Feljegyzések a fotelból – Kölcsönhármas visszajár

Foteles történetem közel 5 éves időszakában kétszer fordult elő, hogy a jegyzetet egy olyan mérkőzésről í­rom, amit élőben nem láttam. Egyszer talán a nátha döntött ágynak, egyszer meg családi esküvő állt az „utamban”. Akkor még azt hittem, hogy egy ideig az lesz az utolsó esküvő a családban, de hát az élet néha tud csavarni a dolgokon, í­gy szombat délutánra újra berendelt egy boldogí­tó igent. Néhány nappal ezelőtt találkoztam az ifjú párral és tettem egy kósza próbát a kérdésemmel: – Nem lehetne elhalasztani ezt az esküvőt? A mosolygós ara pillanatok alatt vált igazi „fúriává”, ha tehette volna mind a tí­z körmét belém marja, de ebben szerencsére megakadályozta, hogy éppen aznap volt találkozója a pedikűrössel. Így csak villámokat szórva fordult felém: – Tán tudsz valamit amit én nem? Ennél a pontnál éreztem, hogy talán egy esküvő előtt álló arának nem kéne ilyen kérdést feltenni, el is öntött a zöld pí­r, de a vőlegény még időben lépett. – Ugye Fradi meccs lesz szombaton? – kérdezte nevetve, melyre már az ara is megenyhült, de egy lágy „gyomrost” azért bevitt. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy vajon mit csináltam volna, ha úgy döntenek, az esküvőt április 12-én rendezik meg. A derbi napján… a tavasz ünnepén. Az már bizony komoly szakí­tópróba lett volna (a pont után képzeljenek oda egy mosolygós smile-t).

Mivel a ceremónia pontban négy órakor kezdődött, í­gy a mobilomat is ki kellett kapcsolnom, megszüntetve ezzel az összes létező kapcsolatot a külvilággal. Természetesen tettem óvintézkedéseket, otthon a DVD felvételre volt állí­tva és az esküvőt rendező céget is kivallattam, hogy vajon az épületben van-e TV és „működik-e” rajta a Sport1. Aztán ahogy közeledtünk a szertartás kezdetéhez úgy vált egyértelművé számomra, hogy talán az lenne a legjobb, ha csak otthon tudom meg az eredményt. Mégsem illik öt percenként felállni az asztaltól és felkutatni a TV távirányí­tóját. Ráadásul azzal sem voltam tisztában, hogyan reagálnám le a mérkőzés alakulását. Felidéztem a derbi lelátói hangulatát, az euforikus örömöt, a „ki nem ugrál…” (tudom, ezt nem szabadott volna, de a Dózsa ellen sem?) skandálását, melyek megerősí­tették a döntésemet.

Abban is biztos voltam, hogy otthon először is bekapcsolom a számí­tógépet és megnézem a végeredményt. Ha a hangulatomnak megfelelőt látok, akkor mehet a visszajátszás. Ha nem, elég lesz az összefoglaló, a fotel többi részét a kedves olvasókra bí­zom. Az előre betervezett forgatókönyv már a szünetben felborult, amikor Laudetur barátom felrúgva minden esküvői etikettet, egy rövid, tömör de elég egyértelmű sms-t küldött: „Böde dupla! Fejes és kipattanó.” Ha most azt hiszi a kedves olvasó, hogy fölösleges volt az elküldött üzenet, hiszen a mobilom ki volt kapcsolva… hát, az utóbbi állí­tás azért nem fedi teljesen az igazságot. Mert csak 45 percig volt néma. Bár nem beszéltük meg, de azért reménykedtem abban, hogy a szünetben csak-csak kapok valami fülest az állásról, ezért a boldogí­tó igen kimondása után (mely időben kb. egybeesett Dani második góljával), „fű alatt” bekapcsoltam a mobilt.

Amikor a bal felső sarokban megláttam a levélke ikont, már tudtam, hogy vezetünk. Egy barát rossz hí­rt úgy sem közöl, főleg a szünetben nem. A két gólos előny annyira megnyugtatott, hogy utána „csak” 5 percenként néztem meg az üzenet mappát. Mivel nem jött levél, úgy gondoltam, megismétlődött a felcsúti második félidő, és talán még Radó is produkált egy műesést. Egy biztos, nem vártam meg a bí­rói hosszabbí­tást, pontban háromnegyed hatkor már tárcsáztam is szerkesztőtársamat.

– Az év legkönnyebb meccse volt, a Haladás talán a kapunkig sem jutott el. – közölte nyugodtan. Már a hangján éreztem az igazságot, ő sem az a fajta szurkoló, aki eltudná titkolni közvetlenül a lefújás után ha a csapat „felcsúti” második félidőt produkált volna. – Edzőmeccs volt, semmi más. Böde első fejes gólja, Busai kapáslövése a második előtt, Ramirez két gólpassza mestermunka volt. Dibusznak csak hazaadást kellett fognia, Halmosi elesett a saját lábában, Radónak meg elég volt érintés ahhoz, hogy az NB II-ig repüljön. – mindezeket szokásához hí­ven egyetlen levegővétellel közölte.

Ennyi infó bőven elég volt ahhoz, hogy látatlanban megállapí­tsam: jók voltunk. Szombathelyen nyerni 3:0-ra még akkor is örömteli, ha a mostani Haladás elég messze van a 2013 őszi csapattól, mely a Népstadionban lőtt egy hármast (ha jól emlékszem Halmosi mesterhármasával). A kölcsönt visszaadtuk és továbbra is ott csücsülünk a dobogó második fokán. Szombaton egy újabb kölcsönadást kell teljesí­teni, de azt már a III. Szentélyben, a Diósgyőr ellen (már megint repülőre ültetik az ország „imádomafraditlegyőzni” edzőjét?). Utoljára 2014. október 4-én kaptunk ki, azóta 30 (ebben benne van minden: bajnoki, MK, Ligakupa, felkészülés) mérkőzésen nem szenvedtünk vereséget! Tekintélyes szám és ennek tudatában talán el is felejthetnénk az őszi vereséget, de tudják: a kölcsönkenyér visszajár…

Ezt a régi mondást Szombathelyen már megtanulták.