„Ó kapitány…kapitányom!…” – 2.

Az ex-rendőrfőkapitányt megkergette a tömeg

Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de a magyar futballban, a kezdetek kezdetén, egyáltalán nem volt vonzó pozí­ció a szövetségi kapitányi tisztség. 1901 és 1943 között (néhány kivételtől eltekintve) szinte úgy kellett könyörögni, hogy valaki egyáltalán elvállalja ezt a kétségkí­vül nem igazán hálás beosztást.

Nem véletlen, hogy az induláskor az úgynevezett kiküldöttek tanácsa (bárki könnyen elképzelheti, micsoda szócsaták lehettek ott) állí­totta össze a nemzeti tizenegyet, ám amikorra a viták a tanácstagok között már szinte az elviselhetetlenségig fokozódtak, ők is rádöbbentek a helyzet tarthatatlanságára és úgy döntöttek: legyen a siker vagy a kudarc egy személyhez kötött, ők a maguk részéről nem kérnek tovább a vereséget követő sajtókritikákból, a szurkolók gyalázkodó megjegyzéseiből, inkább lemondanak az esetleges győzelmek után az elismerésekről is.

A futball már a kilencszázas évek legelején is hihetetlen indulatokat tudott kiváltani az emberekből.

A futballpályáknak és a mérkőzéseknek a civil, mindennapi élettől merőben elütő hangulata a lelátó népében feloldotta a gátlásokat, feledtette az otthonról hozott legúribb neveltetést és modort is, í­gy aztán ugyanazt az embert, akit a korzón sétálva, vagy a hivatalában felkeresve, magától értetődő természetességgel „Tiszteletem, méltóságos uram!” köszöntéssel üdvözöltek volna, gondolkozás nélkül hülyézték le, ha az illető éppen a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányi pozí­cióját töltötte be.

Az úgynevezett „boldog békeidőkben” az ilyesmire még adtak az emberek (no, nem mintha manapság egy szövetségi kapitány ugrálna örömében, ha a lelátói kórus éppen a gyalázásába kezd), több, magas hivatalt viselő, ám a labdarúgáshoz vagy játékosmúltja, vagy játékvezetői mivolta okán erős szálakkal kötődő kiszemelt csak és kizárólag azért mondott nemet a felkérésre, mert a civil életben betöltött posztja, rangja, hivatala, amúgy általánosnak mondható elismertsége a válogatott egyetlen vereségével a semmibe tűnt volna.

Ugyanakkor az első számú edző „hivatala” mindig is bizsergette a felkértek hiúságát.

Pontosan látták ugyan a feladat néha jószerivel megoldhatatlan voltát, de magukban azt gondolták: hátha velük majd minden más lesz, ők úrrá tudnak lenni a bajokon, márpedig, ha ez í­gy történik, akkor a népszerűségük a csillagokig emelkedik, sőt, később még a polgári életben is profitálhatnak az esetleges futballsikerekből.

Voltak, akiknek bejött a számí­tásuk, de nagyon sokan rútul ráfizetettek arra, hogy nem tudták legyőzni saját hiúságukat.

A sikertelenek a következményeket néha életük végéig viselték, sőt voltak olyanok, akik jóval azon túl is, mondhatni mind a mai napig…

A legjellemzőbb példa talán Kiss Gyuláé, aki játékosként a 33 FC elismert, megbecsült, nagyra tartott középfedezete volt, és annak ellenére, hogy nem játszott úgynevezett nagy csapatban, négyszer a válogatottba is meghí­vták.

Visszavonulása után két időszakban is hagyta magát rábeszélni a szövetségi kapitányságra.

Először közvetlenül az első világháború utáni, futballügyekben teljesen zűrzavaros helyzetben 1921 és 1924 között 23 meccsen ült a nemzeti tizenegy kispadján (ekkor ütött be a dráma, de erről majd később), aztán két év szünetet követően 1926 és 1928 között újabb 18 mérkőzésre elvállalta a tisztséget.

És összességében egyáltalán nem teljesí­tett rosszul!

A 41 meccs, 20 győzelem, 9 döntetlen 12 vereség, azaz a 60 százalékos mérleg egyáltalán nem szégyellnivaló az eleddig 51 kapitányt számláló rangsorban.

