd a magyar válogatott szövetségi kapitánya lesz, no, nem mintha Friedrichnek akkoriban még lettek volna álmai a futballkarrierjét illetően.

Dietz Károly neve rendszeresen akkor kerül emlí­tésre, amikor az 1938-as olasz-magyar világbajnoki döntő kerül terí­tékre.

Mert, hogy azt elveszí­tettük, abban Dietznek nagyobb szerepe volt, mint bármelyik játékosnak, aki azon a politikával jócskán átitatott mérkőzésen Párizsban pályára lépett!

Azt a meccset Dietz Károly játszotta, Benito Mussolinival.

Következik: Az ex-rendőrfőkapitányt megkergette a tömeg