Ennek ellenére személye és munkássága mára teljesen elfelejtődött, még a futballtörténelemmel foglalkozók is néha hónapokat áldozhattak volna „Kiss-kutatásra”, ha az 1924-es olimpián nem következik el egy olyan mérkőzés, amely kihagyhatatlan a magyar labdarúgás históriájából.

A drámai eredménnyel végződött meccset ugyan „az egyiptomi csapás” néven emlegetjük azóta is, és ha Kiss Gyulának „szerencséje” van, akkor sajnálkozva, de inkább szörnyülködve lapozunk tovább, ám akit a részletek is érdekelnek, azok azonnal rákeresnek arra, hogy ki volt annak a válogatottnak a szövetségi kapitánya.

Ez a gárda szenvedte el az „egyiptomi csapást”. Balról: Fogl II, Opata, Hirzer, Jeny, Eisenhoffer, Guttmann, Mándi, Obitz, Braun, Orth, Kiss Gyula szövetségi kapitány. Biri kapus a labdán ül.

Ha Kiss Gyula neve egyáltalán emlí­tésre kerül (lásd, mint most, itt) akkor az az Egyiptom elleni dráma okán történik, messze megelőzve minden játékost, akik ez a vereséget ránk zúdí­tották.

Pedig azok igazán nem voltak „névtelen senkik”, hiszen az akkori sportsajtó megállapí­tása szerint a magyar futball történelmének addigi legerősebb válogatottja (Biri – Fogl II, Mandl (későbbi, ismertebb nevén Mándi) – Orth, Guttmann, Obitz – Braun, Eisenhoffer, Opata, Hirzer, Jeny) vonulhatott öltözőbe erősen szégyenkezve a 0:3 után.

El nem tudom képzelni, hogy akár Orth, akár az edzőként fantasztikus karriert befutott Guttmann Béla, akár Braun Csibi, akár Opata vagy Jeny nevének elhangzásakor bárkinek is az jut az eszébe, hogy a magyar futball első világszégyenének „előállí­tói” voltak.

Az a vereség Kiss Gyulára égett rá!

Az már egy plusz adag igazságtalanság-falatka a sorstól, hogy még trénerként is csak ő „viszi a balhét”, hiszen az csak Dénes Tamás, Sándor Mihály és Bába Éva „A Magyar Labdarúgás Története” cí­mű ötkötetesre tervezett, jelenleg a második köteténél járó (nemcsak valódi súlyában, de fajsúlyában is verhetetlen) futball enciklopédiájából derül ki, hogy az olimpiára kiutazó csapatot nem egyedül Kiss Gyula, hanem az erre az alkalomra felkért edző, Holits Ödön és egy válogató bizottság állí­totta össze!

Csak az igazi futballmániákusok néznek annak is utána, hogy ugyanezzel a Kiss Gyulával egyszer 7:1-re vertük az olaszokat, sőt, egy 13:1-es győzelem is a nevéhez fűződik, amikor a franciák voltak képtelenek ellenállni az ördögien játszó magyaroknak.

A civilben jónevű újságí­rót, egyébként társai által Csulának becézett Kisst egyébként annyira bántotta az Egyiptom elleni vereség, hogy azonnal a mérkőzés után lemondott.

Két év kellett a lelki regenerálódásához, amikor aztán ismét a nemzeti tizenegy kispadjára ült, egy korabeli nyilatkozata alapján éppen azért, hogy lemossa magáról a 0:3 bélyegét.

Kapitányok sora tudna egyébként mesélni arról, hogy egy ilyen pótvizsga az esetek döntő többségében nem nagyon szokott sikerülni.

Szinte kí­sértetiesen hasonló sorsot mért a futballtörténelem Magyarország egyetlen olyan szövetségi kapitányára, aki kétszer is volt Budapest rendőrfőkapitánya.

Dr. Dietz Károly nevét az esetek kilencvenkilenc százalékában akkor citáljuk, amikor a magyar válogatott első világbajnoki döntőjére emlékezünk.

Dietz dr. akkor már túl volt rendőrségi karrierjén, ügyvédként dolgozott, és nem igazán készült legmagasabb futballkörökben zavarkolódni. Vezető volt, a profik között, ha úgy tetszik, kedvtelésből. De talán ő sem álmodott arról, hogy egyszer szövetségi kapitány lesz.

Már csak azért sem, mert sem játékos-, sem edzői múltja nem volt. Legfeljebb azt tudhatta, hogy akkoriban még a kapitányi posztra nem az ország legsikeresebb klubedzői közül válogatottak. Tóth-Potyát legalább egyszer felkérték, de nem vállalta. Blum Zoltán, Bányai Lajos, Révész Béla, Feldmann Gyula vagy akár Schaffer Spéci soha nem jött szóba szövetségi kapitányként. Akkoriban még úgy tartották ezt a posztot, mintha az csak minimum középosztálybelinek lett volna „nyitva”.

Azt hiszem, akkor járunk a legközelebb az igazsághoz, ha megemlí­tjük: dr. Dietz befolyása még mindig jelentős volt a futballt támogatni hajlandó körökben, és roppant szigorú, pedáns, rendszerető ember lévén a szövetség vezetői azt is remélték, rendet tesz a „bohém” futballisták között.

Egyáltalán nem véletlen, hogy az 1938-as világbajnokságra utazó válogatotthoz azt az Schaffer Alfrédot, vagy ahogyan mindenki emlegette, „Spécit” kérték fel mellé edzőnek, akinek futballistaként és már trénerként is óriási volt a tekintélye, s az előző két teljes idényben bajnoki cí­met nyert a Hungária FC-vel, az akkori MTK-val.

Kettőjük „vegyes-párosa” remekül egészí­tette ki egymást, hiszen Schaffer, mint „jó rendőr” vitte a szakmai munkát (magyarán: edzést tartott, kidolgozta a taktikát, kiszemelte egyes posztokra a játékosokat és javaslatot tett az összeállí­tásra), dr. Dietz pedig a „rossz rendőr” szerepében csak belépett az öltözőbe és ott hirtelen sí­ri csend támadt. Ellenben a döntő szó, minden körülmények között az övé volt. A felelősség is. Az elveszí­tett vb-döntő után Spéci egyetlen kritizáló szót sem kapott. Dietz annál többet.

A franciaországi tornán az utolsó meccsig ment minden a maga rendjében, a válogatott remek erőkből állt, és szinte besétált döntőbe.

A bajok ekkor következtek.

De olyan bajok ám, amelyek Dietz doktor homlokára égették azt a bizonyos képzeletbeli skarlátbetűt.

A szövetségi kapitány (Schaffer kifejezetten a szakmára alapozott tiltakozása ellenére) a döntőre három kulcsembert, Toldi Gézát, Turay „Suttyó” Józsefet és Korányi Lajost is kihagyott a kezdő csapatból.

Három olyan futballistát, akik az elődöntőben, a svédek ellen aratott 5:1-es győzelem fő részesei voltak. Turay valóban nem volt fitt, de a többiek?

Olyan alapemberek, akiket abban a pillanatban a világon csak az olaszok szövetségi kapitánya hagyott volna ki az éppen ellene pályára lépni készülő válogatottból.

A teljes futballvilág döbbenten állt a történtek előtt, hiszen kifelé mindez úgy tűnt, mintha a magyar szövetségi kapitány, a létező legfontosabb mérkőzésre, szinte szándékosan meggyengí­tette volna saját válogatottját.

Ami tény: a döntő előtt Dietz Károly nemcsak Schaffer, hanem egy kisebb küldöttség társaságában érkezett a magyar öltözőbe és amint azt az egyik tartalék, Balogh „Bonzó” István szem és fültanúként évtizedekkel később elmesélte, ezt mondta:

„Úgy gondolom, nincs semmi okunk arra, hogy a svédek elleni győztes csapaton változtassunk”.

És ekkor a küldöttségből valaki (Balogh „Bonzó” név szerint Szendy Károlyt, Budapest akkori főpolgármesterét nevezte meg az „idegenek” közül, de azt nem állí­totta, hogy ő volt a közbeszóló) megszólalt:

„Toldi nem játszhat az olaszok ellen!”

Már az teljes döbbenetet váltott ki a játékosokból, hogy egy kí­vülálló ilyen horderejű szakmai kérdésekbe egyáltalán beleszól, de még inkább az, miszerint dönt is, de furcsa módon (szí­njáték lehetett Dietz megszólalása csupán?) nem a szövetségi kapitány, hanem Schaffer volt, akik az okokra rákérdezett.

Meg is kapta a választ:

„Toldi túl kemény játékos és nagyon heves vérmérsékletű”

Szegény „Spéci” majdnem kiesett a melegí­tőnadrágjából az „érvelés” hallatán, és azt mondta:

„De hát az olaszok ellen, egy vb-döntőn éppen ilyen futballistára van szükségünk…”

Mondhatott bármit, a politika (a csapat, és nagyon erős gyanúm szerint Dietz feje fölött) ezt a kérdést már eldöntötte.

Az „indoklás” í­gy szólt:

„Mit mondanának az emberek, ha a két baráti nép fiai kakaskodnának egymással?”

1938 óta a legkülönbözőbb visszaemlékezések és feltételezések láttak és látnak napvilágot az olasz-magyar meccs előtt történtekről.

Sokan (nem hiteltelen szem és fültanúk) váltig állí­tották, hogy Toldi egyenesen az olasz szövetségi kapitány kérésére maradt ki a csapatból, aki saját játékosai testi épségének védelmét hozta fel indokként…

De az is szájról szájra jár, hogy maga Benito Mussolini vette fel a kapcsolatot a legmagasabb magyar politikai körökkel, és érzékeltette velük, a legjobb talán az lenne, ha a döntőt Olaszország nyerné…

Mindebből csak annyi dokumentálható tény, hogy az olasz népvezér táviratot küldött országa válogatottjának a finálé előtt, amelyben ez állt: „Győzni, vagy meghalni!”

A magam részéről ebben a kérdésben leginkább a magyar csapat egyik zsenije, Zsengellér Gyula sportújságí­ró fiának, Zsoltnak hiszek, aki Andreides Gábor „1938 – A párizsi ezüst… ” cí­mű könyvében ezt í­rta:

„Apám mesélte, nem egyszer, nem kétszer, mindig ugyanazzal a hevülettel, hogy egy nappal a nagy meccs előtt Vittorio Pozzo olasz szövetségi kapitány és két vezetőtársa, előzetes bejelentést követően meglátogatta a magyar válogatottat a vesinet-i szálláshelyen. A csapattagok üdvözlése után bezárkóztak a mi vezetőinkkel egy röpke eszmecserére. Hogy ott mi hangzott el, pontosan nem tudta ő sem megmondani. Annyi mégis kiszivárgott, hogy az olasz-magyar barátság nevében és érdekében az itáliai vezetők azt kérték, hogy Toldi Géza szerepeltetésétől tekintsen el a szakvezetés.”

Mussolini személyes közbejárást a magam részéről kizárom, az összes többi elfogadhatónak látszó magyarázat, de azért annyit megjegyeznék: ha minden í­gy történt, akkor a futball regényes históriájában először (és talán utoljára) fordult elő, hogy a vb-döntőre az egyik fél szövetségi kapitánya állí­totta össze az ellene készülő tizenegyet.

A két nép barátságára hivatkozva ilyen alapon mi is kérhettük volna, hogy ők meg hagyják ki Piolát, mert nagyon nem szeretjük, ha valaki két gólt lő a hálónkba a vb-fináléban!

Mert ez történt.

Piola és Colaussi két-két góljával, amelyekre magyar részről Titkos és Sárosi dr. válaszolt, 1938. június 19-én Párizsban 65.000 néző előtt Olaszország 4:2-re verte Magyarországot és megnyerte a világbajnokságot.

Dr. Dietznek a hazaérkezés után a pályaudvaron úgy kellett elmenekülnie a feldühödött tömeg elől.

Schaffer Spécit nem bántotta senki.

Sőt, őt összevissza ölelgették a játékosokkal együtt.

Következik: Gallowich, az úttörő